A barokk festőnő, aki felforgatta a világot: Gentileschi olyan képeket festett, ami előtte a férfiak kiváltsága volt

Nőként, főleg festőművészként érvényesülni a 17. században korántsem volt egyszerű. A hányattatott sorsú, ragyogóan tehetséges Artemisia Gentileschinek mégis sikerült. 

Erőteljes színekkel megfestett, hatásos, olykor sokkolóan brutális bibliai képei egyes kutatók szerint nagyrészt az alkotó életéből is táplálkoztak. Napjainkban művészete reneszánszát éli, munkái jól szerepelnek az aukciókon, a kiállításokon pedig tömegek kíváncsiak rájuk. Ez többek között annak köszönhető, hogy a feminista gondolkodók felfedezték maguknak a festményeit, amelyeken a nőalakok egyenrangúak a férfiakkal, sőt gyakran el is bánnak velük. 

Ragyogó tehetség volt Artemisia Gentileschi 

Artemisia Gentileschi 1593-ban született Rómában, a népszerű festőnek számító Orazio Gentileschi gyermekeként. Miután édesanyja 12 éves korában elhunyt, ő lett az asszony a háznál. Visszahúzódó életet élt, öccseivel együtt az édesapja otthoni műhelyében leste el a festés csínját-bínját. Kimagasló tehetsége már korán megmutatkozott, első ismert munkáját, a Zsuzsanna és a vének című képet 17 évesen festette, ezen már felismerhető a kor egyik legtehetségesebb alkotójának, Caravaggiónak a hatása. Ez nem is csoda, hiszen Orazio is csodálta az újító barokk művészt.

Az ügyes lányt nem vették fel a művészeti akadémiára, így édesapja a barátját és egyben kollégáját, a festő Agostino Tassit kérte meg, hogy oktassa őt a mesterség fogásaira, a perspektíva technikájára. Artemisia életében ez az epizód döntőnek bizonyult, az sem kizárt, hogy az egész életműve teljesen más volna nélküle.

Szexuális erőszak és elhúzódó pereskedés

Tassi 1611-ben egy napon, amikor Orazio épp nem dolgozott otthon, megerőszakolta a festőnőt. Artemisia segítséget kért a házukban élő idősebb nőtől, Tuziától, de ő nem sietett a megmentésére. Az első, erőszakos együttlétet több követte, immár a lány beleegyezésével, aki abban reménykedett, hogy a férfi majd feleségül veszi. Tassi ezt meg is ígérte, ám sosem teljesítette. Ennek többek között az lehetett az oka, hogy nős volt, bár a felesége már eltűnt egy ideje. Sokan azt feltételezték, hogy halott, és az a szóbeszéd járta, hogy Tassi ölette meg őt, banditákat felbérelve.

A viszonyról hónapokkal később tudomást szerzett Orazio is, és mivel látta, hogy házassággal nem lehet elsimítani az ügyet, 1612-ben pert indított egykori barátja ellen. Azzal is megvádolta őt, hogy ellopott egy festményt a házból. A tárgyalások hét hónapon át folytak jelentős érdeklődés mellett. A lánynak bizonyítania kellett a gaztettet, és azt is, hogy az erőszak előtt nem hált más férfival.

Kínzásoknak vetették alá, kezeit ujjszorítóba fogva vallatták, úgy tartották ugyanis, hogy ha a fizikai fájdalom ellenére is ragaszkodik korábbi állításaihoz, akkor igazat mond. Ő a tortúra közepette kitartóan ismételgette, hogy az erőszak valóban megtörtént, így végül apának és lányának adtak igazat. A vádlottról pedig megállapították, hogy korábban eltervezte felesége meggyilkolását, házasságtörést követett el a sógornőjével, akit szintén megerőszakolhatott, valamint szándékában állt ellopni Orazio néhány festményét is. Tassit valamivel több mint fél évre bebörtönözték, ám 1613-ban megkegyelmeztek neki, és ki is szabadult.

A szörnyű epizód valószínűleg jócskán közrejátszott abban, hogy a festőnő képein gyakran szerepelnek a férfiakat legyőző bibliai nőalakok. Az erőszak és a per idejének környékén, 1611-1612 körül festi meg a Judit lefejezi Holofernészt első változatát. Az ismert ószövetségi történet szerint az istenfélő zsidó özvegy úgy mentette meg a Holofernész és serege által kis híján legyőzött Betulia városát, hogy az ellenség táborába ment, szépségével megbűvölte a hadvezért, majd amikor az lerészegedett, levágta a fejét, és visszatért az övéihez.

Sietős házasságkötés és Firenze

A lány (és vélhetően saját maga) jó hírének megőrzése érdekében -  mindössze egyetlen hónappal a tárgyalások lezárulta után - Orazio elrendezte, hogy Artemisia hozzámenjen a szerény firenzei festőhöz, Pierantonio Stiattesihez. Bőséges hozományról gondoskodott, amelynek kisebb részét az esküvő napján, nagyobb hányadát pedig három évvel később kaphatták meg. Merőben szokatlan módon az apa kikötötte, hogy Pierantonio csak a felesége beleegyezésével nyúlhat a pénzhez, így a nő oszthatta be az anyagi javaikat.

Könnyen lehet, hogy Orazio már korábban kiszemelte lánya számára a firenzei festőt, hiszen a házasság révén elérhetővé vált a művészetpártoló Mediciek támogatása is. A pár nyolc évet töltött el a reneszánsz bölcsőjében, Artemisia a város kulturális életének fontos szereplőjévé vált, elismert udvari festő lett, akit felkarolt a Medici-ház. Első nőként tagjai közé fogadta a Rajzművészeti Akadémia (Accademia delle Arti del Disegno). Firenzében öt gyermekük született, közülük csak kettő élt, mikor elhagyták a várost, és csak egyikőjük érte meg a felnőttkort. 

1615-ben a festőnőre felfigyelt az ifjabb Michelangelo Buonarroti, az addigra már elhunyt, azonos nevű zseniális festő, szobrász fiatal hozzátartozója, aki a híres rokon tiszteletére művészeket fogadott fel, hogy kidíszítsék a Buonarroti-házat. Minden alkotó egy-egy erény allegóriáját, megszemélyesítését festette meg, ami kapcsolatba hozható a nagy mesterrel. Artemisia az Inklináció allegóriája című festményt hozta létre, amelyen egy meztelen, fiatal nő iránytűt tart a kezében, megjelenítve a veleszületett tehetség ajándékát. A kép alakjában egyesek felfedezni vélik az alkotót. Az iránytű ábrázolásában inspirálhatta a Galilelo Galileivel való ismeretsége is. A figurára később drapériát festettek, hogy ne legyen annyira szemérmetlen. Mindenesetre Artemisia sokkal nagyobb fizetséget kapott a munkájáért, mint a projektben részt vevő többi alkotó. 

Rómától Nápolyig

A festőnő fennmaradt levelek tanúsága szerint Firenzében szenvedélyes szerelmi viszonyba bonyolódott egy vagyonos nemessel, erről valószínűleg a férje is tudott, de az anyagi támogatás reményében hunyt szemet a történtek felett. 1620-ra pletykák kaptak szárnyra az udvarban, emiatt, valamint az egyre romló anyagi helyzetük okán a házaspár visszatért Rómába.

1623-tól Pierantonio már nem szerepel egyetlen megmaradt dokumentumban sem, nem tudni, hogy mi történt vele. Artemisia megragadta a város kínálta lehetőségeket, anyagi helyzete hamar javulásnak indult. Több mecénásra lelt, nagyobb, egyházfői megbízásokban viszont nem reménykedhetett, VIII. Orbán pápa más művészeket fogadott fel ezek kivitelezéséhez. Ebben talán szerepet játszhatott az is, hogy a korban nem feltételezték, hogy egy nő fizikailag képes lenne nagy méretű alkotások létrehozására.

Az 1620-as évek második felétől nehéz az életút nyomon követése. 1627 körül Artemisia Velencébe, majd 1630-ban Nápolyba költözött, karrierje a továbbiakban egy rövid kitérőt leszámítva itt folytatódott. 1638-ban csatlakozott Orazióhoz Londonban, aki I. Károly angol király udvarában dolgozott. Az uralkodó szenvedélyesen gyűjtötte a műalkotásokat, Artemisia Önarckép a Festészet allegóriájaként címmel ismert alkotása is a kollekciójában szerepelt. 1639-ben Orazio váratlanul elhunyt, a nő további sorsa kérdéses, egyesek szerint Nápolyba utazott, és ott is halt meg, hogy pontosan mikor, az nem tisztázott, talán az 1656-os pusztító pestisjárvány idején. 

Bosszú a férfitársadalmon (?)

Artemisia Gentileschi jól boldogult egy olyan korban, amikor a festészet a férfiak felségterületének számított. Ugyanakkor nem ő volt az egyetlen tehetséges női alkotó a 17. században, a mindössze 27 évet élt Elisabetta Sirani is komoly sikereket könyvelhetett el. Artemisia műveinek átütő ereje, drámai hatása viszont egészen különleges. Maga mögött hagyta a megszokott „női témákat”, nem gyümölcs- és virágcsendéletekben, valamint portrékban teljesedett ki, hanem bibliai és mitológiai jelenetekben. Nem ritkán olyan, esetenként véres történeteket ábrázolt, amelyeken a nő felülkerekedik a férfin.

Judit különös kegyetlenséggel fejezi le Holofernészt, az Ószövetség másik férfiölő hősnője, Jáel teljes nyugalommal emeli ütésre a kalapácsot, amellyel végez Sziszerával a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő festményen. Salome elégedetten veszi szemügyre Keresztelő Szent János fejét a tálcán. Nem csoda, hogy több kutató is a festőnő fiatalkori sérelmeit követő bosszúszomját vélte felfedezni a képeken, amelyek főszereplői erős és elszánt nők, arcvonásaik olykor az önarcképekről is ismerősek lehetnek. Az újabb olvasat szerint viszont Artemisia Gentileschi valószínűleg alkalmazkodott a különböző művészeti közegekhez, amelyekben megfordult, mindeközben pedig képeivel küzdött a női művészekkel kapcsolatos sztereotípiák ellen -  ez sem alábecsülendő teljesítmény.

Christine de Pizan, a középkor első női írnoka - Könyveiért megőrültek a korabeli hölgyek

Christine de Pizan volt az első női írnok a középkorban. Nem csak regényeket és balladákat írt, udvari írnokként is dolgozott, aki még az uralkodással kapcsolatban is tanácsokat adott.

(Képek forrása: Getty Images Hungary, Wikipédia/Közkincs, Wikipédia/Sailko)

• kapcsolat
• művészet
• életrajz
• festő
• inspiráló nők
• női sorsok
• Lélek&Test