Észreveszed, ha jó az életed? És miből? Elmondom, nekem milyen érzés volt

Pár héttel ezelőtt a kislányom azt kérdezte tőlem, miért akarnak az emberek boldogok lenni. Rövid gondolkodás után azt válaszoltam, hogy azért, mert nem tudnak elégedettnek lenni azzal, ami van. Beszélgettünk arról, mi a boldogság, mi az, hogy elégedettnek lenni, mit jelent a hiány, a bőség, mi az a jólét. Úgy éreztem, jó válaszokat adok, és elégedett voltam magammal. Arra viszont, hogy mi a jó élet, nem tudtam válaszolni, és azóta sem hagy nyugodni ez a kérdés.

Ha bárkit megkérdezünk, mit jelent számára a jó élet, felsorolásba kezdenek: gazdagság, elkölthetetlen mennyiségű pénz, nagy ház kerttel és úszómedencével, nyaraló a tengerparton, vitorlás, utazások, nagyvilági élet. Persze mindenki a maga módján vágyakozik. Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan igazítjuk a vágyainkat a vélt lehetőségeinkhez, hogyan alakítjuk a kívánságainkat aszerint, milyen hiedelmeket örökítettek ránk a szüleink, nagyszüleink, hogyan formálta át a gondolatainkat a magunkról és a világról kialakított, sokszor igen beszűkült és kőbe vésett belső kép.

Pár évvel ezelőtt az én álmaim is egy nagy kertes házról szóltak, ahol lustán reggelizhetek vasárnap a teraszon, miközben a makulátlan, vakondot és kutyapisit sosem látott, ragyogó zöld gyepben és az angolkertben gyönyörködöm. Délután meg csobbanok egyet a hűs medencében. Olyan elérhetetlennek, távolinak és megvalósíthatatlannak tűnt, hogy fájt rágondolni. És most itt ülök a nagy kertes házban, amiben már megkötöttem a második nagy kompromisszumot, medence helyett műhely, hiába, az előzetes elképzelésekben nem szerepelt egy Land Rover-fanatikus férj, aki attól érzi magát flow-ban, hogy az alsógatyájából is motorolaj csöpög, az elsőt pedig még akkor megkötöttem, amikor be se költöztünk, ez pedig nem más, mint Misike, a mudikeverék, a befogadott kóbor kutyánk, aki a lehető legjobbkor, egy héttel a költözés előtt érkezett az utánfutó alá, és akinek köszönhetően nemhogy ragyogó zöld gyep nincs, és nem is lesz, de gyakran úgy tűnik, növények se a kertben.

És a jó életről megint más elképzeléseim vannak. Ház, kert, úszómedence, Land Rover-fanatikus férj és Misike marad, csak ennek az egésznek az összes sztereotípiával megáldott-vert Olaszországban kéne lennie, és a kutyaásta kert helyett olívaültetvények között, térdig bazsalikomban gázolnék vakító fehér ruhában, napsütötte bőröm a nap simogatná, hosszú hajam fürtjeivel a tenger sós szele játszana, a Landis minden este elénekelné az ószólemíót. Hát ez az egész így azért elég béna, nem?

Úgy értem, valóban ilyen a jó élet? Valóban a pénzben, sikerben, hírnévben, luxuscikkekben rejlik a jó élet titka?

Úgy sejtettem, nem, ezért megpróbáltam felidézni, mikor éreztem, hogy jó az életem. Kutattam az emlékeimben, és meglepő eredményre jutottam. Azt, hogy milyen érzés volt, hogy pontosan mikor éreztem, azt fel tudtam idézni. Azt, hogy éppen akkor volt-e pénzem, munkám, milyen ruha volt rajtam, milyen táska fityegett az oldalamon, volt-e háromcentis lenövés a hajamon, azt nem. Ez arra indított, hogy gondoljam át a dolgot, mert valami hibázik a kréta körül.

Volt egy sejtésem: ahogy a járvány első hónapjaiban, kétségbeesve, jövedelem és munka nélkül próbáltam kiutat találni, de a módszereim és a megküzdési stratégiáim kudarcba fúltak egészen addig, amíg nem jöttem rá arra, hogy nem arra helyezem a fókuszt, amire kéne, nem azokat a kompetenciákat helyezem előtérbe, amiket kéne, és nem azokra a készségekre koncentrálok, amikre kéne, sőt, mindezeket teljesen figyelmen kívül hagyom, cserébe csőlátással próbálok erőltetni valamit, ami nem megy, addig nem is találtam se kiutat, se megoldást. Szóval, valami ilyen lesz a megoldás most is.

És a megérzésem beigazolódott.

A jó élet számomra az, amikor szeretve vagyok, és szeretek. Ennek a szeretetnek egyáltalán nem kell szerelemnek lenni. Párkapcsolat sem kell hozzá. Olyan kapcsolatok kellenek hozzá, olyan közeg, ahol önmagam lehetek: elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, nincsenek velem szemben elvárások, figyelnek rám, és szeretettel viseltetnek irántam. Én egy ilyen közegben szárnyakat növesztek, és úgy érzem, képes lennék egy talicskával elhordani a Mount Everestet, ha kell. Persze sosem kell, de biztos vagyok benne, hogy képes lennék erre a teljesítményre.

Jó az életem akkor, ha nem a hiányokra koncentrálok, hanem élvezem azt, ami van. Erre akkor döbbentem rá, amikor elkezdtem elégedetlenkedni, és belecsúsztam a költözés után abba a sürgető és nyűgös állapotba, hogy legyen kész minden minél előbb, mert a hócipőm tele van a malteros vödrökkel, a falból kilógó vezetékkel, a festékes hengerekkel, a festékes hajammal, a berepedezett körmeimmel és ezzel a háromnegyedig kész állapottal. Aztán elszégyelltem magam. Ez a ház szerelem volt az első látásra, imádom, pár hónap elteltével meg másra se tudok gondolni, hogy mi kéne még, mit kéne kicserélni, felújítani, és azon vagyok, hogy mielőbb megússzam ezt az egészet ahelyett, hogy örülnék neki, és élvezném azt a folyamatot, amit kissé teátrálisan úgy írhatok le egészen pontosan, hogy egy házból otthon lesz? Addig meg szarul érzem magam benne ahelyett, hogy örömmel lennék itthon? Hát nem, én itt jól akarom magam érezni.

Jó az életem akkor, ha nem vagyok beleragadva semmibe, és nem békaperspektívából szemlélem magam és az életem eseményeit, a feladataimat. Akkor tudok rugalmas lenni, akkor vagyok kreatív, akkor tudok magam számára is meglepő ötletekkel előállni. Akkor vagyok bátor, akkor merek kockázatot vállalni, akkor tudom elhagyni a járt utat a járatlanért. Minden egyéb esetben csak keretek között tudok gondolkodni, korlátok közé szorítom magam.

Akkor jó az életem, ha van önbecsülésem. Ha van, akkor tudom, hogy mit akarok, és merem képviselni. Van tartásom, nem kell lemennem kutyába, nem kell másokat manipulálnom azért, hogy elérjek valamit. Nem kell mártírnak lennem, vagy elesettnek, nem kell alárendelt szerepet játszanom. Akkor a nem, amit kimondok, nem, az igen, amit kimondok, igen.

Akkor jó az életem, ha képes vagyok arra, hogy kíváncsi legyek, tudom érdeklődéssel szemlélni a világot, nyitott vagyok az újra, és van bennem vágy arra, hogy tanuljak, fejlődjek. Steve Jobs szavaival élve: ha érzem, hogy éhes maradtam. Ennek az a feltétele, ha nem zárkózom be. Ha nem mondom azt, hogy nem érdemes. Hogy mindegy. Hogy nem éri meg a fáradozást. Hogy úgyse sikerül. Ha nem adtam fel. Ezt csak úgy lehet, ha van bennem hit.

Végül a legfontosabb: akkor jó az életem, ha tudom, ki vagyok. Mert akkor szabad vagyok. Ez a legnehezebb. Velem sem sokszor történt meg, a legutóbb is csak egy pillanatra. Pár napja történt, épp a mosógépbe pakoltam be a színeseket. Ahogy a ruhákat válogattam, egyszer csak azt éreztem, mintha a testembe kerültem volna úgy egészen: az utolsó porcikámat is éreztem. Ezzel együtt azt is, hogy én, Hódos Hajnalka itt és most vagyok, és nem akarok sehol máshol a világon lenni, itt vagyok én, ez, a kazánházban, a mosógép előtt a szennyes ruhák közt térdelve, és ez a legjobb dolog a világon. Elmúlt, de azt tudom, hogy nekem jó életem van.

Fotók: Getty Images Hungary

A jó élethez hozzátartozik, hogy a helyeden vagy.

• élet
• jólét
• siker
• elismerés
• anyagiak
• Lélek&Test