Soha nem az áldozat hibája - Fontos változás kezdődött a #metoo-val az ESZTER Alapítvány szerint

Nemcsak az egyéni következmények miatt kulcsfontosságúak az idén ősszel sorra kirobbant szexuális zaklatási botrányok. Ezzel egy időben ugyanis a nők ellen elkövetett erőszakos cselekmények és a visszaélések végre a társadalmi párbeszédbe is bekerültek.

A vélemények sajnos máig nagyon megoszlanak az ügyben, ami egyértelműen indokolja, miért lehet az, hogy az áldozat soha, vagy csak hosszú évek után mer beszélni róla. Virág Györgyöt, az ESZTER Alapítvány - Alapítvány az Erőszakos Szexuális Támadást Elszenvedettek Rehabilitációjára - vezetőjét és Lilut, a Keresem a családom családegyesítő show műsorvezetőjét kérdeztük tapasztalataikról Csillik Timurral közösen pártfogolt kampányuk kapcsán.

- Mit tapasztalnak, hogyan állnak ma az emberek a nők elleni erőszakhoz? Mennyire érezhető ma az a berögződés, hogy ami otthon történik, ahhoz másnak nincs köze?

Virág György: Alapvető változás az erőszakkal kapcsolatban akkor lesz, ha a társadalmi megítélés, a társadalom többségének attitűdje, gondolkodása változik. A helyzet nem annyira rossz, mint azt néha gondoljuk. Van változás, csak mindez emberi léptékkel mérve lassan történik, és az áldozatokat nyilván nem vigasztalja, nem segíti, hogy a hosszú távú trend számukra kedvező. Jól jellemzi a helyzetet Laurie Stark hollywoodi író-újságírónőnek az amerikai producer bántalmazási botrányával kapcsolatban tett Twitter-bejegyzése:

 „Ne feledjük: a Weinstein Company nem azért rúgta ki Harvey-t, mert rájöttek, hogy egy szexuális ragadozó. Azért rúgták ki, mert MI is rájöttünk.”  

Lilu: Szerintem nagyon nehéz felvállalni egy ilyen helyzetet, és leginkább a sértettek tudnának beszélni arról, hogy miért is nem beszéltek róla évekig. Nagyon pozitív visszajelzésnek gondolom viszont a mostani erőszakos esetek nyilvánosságra kerülését követő eseménysorozatot, mert azt mutatja, hogy egy bátor felszólaló után egyértelműen látszik, mennyire megmozgatja ez a téma a közvéleményt. Virág György is rátapintott kiemelt esetével erre a lényeges részletre.

VGY: Ez a pillanatkép azt mondja a jelenlegi állapotról, hogy a cég számára ugyan még nem egyértelmű, belső morális szükséglet egy ilyen tett, de a külső környezet jelentős része már ezt várja el. Ismerve a várható társadalmi reakciót, magatartásukat ehhez igazítják. A magatartás mögötti erkölcsi norma még nem vált belsővé, mégis követik a szabályt.

VGY: Amíg a társadalom jelentős része legalább hallgatólagosan elfogadja az erőszak legitimitását, és különböző mítoszokat, magyarázatokat kreál és melenget az elkövetők védelmére, addig nehéz marad az áldozatok helyzete, kevés az esély mind a megelőzésre, mind az áldozatok segítésére.

Jól jelzi a hazai állapotokat, hogy a 21. század első évtizedének végén Magyarországon még mindig nincsen olyan szervezet, mely intézményesen és célzottan a szexuális erőszak áldozatává vált gyerekek és felnőttek ellátásával, segítésével, rehabilitációjával foglalkozna, és az egyetlen ilyen ellátó hely, az ESZTER Alapítvány pszichoterápiás rendelője a szükséges források hiánya miatt második éve nem működik.

Lilu: Azt gondolom, hogy az emberek nem vesznek tudomást erről a problémáról. Úgy kezelik, mintha nem létezne, nehezen beszélnek róla, és ez nemcsak azokra vonatkozik, akikkel megtörténik, hanem azokra is, akik a környezetükben hallanak valamilyen erőszakos cselekményről. Egyszerűen csak átnéznek rajtuk. Az áldozatok félnek a megnyilvánulástól, félnek a következményektől, azt gondolják, hogy ez magánügy. Ennek ellenére nagyon is közügynek gondolom, hiszen gyakori probléma, és közös erővel kellene javítani a helyzeten.

- Sajnos esetenként még a nők nyilatkozataiból is az látszik, hogy a pofont vagy a zaklatást az áldozat hibájának tudják be, és megbélyegzik őket. Mennyit segíthetnek a felszínre kerülő botrányok abban, hogy a nők ne szégyelljék a velük történteket?

VGY: Az, hogy a botrányok egyáltalán kirobbanhatnak, hogy a médianyilvánosság tematizálja ezt a problémát, a változás jele. Az áldozatok kiszolgáltatottak, helyzetük külső segítség nélkül kilátástalan. A hallgatás, a titok az, ami a legjobban traumatizál. Ahhoz, hogy az áldozat túl merjen lépni a félelmén és a szégyenén, az szükséges, hogy bízzon abban, támogatás és segítség, nem pedig további megbélyegzés és megszégyenítés vár rá, ha megszólal. A botrányok nyilvános diskurzusa abban segíthet, hogy egyfelől a nézők hozzáállását, attitűdjét alakítja, változtatja, másfelől az áldozatoknak azt üzeni: nincsenek egyedül, nem csak velük történik ilyen.

Lilu: Ez nem az áldozat hibája, soha! Legyen egy nő akármilyen miniszoknyában, senkinek nincs joga ezzel visszaélni. A botrányok mindenki szemét felnyitják viszont, elsődlegesen az áldozatokét, akik félnek bevallani a velük történt eseményeket. Ezek a nyilvánosságra került esetek láttatják az emberekkel, hogy az ilyen tetteknek igenis vannak következményei, akármilyen mértékű erőszakoskodásról legyen is szó. A társadalom reakciói is bizonyítékot szolgáltatnak erre, és egyben bátorítja az áldozatokat a velük történt események felvállalására, hiszen nem érzik magukat továbbra is egyedül a problémával. 

- Mit lehet tenni, ha egy magasabb beosztású ember, például egy főnök viselkedik zavaróan, és mi az a határ, amit meg kell húzni?

VGY: A hatalom kiszolgáltatottja - például egy munkahelyi szituációban - akkor tudja magát a kedvező eredmény reményében megvédeni, ha maga mögött remélheti a környezet támogatását. Egyébként bukásra ítéltetett, lúzer lesz menthetetlenül.

Lilu: Nyilván mindenkinek mások a határai, más a tűrőképessége. Vannak esetek, amiket emberek még könnyedén tudnak kezelni, mások viszont már komoly lelki megterhelésként élnek meg. Ezeket szerintem mindenki érzi magában. A határ onnantól kezdődik, ahol egy nő már kényelmetlenül érzi magát. Ehhez viszont nem kell feltétlenül hierarchikus rendszerben gondolkodni. Előfordulhat az utcán vagy a boltban is akár. Ilyenkor pedig fel kell szólalniuk magukért, nemet kell mondani, bátornak és magabiztosnak lenni.

- A családon belüli erőszaknál is van egy pont, amikor betelik a pohár, és a sorozatos terrorból kilép a nő, az anya, hogy segítséget kérjen? Mi mindentől függ ez?

Lilu: Természetesen ez a pont is mindenkinél más. Mindenki más helyzetben van, és sok esetben ez több mint egy dolog függvénye; az emberek nem tudnak csak úgy kilépni az ajtón maguk mögött hagyva mindent és mindenkit. Függ attól, hogy az anyák önállóan meg bírnak-e állni a saját lábukon, van-e hova menniük azután, hogy elhagyják a biztos otthont, vagy hogy meg tudják-e védeni gyermekeiket.

Szerintem ezeket a tényeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Itt kellene leginkább beavatkozni az államnak például, és aláírni az Isztambuli Egyezményt. Prioritásként kellene kezelni a családon belüli erőszak kérdését, hiszen ennek hiányában a nők lehetőségei erősen korlátozottak. 

- A mai napig sokszor hallani, hogy a rendőrség sokszor már csak akkor segít, ha vér folyik, ezért sokan nem mernek segítséget kérni. Kihez lehet ma fordulni Magyarországon akkor, ha az embert támadás érte?

VGY: Ha valakit támadás ér, elsősorban a rendőrséghez fordulhat. A hatósági eljárás egyik nagy problémája ma az esetlegesség. Mivel nincs, vagy nem megfelelő a képzés e tekintetben, nagyon sok függ attól, milyen kvalitású az ügyben eljáró hivatalos személy. Esetleges így az is, mennyi újabb sérelem éri a feljelentőt, sikeresen vagy további sérülésekkel zárul-e az eljárás számára. Vannak civil szervezetek is, de a szűkös forrásaik miatt szegényes kapacitással tudnak csak dolgozni.

• nők elleni erőszak
• zaklatás
• bűncselekmény
• áldozat
• interjú
• Lélek&Test