A szemét, ami túléli az emberiséget: hol tárolják a radioaktív hulladékot a világban?

Kis túlzással kijelenthető, hogy jóformán valamennyi emberi tevékenység hulladéktermeléssel jár, a bolygónak alig van olyan pontja, ahol ne jelent volna még meg a szemétprobléma. Nyílt titok, hogy bizonyos anyagok a természetbe jutva évszázadok alatt sem bomlanak le teljesen, a folyamat során súlyosan károsítják a környezetet, a táplálékláncba bekerülve pedig az emberi szervezetet is.

Korántsem lebecsülendő gondot jelent az óceánokban, erdők mélyén felhalmozódó műanyaghulladék, ám még nagyobb aggódásra adhat okot a rendkívül veszélyes és különös óvatossággal kezelendő radioaktív hulladék, amelynek hosszú távú tárolása jelenleg nem megoldott, és nagyon úgy tűnik, hogy a helyzet orvoslása a jövő generációira vár. Talán a hétköznapok során nem gondolnánk rá, de a kutatók az atomhulladékkal kapcsolatban még olyan kérdésekkel is szembetalálják magukat, hogy vajon hogyan kommunikálhatunk sikeresen a nagyon távoli jövő földlakóival.

Egyre nő a hulladék mennyisége

Az atomenergia egyre jelentősebb szerephez jut napjainkban, ez pedig a radioaktív hulladék mennyiségének növekedésével jár. Különböző élettartamú és sugárzási aktivitású radioaktív hulladékok több ipari tevékenység során keletkeznek, nemcsak az atomerőművekben, hanem a nukleáris medicinában, a nukleáris fegyverkezésben, a ritkaföldfémek bányászásakor és a nukleáris kutatásokkor is.

Az atomerőművekben keletkező, hosszú élettartamú, nagy aktivitású radioaktív hulladékok, kiégett fűtőelemek évezredekig veszélyes sugárzást bocsáthatnak ki, így a tőlük való megszabadulás már régóta foglalkoztatja a kutatókat. Ez még akkor is rendkívül lényeges probléma, ha a nagy aktivitású hulladék a keletkezett radioaktív szemét igen kicsi, körülbelül 1 százalékát teszi ki. 2019-ben jelent meg a radioaktív hulladékokról szóló globális jelentés, amely arról tudósított, hogy a világ egyik országában sem megoldott az atomerőművekből származó kiégett fűtőelemek tartós tárolása, és az egyes kormányok szabályozása eltér a hulladékok osztályozását, raktározását illetően. A nagy aktivitású, illetve a kis és közepes aktivitású, ám hosszú élettartamú radioaktív hulladékok elhelyezése óriási kihívás elé állítja az emberiséget.

Hol helyezhető el örökre?

Még az űrbe kilövés gondolata is felmerült, ahogyan a tengerben tárolás és a mélytengeri üledékben történő lerakás is, ám ezeket kockázatosságuk miatt elvetették. A jelenlegi álláspont szerint a végleges elhelyezés kérdését mélységi geológiai tárolókkal lehetne megoldani - már vannak országok, amelyek hozzá is láttak a tervezéshez, építéshez -, de az eddig felhalmozott mennyiség ideiglenes lerakókban pihen. A mélységi geológiai tárolók 200-1000 méter mélyen, stabil geológiai környezetben kerülhetnének kialakításra, magas szintű izolációt biztosíthatnának hosszú távra anélkül, hogy a jövőben a fenntartásukkal törődni kellene. A már újra nem hasznosítható veszélyes hulladék az alapelvek szerint úgy kerülhetne végleges, évmilliókra szóló nyugvóhelyre bennük, hogy nem szennyezné a levegőt, a talajt és a talajvizet sem. Érthető, hogy az államoknak óriási körültekintéssel kell kiválasztaniuk és kialakítaniuk az ideális helyszínt.

Az Egyesült Államok az 1980-as évek végén a Nevada államban, a Nevadai Atomkísérleti Telep területén található Yucca-hegységet nézte ki a célra, és bár a projektbe elképesztő összegeket öltek, a hegy gyomrába fúrt tároló nem valósult meg, mivel a vizsgálatok szerint az ott uralkodó körülmények, a talajvíz hatására a konténerek a vártnál gyorsabban és egyszerűbben megsérülhetnének, a veszélyes hulladék pedig szivárogni kezdhetne a környezetbe.

Az Egyesült Államok a kutatásokból és nukleáris fegyverkezésből származó radioaktív hulladékot 1999 óta az új-mexikói Carlsbad közelében lévő sólelőhely mélyén kialakított tárolóban (WIPP, Waste Isolation Pilot Plant) helyezi el. 2014-ben több baleset is történt a helyszínen, kigyulladt egy sószállító teherkocsi, és egy sérült tartály miatt szivárgás is előfordult, ez utóbbi következtében 22 munkás szenvedett kisebb sugárfertőzést.

Mi a helyzet itthon?

Magyarországon a Tolna megyei Bátaapáti ad otthont a Nemzeti Radioaktívhulladék-Tárolónak, ami a Paksi Atomerőműben keletkező kis és közepes aktivitású radioaktív hulladék végleges elhelyezésére szolgál. Az elhasznált fűtőelemeket, miután 3-5 évig vizes medencében pihentették az atomerőműben, a Paksi Atomerőmű üzemi területe mellett elhelyezkedő Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolójába szállítják ötvenéves időtartamra, ezt követően a végleges lerakásukról kell gondoskodni.

Mi garantálja, hogy a jövő emberei nem tárják fel?

A világ első mélységi geológiai tárolója, az Onkalo Finnországban épül, az ország nyugati partvidékén, az Olkiluoto atomerőmű közelében. A gránitba vájt tároló a tervek szerint 2023-ban lép működésbe, és elég nagy lesz ahhoz, hogy száz év kiégett fűtőelemét befogadja. Amikor megtelt, befejeződik a helyszínen a veszélyes hulladék eltemetése, feltöltik és lezárják majd a bekötőalagutat, ezt követően pedig az elképzelések értelmében hosszú évezredekig senki és semmi nem háborgatja majd a radioaktív hulladékot.

A véglegesnek szánt elhelyezéssel kapcsolatban kifejezetten érdekes kérdés, hogy vajon mi garantálja, hogy az utódaink, akik a távoli jövőben benépesítik a Földet, háborítatlanul hagyják a jó eséllyel még mindig veszélyesnek számító hulladékot, nem hozzák sem szándékosan, sem véletlenül a felszínre, nem sértik meg a - remények szerint - épen maradt konténereket, hordókat. A szakemberek szerint ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy a jövő embere ugyanazokkal a kulturális és nyelvi eszközökkel fog rendelkezni, amelyeket ma adottnak veszünk, mint ahogy az is elképzelhető, hogy egy idő után elfelejtődnek a mélységi geológiai tárolók koordinátái. Ha százezer év múlva élnek majd még emberek a bolygón, lehet, hogy nem fognak tudni írni és olvasni, így az elhelyezett figyelmeztető feliratok nem érnek célt.

Számos praktikus vagy épp mulatságos ötlet született a kapcsolatteremtésre, ezek közül az egyik leghajmeresztőbb talán a génmódosított, a sugárzás hatására színt váltó macskákról szóló, amit arra alapoztak a kitalálói, hogy ezek a jószágok már évezredek óta fontos jelentőséggel bírnak az emberek számára, és ha újonnan fabrikált mítoszokkal sikerül elültetni a sugárzó macskák történetét a köztudatban, akkor talán az elkövetkezendő generációk is tudni fogják, hogy a hely, ahol megváltozik a bundájuk színe, nem biztonságos.

Nos, a finnek egyelőre úgy tűnik, hogy inkább azt a megoldást választották, hogy minél inkább elrejtik a tárolót. Szándékosan olyan területet jelöltek ki, ami nem bővelkedik az értékes nyersanyagokban, tehát kevéssé valószínű, hogy bányászat célpontja legyen, illetve remélik, hogy a környéket beborítja majd az erdő, végül pedig teljesen feledésbe merül az atomtemető.

A Spitzbergák magbunkere

Olyan, akár egy sci-fi-film borzongató helyszíne, mégis a növények Noé bárkájaként szokták emlegetni a Spitzbergák fagyos birodalmában található Nemzetközi Magbunkert. Bár olykor a találó világvégebunker elnevezést is alkalmazzák rá.

(Képek: Getty Images Hungary.)

• radioaktív
• atom
• sugárzás
• hulladék
• Utazás