A koponyalékelést már a kőkortól használták gyógyításra: a honfoglaló magyaroknál is elterjedt gyakorlat volt

A koponyaműtét még napjainkban, a modern sebészi eszközök, a hozzáértő szakemberek és a megfelelő higiéniai feltételek mellett is ijesztően hangzik. Így aztán különösen furcsa belegondolni, hogy a koponyalékelés, más néven a trepanáció egyáltalán nem új keletű dolog, már jóval az időszámításunk előtt is bevett eljárás volt.

A trepanációt a mezolitikumtól kezdve a természeti népek nagy ügyességgel végezték, a feltételezések alapján különböző indokokkal, spirituális és gyógyító okokból kifolyólag egyaránt használták. A leletek tanúsága szerint a honfoglaló magyarok körében is kifejezetten gyakorinak számított a koponyalékelés.

A legrégebbi sebészeti beavatkozás

Valószínűleg a trepanáció lehet a legrégebbi sebészeti beavatkozás, amelyet régészeti bizonyítékok is alátámasztanak. A legkorábbi példákat a mezolitikum, vagyis a középső kőkorszak idejéből találták, időszámítás előtt 7000-6000 környékéről. Az első ismert leletek főként a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népektől származnak.

A gyakorlat az ókorban is jelen volt, Hippokratész konkrét javaslatokat tett a végzéséhez, a Corpus Hippocraticumban, azaz a Hippokratészi Gyűjteményben a koponyasérüléssel kapcsolatban merül fel a trepanáció. A középkorban is fel-felbukkant a különböző betegségek gyógymódjában, és a 18. század európai sebészei is lelkesedtek érte.

Mire használták?

A koponyalékeléssel kapcsolatos legizgalmasabb, legtalányosabb kérdés az, hogy vajon miért alkalmazták eleink. A kutatók szerint már a neolitikumban is gyógyászati megfontolások állhattak mögötte, a leletek alapján elképzelhetőnek tartják, hogy őseink állatkoponyákon gyakoroltak. Még az sincs kizárva, hogy élő állatokon hajtották végre a műtétet.

Sőt, egy a franciaországi Champ-Durand-ban talált szarvasmarha-koponyával kapcsolatban azt is felvetették, hogy a lékeléssel az állat megmentése volt a cél. Amennyiben az állítás helytálló, ez az időszámítás előtt 3400-3000 körüli lelet lehet az állatorvosi beavatkozások első ismert példája.

Az embereken végzett trepanáció okai között vallási és spirituális megfontolások is szerepelnek, például így kívánták kiűzni a démoni erőket, ártó szellemeket a szervezetből. Elképzelhető az is, hogy bizonyos népeknél a beavatási szertartás részét is képezte, de használták különböző egészségügyi állapotok, például epilepszia, eszméletvesztés, migrén, valamint balesetből fakadó koponyasérülések kezelésére is.

Utóbbi különösen elterjedt lehetett az inkák körében, a kutatók szerint ez részben abból következhetett, hogy a fegyvereik, például a parittyakövek, kifejezetten alkalmasak voltak a fejtraumák előidézésére. Gyógyítóik pedig a sebek ellátásakor, a törött darabok eltávolításakor hamar rájöttek, hogy a trepanáció életeket menthet. A koponyalékeléssel a koponyaűri nyomás is csökkenthető volt.

A honfoglaló magyarok esetében kétféle lékelést figyeltek meg, a sebészit, amit valódinak is neveznek, ekkor ugyanis teljes vastagságában átvésték a csontot, megnyitva a koponyaüreget is, valamint a jelképest, ami egy körülbelül ujjbegynyi kaparás a csonton. A jelképes trepanáció pontos oka nem ismert, a gyógyítási cél kizárható, és az elméletek többsége a hitvilággal hozza összefüggésbe.

Az orvostudomány fejlődésével az ősi eredetű trepanáció szép lassan átadta helyét a jóval precízebb kraniotómiának.

Évszázadokon át volt divatban a múmiapor

A 12. és a 17. század között Európa-szerte bevetették a múmiákból származó porokat a gyógyításban. Azonban ez nagyrészt félrefordítások és félreértelmezések sorozatának köszönhető.

(Borító- és ajánlókép: Bosch: Az őrület kövének eltávolítása, részlet, forrás: Getty Images Hungary. Trepanált női koponya i.e. 3500 k., forrás: Wikipédia/Corseaux. További képek forrása: Getty Images Hungary, Feszty-körkép részlete, Wikipédia.)

• egészség
• orvostudomány
• koponya
• koponyalékelés
• honfoglaló magyarok
• Életmód