Egy háborús tudósító is fél, ezen mégis sokan ledöbbennek – Al Ghaoui Hesna mesélt a félelemről és saját tapasztaltairól

Al Ghaoui Hesna testközelből ismeri a veszélyt és a félelmet. Riporterként, külpolitikai újságíróként több mint húsz országból, köztük a világ számos háborús övezetéből tudósította a Magyar Televízió hírműsorait. Megjárta többek Afganisztánt, Pakisztánt, Észak-Irakot, Szudánt, Líbiát, Libanont, Szíriát, Izraelt vagy épp a Gázai övezetet is. Elsősorban a Közel-Keleten mozog otthonosan, hiszen édesapja szíriai, édesanyja pedig magyar. Tudósítói, újságírói munkásságát 2011-ben Prima Primissima díjjal jutalmazták.

Miután felfigyelt a félelem pszichés és fizikai hatására, alaposabban kezdett foglalkozni a témával, és 2017-ben könyvet írt róla Félj bátran címmel. Úgy véli, hogy a félelmet hajtóerőként is lehet használni az életben, és nem csupán háborús tudósítóként, hanem szülőként, társként, alkalmazottként vagy épp vezetőként a mindennapok során is. 

Hasonló témával szólította meg a gyerekeket is a 2018-ban megjelent Holli, a hős című mesekönyvében, 2023-ban pedig Soha ne add fel címmel adott ki gyermekkönyvet. A Mindwell Pszichológiai Központ születésnapi rendezvényén szintén a szorongásról és a félelemről beszélt egy kerekasztal-beszélgetés során, illetve a Femina kérdéseire is válaszolt.

Al Ghaoui Hesna: a félelem hajtóerő is lehet

- A félelem mindig is elég masszívan jelen volt az életemben, főleg mióta gyerekeim vannak. Ezért is írtam erről könyvet, hiszen ezzel nekem is elég sok dolgom van és volt. Hogy mit jelent nekem maga a definíció? Én alapvetően nem értek egyet azzal, hogy a félelem negatív lenne, mert én potenciált látok benne. Számomra a félelem egy olyan érzelem, ami igazi hajtóerőként is tud működni, de destruktív is tud lenni.

Én azt tapasztaltam meg először terepen, amikor háborús övezetekben jártam, hogy a félelem két teljesen ellentétes irányba tudja elvinni az embereket, és kihozni az agresszivitást, a vadállatot és a legrosszabb oldalát az emberből. De mindenkit képes az ellentétes irányba is kimozdítani, és olyan fokú altruizmust, segíteni akarást, kitartást, emberfeletti odaadást szülni. Hogy mi befolyásolhatja, hogy melyik irányba mozdít el minket? Az, hogy észrevesszük-e, hogy dolgozik bennünk a félelem, és képesek vagyunk-e ezt elfogadni. Majd ahelyett, hogy megszüntetni akarnánk ezt az érzést, inkább átalakítani próbáljuk - mondta.

Hozzátette, egészen pici koruk óta arra szocializálják a gyerekeket, hogy nem szabad félni, a félelem gyávaság, a hasonló korlátozó hiedelmek hatására pedig megtanuljuk elnyomni ezt az érzést, reakciót. Egy erős szégyen veszi körül ezt az egészet. Elárulta, számára azonban úgy tud hajtóerő lenni, hogy észreveszi, elfogadja, és megpróbálja egy kicsit lehántani ezt a szégyenérzetet.

- Minden érzés valid, a félelem nem döntés kérdése, az jön. A kérdés az, hogy mit kezdek vele, és innentől kezdve tudom egyfajta hajtóerőként használni. Hiszen amikor félünk, akkor a fenyegetettség hatására olyan fiziológiai folyamatok indulnak be bennünk evolúciósan, amik segítenek megoldani egy helyzetet. És ha be tudjuk fogni ezt az érzést, és tudatosítani tudjuk, akkor a félelem hatására át tudjuk lépni a saját határainkat.

Al Ghaoui Hesna azt is kiemelte: mindenki átélt már olyan helyzetet, amiben izgult, félt, amely során sok szempár szegeződött rá. Ilyenkor a mellékveséből felszabaduló hormonok miatt olyan fiziológiai folyamatok indulnak el a testben, amitől egy pluszenergiát kap az ember. A félelem fizikai jeleitől azonban - mint például a lábremegés, gyomorremegés - sokan megijednek, mert maga a félelem félelmetes nagyon sok ember számára. És gyakran ettől kerül bele valaki egy negatív spirálba, amitől aztán a teljesítménye tényleg beleáll a földbe. 

Ha valaki azonban észreveszi, tudatosítja, hogy fél, és úgy tekint az egészre, hogy ez nem baj, hiszen ez azért történik, hogy egy fenyegetettségérzéssel járó helyzetet túléljen, megoldjon a legjobb képessége szerint, akkor át lehet keretezni egy félelemmel átitatott helyzetet. Akkor ezt lehet akár drukknak, akár izgalomnak is hívni, és azáltal, hogy az ember egyfajta helikopterperspektívából tekint a félelemmel átitatott helyzetre, és olyan kontextusba teszi, amelyben ez a fiziológiai folyamat segíti őt a helyzetmegoldásban, akkor mindez nem a stresszközpontot fogja tovább aktiválni, hanem a problémamegoldásért felelős agyterületeket.

A háborús tudósító is ugyanúgy fél

- Én tíz évig álltam a kamera előtt, és ha élőben kellett valahonnan bejelentkeznem, az mindig félelemmel járt, sokszor még a lábam is remegett. Nekem meg kellett tanulnom tudatosan átkeretezni ezeket a helyzeteket, minden más félelmi szituációban is. Igazi erőforrás az, ha elfogadom, hogy félek, és elfogadom, hogy ebben nincsen semmi ciki - vallotta be. És azt is hozzátette: az embereket nagyon is meglepi.

- Ilyenkor én mindig elmondtam, hogy én abban lehet, hogy bátor vagyok, hogy el mertem menni egy ilyen terepre, de például félek a pókoktól, félek a sötétben, és ha végigvennénk a dolgokat, biztosan találnánk legalább három-négy dolgot, amelyekben az illető sokkal bátrabban tud viselkedni nálam. És erre próbáltam rávezetni az embereket: szerintem nincs bátor és gyáva ember, hanem helyzetek vannak, amikbe bele tudunk állni, és helyzetek, amikbe nem, mert a megküzdési képességünk még nem tart ott. De az nem azt jelenti, hogy két hónap múlva sem tarthat ott. A megküzdési képesség ugyanis nem statikus, hanem nagyon sok mindentől függ.

- Terepen sokkal több mindenbe bele tudtam állni, a megküzdési képességem sokszorosa volt, mint a civil életemben. És ezt próbáltam megfejteni, hogy miért. Arra jöttem rá, hogy azért, mert ott megengedem magamnak, hogy féljek. Ott felismerem, hogy dolgozik bennem a félelem, és nem próbálom meg elnyomni.

A félelmet meg kell tanulni kezelni

Az ő életében is számos helyzet volt tehát, amikor félt, ám ezt idővel megtanulta kezelni. Az utazások előtt például minden éjjel szorongott.

- Az utazás előtti éjszakán fekszem az ágyban, és azon gondolkozom: hülye vagyok én? Miért megyek megint oda? Miért csinálom ezt? Kinek akarok bizonyítani? És mit? És az a jó, hogy ilyenkor már nincs visszaút, mert muszáj felülni másnap a repülőre, és ilyenkor jön az átkeretezés: oké, azért szorongok, mert néztem négy napig az Al Jazeerát, és ott töményen, összesűrítve tálalják nekem az egészet, ami nagyon félelmetes. De ha én odamegyek, teszem azt, Líbiába, akkor nem az lesz, hogy minden négyzetméteren lövöldöznek, és nekem így kell lehajtanom a fejem, hanem az, hogy majd megtalálom a biztonságos terepeket, kapcsolatokat, szállásokat, és minden rendben lesz.

És próbálom kibontani azt, hogy hogyan tudom egy ilyen helyzetben is maximalizálni a biztonságérzetemet. Nekem mindig az volt a mantrám, hogy „a baj bárhol megtörténhet”, és ezt az én életem nagyon sokszor bizonyította. És nem azt mondom, hogy nem nagyobb eséllyel hal meg az ember egy frontzónában, mint a sarki közértben, de bizonyos szinten el kell fogadni, hogy nem tudjuk irányítani az életünket - mondta.

- Akkor tudunk az ismeretlennel igazán jól barátkozni, ha rendszeresen kilökjük magunkat az irányított helyzetből, a komfortzónánkból, és bevállalunk más szituációkat. Azt, hogy te ki vagy, és mire vagy képes, azt csak kontrollvesztett helyzetben tudod meg, amikor a rutinokat elengeded. És ez nem azt jelenti, hogy mindenki menjen el bungee jumpingolni vagy háborúba, hanem azt, hogy ha van valami, ami kicsit ijesztő, de érzed a hívást, akkor menj, és csináld! És nem kell azt várni, hogy nem félsz, hanem fogd meg a félelmet, és vidd el kézen fogva a cél felé - tanácsolta.

Interjú Al Ghaoui Hesnával

A karriered során rendszeresen tudósítottál konfliktuszónákból. Milyen érzések, gondolatok törtek fel benned, amikor először kerültél terepre? Milyen élmény volt?

- Megrázó élmény volt, de így visszagondolva a karrierem legelső ilyen lépéseire, talán az volt érdekes, hogy mennyire felkészületlenül estem bele ebbe érzelmileg. Szakmailag nyilván kihoztam a maximumot, de érzelmileg nem igazán lehetett erre felkészülnöm, mert nem beszélgettem előtte senkivel, aki háborús terepen dolgozott volna, és azért ez nagyon mély víz. Pont ezért a munkám egy részét annak szentelem, hogy elérjem, hogy a tudósítóknak, újságíróknak legyen egy sokkal tudatosabb felkészítése, ha ilyen terepre mennek.

Mert nem csak a saját mentális egészségüket kockáztatják, hanem nagyon nagy hatással vannak azokra az emberekre is, akik egy háborús terepen kiszolgáltatottságban élnek, és ez egy óriási felelősség. Nekem egy nehéz úton, a saját hibáimon, tapasztalásaimon és tanulási folyamataimon átmenve kellett megtanulni, hogy milyen extra figyelemmel, empátiával, szakmai alázattal és tudatossággal kell egy ilyen terepen dolgozni.

Mindig, amikor visszanézek azokra az évekre, mindig más az, ami visszajön emlékként, és nyilván ez egy élethosszig tartó folyamat, hogy mindezt feldolgozzam. De azt gondolom, hogy rengeteget tanultam a világról és magamról is, illetve legfőképpen arról, hogy mennyire fontos az empátia, az, hogy ítélkezésmentesen tudjunk létezni emberként bármilyen szituációban. 

Tehát ha valaki úgy megy egy háborús zónába, hogy nincs felkészítve eléggé, az egy óriási trauma lehet számára.

- Igen, és nemcsak számára, hanem másra is negatív hatással lehet. Egy újságíró attól a pillanattól kezdve, hogy megjelenik egy ilyen terepen egy mikrofonnal vagy egy kamerával, már hat az ott élőkre akkor is, ha még egy szót sem szól. És ezt felejtjük el sokszor: ez egy olyan kör, mint amikor bedobsz egy kavicsot egy vízbe, és a körök elkezdenek kirajzolódni, te pedig gyakran fel sem tudod mérni, hogy milyen messzire elérnek ezek a körök. És ha még meg is szólítod az embert, ezeknek óriási ereje van, főleg akkor, ha traumatizált emberekkel beszélsz. De ezek vissza is hatnak rád.

Közben pedig ott van a harmadik oldala ennek az egésznek, hogy mindezzel hogyan hatsz azokra, akik elolvassák a cikket vagy megnézik azt a tudósítást. És ezt sem szabad elfelejteni, hogy elképesztően rossz mentális állapotban vannak most az emberek, ezért nagyon fontos azzal sokkal tudatosabban foglalkozni, hogy hogyan lehet úgy tudósítani, híreket kommunikálni, hogy ne rontsuk tovább a mentális egészségüket.

Ez a traumainformált újságírás egy nagyon fontos, de Magyarországon nem létező dolog, de még nemzetközileg sem ismert eléggé. Én ezen szeretnék változtatni, mert médiapszichológiát tanulok most egyébként egy amerikai egyetemen, ahol már elkezdődtek erről a kutatások. 

Neked voltak olyan technikák, amik ott a terepen beváltak félelem- vagy szorongáskezelésre?

- Sajnos akkor még nem foglalkoztam ezzel, úgyhogy én akkor még tudatosan nem alkalmaztam ilyeneket. Nyilván ösztönösen használtam ilyen technikákat. Nekem nagyon sokat segített, ha kicsit kizoomoltam, és felülről néztem egy helyzetre, magamra. Vagy átgondoltam, hogy ha egy ismerősöm lenne, neki mit tanácsolnék egy ilyen szorult helyzetben. A beszorult helyzet ugyanis leblokkolja a perspektívákat, és ha ki tudunk ebből jönni, és felülről ránézni egy szituációra, akkor sokkal jobban meglátjuk a lehetőségeket. 

A forgatások után volt szükséged időre, hogy feldolgozd az élményeket, a traumákat?

- Lett volna szükség, de nem tartottam, és ennek meg is volt az ára. 

Akkor ezek a magánéletedre is kihatottak, igaz?

- Abszolút. Én meg voltam róla győződve, hogy nekem nem kell mentális segítség, én fel tudom dolgozni az élményeket azzal, hogy könyvet írtam, előadásokat tartottam, jártam az országot, beszélgettem emberekkel, és ez biztos, hogy nagyon sokat segített. Mégis volt két nagyon mély pont az életemben, amikor kiégésszerű tüneteim voltak, és ez abszolút amiatt volt, hogy kellett volna a mentális segítség, a pszichológiai support, de ezt nem tettem meg, mert nem éreztem szükségét.

És egyébként most kezdek el egy új témával foglalkozni, ami a morális sérülés témája, és ez is kötődik a háborúhoz. Az a morális sérülés, amikor valaki olyan eseménysort, dolgot, helyzet tapasztal, lát, vagy akár aktívan részt vesz benne, ami egyébként az értékrendjével merőben ellentétes. És ez egy lelkiismereti válságot, sebet okoz.

Veteránoknál figyelték meg, hogy ez a fajta szégyenérzet, bűntudat, ami a fel nem dolgozott élményekhez kötődik, az hosszú távon hogyan tud akár poszttraumás stressz-szindrómához hasonló tüneteket okozni. És ezt már vizsgálják háborús tudósítóknál is. Ezek a sebek nem feltételnül gyógyulnak be egy klasszikus terápia során, ezek megoldásának kulcsa a közösségi élménymegosztásban, kapcsolódásban van. Én most kezdtem el foglalkozni azzal, hogy nekem milyen morális sérüléseim vannak, amiket eddig lehet, hogy még fel sem tártam. És ezzel nekem biztos, hogy életem végéig lesz is dolgom.

Van-e olyan tanács, amit általánosan bárkinek ajánlanál a félelemmel, szorongással, illetve ezek kezelésével kapcsolatban?

- Nehéz egyet kiemelni. Azt gondolom, hogy az a baj, hogy a félelemtől félünk leginkább. De ha elnyomjuk, a szőnyeg alá söpörjük a félelmeket, akkor igazi aknamunkát tudnak végezni. Nem véletlenül az a könyvem címe, hogy Félj bátran! Menjünk közelebb a félelmeinkhez, húzzuk közelebb őket, mert minél távolabb toljuk, annál kevesebb részlet fog kirajzolódni. Húzzuk közelebb őket, vizsgáljuk meg, és tekintsünk rájuk információforrásként, iránytűként azzal kapcsolatban, hogy merre van még dolgunk.

Mert akkor tudjuk igazán feltérképezni azt, hogy honnan gyökerezik, miből ered, hogyan tudom építeni a megküzdési képességemet. Akkor leszünk képesek beleállni a félelemmel átitatott helyzetekbe, ha épp fontos, hogy ezekbe bele tudjunk állni.

(Képek: Al Ghaoui Hesna)

• al ghaoui hesna
• exkluzív
• interjú
• félelem
• szorongás
• Lélek&Test