Ráskó Eszter: „A nőt mindig a férfi fényében szoktuk vizsgálni” - Szily Nóra interjúja

Mindig kilógott a sorból. Szellemi és fizikai adottságai tekintetében is. De "másságával" nem elbújni akart, sőt! Kiteljesítette önmagát, és most belenézünk együtt a görbe tükrébe...

- Szerinted mitől nő a nő most, a 21. század elején?

- Attól, hogy az akar lenni. Nem vagyok kirekesztő. Több transzvesztita barátom is van, és gyakran nőiesebbek, mint időnként például én a hétköznapokban. Biztos, hogy nem szervi kérdés, és nem is gyerekhez kötném. A külsőségekhez sem, mert ugyanúgy nőnek tartom azt, aki olajfoltos mackónadrágban nyírja a füvet, mint aki tűzpiros tűsarkúban jár egy irodában. Teljesen mindegy.

- Ha körülnézel a közösségi oldalakon, a "filteres világban" - milyennek látod a mintákat adó nőket?

- Nem tudok úgy rajongani, ahogy mostanában divat lett. A céltalan képek, a beállított póz - az avarban elhelyezett kakaós csiga valamilyen inspirációs szöveggel - számomra semmitmondó. Vagy legyen érdekes a mondanivaló, vagy valamilyen szempontból szélsőséges. Akkor érdekel. Sokszor úgy érzem, hogy a klasszikus erős nők, akik mernek egyediek lenni, eltűntek, ma már Kardashianék az érdekesek, akiknek igazából semmilyen effektív értékük nincs azonkívül, hogy folyamatosan a testképükkel vannak elfoglalva. Lapossá és egyhangúvá vált az egész.

Karakteres egyénisége kevés embernek van, vagy talán azért rejtik véka alá, mert ők is félnek, hogy negatív megítélés alá esnének, ha lenne véleményük, vagy sarkalatosan kiállnának egy megosztó ügy mellett. 

- Uniformizálódást látsz inkább, mint az egyéniség sokféleségét?

- Abszolút. És az igények is ebbe az irányba mozdulnak el. Amikor egy cég márkanagykövetet keres, akkor nem az a fontos számára, hogy az hiteles, értékes ember legyen, nem az MTA–n keresnek valakit, aki nőként kutatómunkájával sikereket ért el, hanem azok között nézelődnek, akik belesimulnak a nagyvállalati elképzelésekbe, és ha végiglapozod az Instájukat, akkor minden kép színe passzol a többihez. Ez számomra az élettel összeegyeztethetetlen törekvés lenne. Ettől függetlenül nem akarok pálcát törni afelett, aki ebben leli az örömét, mert ebben igenis sok munka van. De ha ezek közül az arcok közül valakit lekapcsolnál az internetről, akkor odalenne az egész munkássága, ami azért elég durva. Megszűnne létezni.

- A nőideált milyennek látod?

- Az én kis mikroklímámban teljesen más, mint ami a világban van. 

- Arra is kíváncsi vagyok!

- Önmagát fejlesztő, megvan benne az igény arra, hogy monitorozza a világot és saját magát is, és folyamatosan új célokat tűz ki. Én azt tartom, hogy a jó nő - vannak nyilván ilyen alapvetések, hogy az ember igényes legyen a higiéniájára meg a külsejére - egy valós párkapcsolatban különböző fázisokon megy keresztül. Vannak szőrös lábú napok, vannak tökéletesre suvickoltak, feldobottak és időnként nyomasztóak az elhagyatottságtól. Elrejteni ezeket a másik elől olyan, mintha kirekesztenéd őt a lelked egy részéből, ami már inkább színjáték. Számomra fontos, hogy olyan párkapcsolatom legyen, amibe ezek beleférnek, és ettől még megmarad a varázsa. 

A nőt valahogy mindig kicsit a férfi fényében szoktuk vizsgálni - ez egy régi, rossz beidegződés - és a nők magukat is folyamatosan annak a tükrében szokták méregetni, hogy milyen a népszerűségük a férfiaknál. Ez toxikus gondolkodás. Azok a nők szerintem a legnépszerűbbek, akik ettől meg tudtak szabadulni, és nincs bennük megfelelési kényszer.

Valahol olvastam, hogy az ember sorsának jelentős része a külseje, vagyis hogy miként reprezentálja magát a világban. De teljesen félreértjük ezt az egészet! Azért, mert a testedzés és az egészséges életmód folyamatos fenntartása nem tartozik az erősségeim vagy a fő fókuszaim közé, nem hiszem, hogy zárójelbe kellene tennem magam. Érdekes vagy inkább szomorú, hogy sok nő, akik műveltek, sikeresek, mégis képesek rosszul érezni magukat azért, mert van rajtuk felesleg. Van két diplomájuk, három nyelvvizsgájuk, és ezek valahogy mégsem kerülhetnek ugyanarra a mérlegre.

- Egyszer azt mondtad, hogy a női testtel kapcsolatos elvárások azért ilyen irreálisak, mert mindenki kifelé néz, nem pedig befelé vizsgálódik.

- Tényleg sokkal könnyebb a vizuális dolgokkal elterelni a figyelmünket a belső nehézségeinkről. Mint ahogy az ember egy rossz nap után szereti megjutalmazni magát egy szép ruhával, ami gyógyírt jelenthet, ahelyett, hogy végiggondolná, miért érzi úgy magát, ahogy… 

- Ha visszamegyünk az időben, benned mikor tudatosult, hogy valamiképp más vagy?

- Nagyon magas voltam mindig. Szerintem óvodában kezdődött, de az az igazság, hogy sokáig nem vettem észre, hogy ez probléma. Akkor a fő célom az volt, hogy a bátyám baráti körében teljes értékű tag lehessek, ami nyilván esélytelen volt, mert három évvel voltak idősebbek nálam, és fiúk... Az általános iskola volt az első, ahol nem szeretetteljes közegbe érkeztem, és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ott már voltam agresszió áldozata.

- Verbális agresszió volt, csúfolás? Esetleg dühös voltál a világra, hogy miért vagyok ilyen? 

- Sose magamra voltam dühös, őszintén. Nem néztem magam a tükörben, hogy hú, de csúnya vagyok, hanem azt éreztem, hogy itt vagyok a nyitott szívemmel, várom, hogy jól érezzük magunkat, pezsegtem, a társaság része akartam lenni. Ehelyett az összes csoportfeszültség abban lett levezetve, hogy az adottságaim miatt én voltam a kívülálló. Éreztem, hogy ez nagyon igazságtalan. Ötödikes voltam, amikor egy egész nyarat annak szenteltem, hogy otthon magamba nézve elkezdtem gondolkodni és az önismeretet gyakorolni. Eldöntöttem, hogy úgy fogok visszamenni szeptemberben, hogy aki belém köt, azt a helyszínen elintézem. Nem fogok továbbvinni konfliktusokat, nem fogom hagyni. Ha valaki beszól, azonnal porrá oltom. Ezt valahogy rögtön megérezték rajtam, nem is volt szükséges példát statuálnom, és onnan kezdve rendszeresen jöttek belőlem a szellemes riposztok, bármilyen minimális feszültséget éreztem...

- Szellemi fölénnyel és a humor eszközével?

- Pörgött az agyam, és ez a helyemre illesztett. Utána a gimi volt maga a beteljesülés. Félve mentem oda, hogy na, most újra elkezdődik, de nem így történt. Lehettem önmagam, kialakult egy tök jó közösség, ami nagyon jót tett nekem. Igazi barátságaim is ott születtek. Megbékéltem magammal és a világgal, és ez a nyugalom azóta sem múlt el. 

Népszerűnek éreztem magam a gimiben. A barátaim főleg fiúk voltak, és az, ahogy az ő dinamikájuk működött, nagyon komfortos volt számomra. Nem voltak rejtett tartalmak, azt mondták, amit gondoltak, és azt tették, amit mondtak. A párkapcsolat már egészen más kérdés. Mint úgy általában mindenkinek, nekem is több kudarcom volt az életben a párkeresés terén, de azért mindegyikből volt mit tanulni. Van egy kedvencem. Nagyon tetszett egy srác, aki iszonyatosan szeretett velem időt tölteni, de valahogy sosem eszkalálódott a helyzet. Kijött belőle, hogy én lennék neki a tökéletes nő, szereti az illatomat, a humoromat, a lelkemet, de egyszerűen nem tetszem külsőleg. 

Akkor azt éreztem, hogy ez elég durva. Volt is nagy szomorúság, hosszú órákon át ecseteltem a barátnőimnek a nyomorom, hogy milyen fantasztikus spirituális beteljesüléstől fosztott meg az élet. Megint. Aztán ahogy ment a nagy szellemirtás, egyszer csak nyakon ütött a felismerés, hogy igazából nekem ő kizárólag külsőleg tetszik, és minden mást csak elfogadok, mert annyira hetyke kandúrnak tartottam. Elpúdereztem és túlkompenzáltam a hiányosságait. Rájöttem, hogy ebben a helyzetben kvázi én vagyok a felszínes, aki hajlandó lenyelni sok keserű pirulát azért, mert van egy vonzó arcéle. 

Sokáig nekem a csendes, magas, barna fiúk tetszettek. Utólag már tudom, hogy a csendbe az ember bármit bele tud képzelni. Nem derült ki, hogy valójában milyenek. Aztán jött egy helyzet, amiben nagyobb szerepet kapott a személyiségük, és ott ültem leforrázva, csalódottan. Az ember kapja a pofonokat, aztán egyszer csak szembetalálkozik valakivel, akit nem lehet kikerülni, akivel nem lehet elrontani, és annak szül egy gyereket. Vagy amennyit akar.

- Az elmúlt száz-százötven évben elképesztő, hogy a nők mi mindent értek el. Manapság gyakori téma, hogy férfiasodnak-e a nők, vagy nőiesednek-e a férfiak. Te hogy látod, mi felé tartunk? 

- Valóban azt gondolom, hogy a nők keményebbek lettek, és néha kicsit kasztrálják is a férfiakat. Viszont ha annak fényében vizsgáljuk, hogy mit csináltak a nőkkel az elmúlt ezer évben, vagy hogy mit próbálnak velük csinálni most, például Lengyelországban vagy akár itthon, akkor ez valahogy mindig egy akció-reakció marad. Vannak túlkapások és nagyon helyénvaló törekvések is, de én még mindig elégedetlen vagyok azzal, ami van. Mert ha belenézel csak a magyar politikába például - hol vannak a nők? Hol vannak azok a nők, akik nem a férfiak helyett tolmácsolják a tőlük nehezebben elfogadott üzeneteket? Nagyon hiányolom az egyéniségeket. Van néhány, de sajnos nem a nagykutyák között játszanak. 

Ha a privát életemet nézem, volt már azzal kapcsolatban rossz érzésem, hogy milyen nyomás alá helyeztem Pétert csak azért, mert egy gyerek mellett karriert vinni nagyon nagy kihívás. És itt két karrierről beszélünk, mert itt van az övé meg az enyém, és 200 kilométeren belül senkink sincs, aki, mondjuk, vigyázhatna a gyerekre. Viszont soha nem éreztette ezt velem. Számára mindig természetes volt, hogy együtt gördítjük tovább egymás szekerét.

Nagy a világ, és mindenki meg tudja találni a saját kis mikroklímáját, ahol úgy létezhet, ahogy szeretne. Mindenki a maga módján. Szerintem rendben van, ha léteznek kapcsolatok, amik a régi, klasszikus értékekre épülnek - ha mindenki jól érzi magát benne. És az is oké, ha a nő dominál, ahogy az is, ha senki. Az lenne ideális, ha mindenki elfogadná a sokféleséget, mert nincs szükség egységességre, ebben a témában főleg! Ilyesmibe beleszólni olyan, mintha azt mondanák meg az embereknek, hogy hogyan legyen orgazmusuk. 

- Tolerancia kellene, és nyitottság. A külsőt tekintve, a kort…

- Igen. Engem sokan azért követnek, mert pozitív vagyok, milyen szépen viselem a testemet, és ez nekik is erőt ad. Érdekes viszont, hogy ahányszor bókolni akar valaki, akkor azt mondja, mennyit fogytál. Semennyit, haver! Nagyon fura. Az alacsony embernek azt mondják, hogy mennyit nőttél? Elképesztő. Ha fogyok, akkor meg az a baj. Valamelyest én is tárgyiasítva vagyok. Az emberek nem tudják rugalmasan kezelni a külsőségeket. Pedig folyamatosan fejlődünk minden irányban. Vannak időszakok, amikor az ember slampos és öreg, még akkor is, ha fiatal. Máskor meg felhőtlen és sugárzó. Ha csak a külső lennénk, és nem lenne, mondjuk, a kedvesség, a dac és sok minden más, akkor iszonyat unalmas lenne az élet. Mégis az egész emberiség fennakadt ezen a vizuális peronon, és sajnos tényleg mindig minden ide kanyarodik vissza.

- A Dumaszínházban sok férfi mellett csak néhány nő tűnik fel. Miért nincs több csaj? 

- Nem tudom, hol vannak. Szerintem alapvetően be vannak rezelve. A humoristaság olyan szempontból komplex dolog, hogy gátlástalannak kell lenni hozzá, mert amikor kiállsz több száz ember elé, lecsúszik minden máz. Ott csak te vagy. És abban benne van bármikor a megsemmisülés vagy a mennybemenetel lehetősége. Ha kamu vagy, megjátszod magad, azt azonnal megérzik. 

- Oké, de az nem maszkulinitást jelent, ha ezt valaki bevállalja. Egy férfi ugyanúgy megsemmisülhet, és mennybe mehet, mint egy nő. 

- Bizonyos férfiak azért nem szeretik a nőket mint humoristákat, mert fenyegetettséget éreznek. A humor számukra a férfiasság egyik eszköze. Lehet a harcé vagy az udvarlásé. És most azt látják, hogy a számukra kisajátított eszközzel egy ellenkező nemű jól, esetleg jobban bánik. De szerintem a stand-upban sem a férfiak nem férfiasak a színpadon, sem a nők nem nőiesek. A mondandón van a hangsúly.

- Tehetséges vagy nem tehetséges ember áll a pódiumon, nem?

- A stand-uphoz általában nem öltöznek úgy, mint egy páva, hanem felvesznek egy fekete pulóvert farmerral, mert azt akarják, hogy minél jobban arra figyeljenek, amiről beszélnek. Persze, ha női előadóról van szó, lehetne burkában is, megjegyzéseket úgyis fog kapni a testalkatára. 

- Páncélt növesztettél már a negatív kommentekkel szemben? Tán már kisgyerekként?

- Erre nem lehet felkészülni. Amikor először szerepeltem a tévében, és sokan ott láttak először, hát, ami utána rám zúdult, az nagyon kemény volt. Egész este izgultam, hogy na, most debütálok, vajon holnap mi lesz? Reggel megnéztem a videó alatt a kommenteket, és képtelen voltam felállni az ágy széléről, csak ültem, és néztem magam elé, hogy ez micsoda?! Aztán idővel rájöttem, hogy ezt le kell választanom saját magamról, mert nem rólam, hanem róluk szól. A saját frusztráltságukról, sikertelenségükről, dühükről. Amikor a sokadik mocskos üzenetet kaptam a Facebookon, eldöntöttem, hogy nem akarok olyan közszereplő lenni, akihez ilyen könnyen el lehet jutni. Nem normális, hogy nekem a Pirike néni Máriapócsról bármit mondhat, mert ez olyan szintű beavatkozás az intim szférámba, amihez neki nincs joga, nekem pedig nincs rá szükségem. 

Azóta nekem Facebookon nem lehet közvetlenül üzenetet írni, és őszintén - nem is érzem a hiányát. Megszokni ezeket a dolgokat úgy lehet, hogy beállsz reggelente a tükör elé, végignézel magadon, és eldöntöd, hogy mit akarsz. Élni, vagy beledögleni mások szarságába. Én azt érzem, hogy ez az év jó lesz, még akkor is, ha most nagyon nehéz. Tudok táncolni, énekelni, nevetni a gyerekemmel - tudok szórakoztatni. Ezer aspektusa van az életemnek, ami miatt érzem, hogy fontos vagyok. Az torpantson meg az életemben, hogy Pistinek a kamionban ülve az a véleménye, hogy vágósúlyba kerültem? Az önbizalom nem egy alapvetés, nem jár alanyi jogon, meg kell érte dolgozni, és a munkának része az is, hogy az ember szembesüljön a saját démonaival és legnagyobb gyengeségeivel. Viszont az önbizalmat ki tudjuk érdemelni, és szerintem mindenkinek ki is kell. Az önismeret fokait kellene járni, a fájdalmaival, szembesüléseivel együtt - csak akkor térhetsz vissza abba a megkérdőjelezhetetlen biztonságba, amit mindenki számára önmaga jelenthet.

Borbély Alexandra: „Ma is az a kislány vagyok, aki mindent a szívére vesz”

A Femina nagyszabású interjúsorozatában Szily Nóra tíz nőt kérdezett meg arról, mit jelent számukra 21. századi nőnek lenni, milyen problémákkal küzdenek, milyen változásokat tapasztalnak, mi az, amit ők szeretnének megváltoztatni. Borbély Alexandra, Jászai Mari-díjas színésznőnk is megszólalt a témával kapcsolatban. Szily Nórát idézve: „Régóta vágytam rá, hogy beszélgethessünk. Nézve őt, mindig éreztem benne valami titokzatosságot, fenségességet és tisztaságot. Lelket töltő volt vele bejárni az utat Nagycéténytől idáig - a nőiesség szemszögéből."

(Fotó: Sárközy Marianna)

• ráskó eszter
• interjú
• kapcsolat
• 21. századi nő
• szily nóra
• nőnek lenni
• Lélek&Test