Szingli vagyok. Velem van a baj? - Íme, a Femina újságíróinak véleménye

Fehér Ági - vezető szerkesztő

Fura szó a szingli, egyszerre jelent valami trendit - vagy trendinek látszót - és sajnálnivalót, attól függően, hogy kinek a szájából hallhatjuk. Hasonlóan működik, mint az egyedüllét, ami elsőre igencsak negatív szónak hangzik - de mi történik akkor, ha valaki az egyedüllétet választotta, csak mert per pillanat az tűnt a jobb alternatívának? Számomra ebben az esetben pozitív, hiszen valaki van annyira bátor, hogy egyedül éljen a társas magány vagy egy rossz kapcsolat helyett.

Mindennek két oldala van tehát, és ha a kérdésre akarok felelni: nem, nem biztos, hogy veled van a baj - de ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Hiszen senki más nem tudja, hogy amikor egy nő magára zárja az ajtót, akkor vajon boldogan nyújtózik-e el a kanapén egy film társaságában vagy a kádban, a habok közt, és örül annak, hogy magában lehet - vagy esetleg ugyanúgy a kanapén tölti az estét egy romantikus filmet bámulva, és közben azon kínlódik, hogy egyedül van.

Abban viszont biztos vagyok, hogy sokkal több esélye van annak párt találni, aki nem is akarja annyira megtalálni a másik felét, hiszen tudja, hogy ő egyedül is egészet alkot.

Debreceni Andi - újságíró, szerkesztő

22 éves, csinos, jól szituált nő vagyok, sikeres a munkámban, ellenben sikertelen a magánéletben. Ez akár egy jól átgondolt, talán itt-ott kicsit kozmetikázott, sablonos társkereső hirdetés is lehetne. De nem az. Ez a valóság. Nemcsak számomra, több tucatnyi lány számára is. De miért nem találunk párt magunknak? Ha végignézek a környezetemben élőkön, muszáj feltennem a kérdést: tényleg olyan nagy kérés egy jóképű, normális pasi, aki mellett nemcsak biztonságban érezhetjük magunkat, de igazán kiteljesedhetünk mint NŐK, csupa nagybetűvel?

Amikor az utcán a szerelmesen andalgó párocskákat nézem, azon gondolkodom, mi lehet a titkuk. Van egyáltalán ilyen? Vagy csak sorstársaimnak és nekem túl nagyok az elvárásaink? A mi hibánk lenne, hogy egyedül vagyunk? Nem próbálkozunk eléggé, vagy épp ellenkezőleg, túl görcsösen ragaszkodunk az évszázadok óta berögzült elvárásokhoz, miszerint a nőnek a férfi oldalán a helye, és emiatt kerül el minket a szerelem?

Nem hiszem. De azt sem, hogy ez az ellenkező nem hibája lenne. Egyszerűen csak - bármilyen közhelyesen hangzik - megváltozott a világ, és mi igyekszünk alkalmazkodni hozzá. Reggel hétkor munkába indulunk, és késő délutánig bent vagyunk. Majd jön a hazaút, gyakran egy kis bevásárlással tarkítva, mert valamit enni is kell, így kora este van már, amikor végre betoppanunk a lakásba. Mire az ember letudja a mindennapos esti dolgokat, már tíz óra is elmúlt. Nem csoda, ha ilyenkor lassacskán már semmi másra nem vágyunk, mint a hívogató, pihe-puha ágyra, hogy kipihenhessük magunkat - mert másnap kezdődik elölről az egész. Olyan, mint egy nagy körforgás. Még a hétvége sem igazán a feltöltődésről, kikapcsolódásról szól - sokkal inkább olyan ügyeket próbálok belesűríteni a két napba, amikre hét közben nem jutott időm, és amikre az energiámból nem futotta.

Persze előfordulhat, hogy velem van a baj, és én nem tudok rendesen gazdálkodni az időmmel, ezért vagyok még mindig egyedül. De azt gondolom, hogy ilyen közegben nagyon nehéz bármit is kialakítani, nem beszélve arról, hogy ha kialakult, fent is kell tartani, amihez nagyon sok közösen eltöltött idő szükséges.

Boros Mariann - újságíró, szerkesztő

Érdekesnek tartom, hogy párkapcsolat szerint alapvetően két csoportba soroljuk az embereket: vannak az egyedülállók, azaz a szinglik, és vannak, akik kapcsolatban élnek. Valamiért a szingliség "problematikájáról" rengeteg szó esik mostanában, míg a kapcsolatokról kevesebb. Ugyan a közösségi oldalakon már lehet árnyaltabb kategóriákat választani - mint például az eljegyezve vagy a bonyolult -, azért ha valakinek van párja, arról alapvetően azt feltételezzük, hogy boldog, kiegyensúlyozott.

Pedig ez nem minden esetben van így. Ha csak a saját környezetemben nézek körül, több olyan kapcsolatot látok, melyek alapja nem feltétlen a szerelem, sokkal inkább a megalkuvás vagy megszokás - de az elhidegülés, a megcsalás vagy a szeretői státusz sem megy ritkaságszámba. És bár én kapcsolatpárti vagyok - ha lehet ilyenről beszélni egyáltalán -, úgy gondolom, igenis jobb egyedül, mint egy boldogtalan viszonyban. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy az egyedülálló nők többsége, ha mindenáron akarna, találna magának valakit - más kérdés persze, hogy az illető mennyire felelne meg az elvárásainak. Mert tapasztalataim szerint ahhoz, hogy olyasvalakibe botoljon az ember, aki beleillik az ideális párról alkotott képébe - bár hiszek a sorsban - türelem és nagy adag szerencse kell.

Amikor a barátaimmal szóba jön ez a téma, mindig arra jutunk, hogy a probléma gyökere az, hogy egyszerűen kevés a normális ember - és direkt nem pasit írtam, mert a férfi ismerőseim ugyanúgy küzdenek a párkereséssel, mint a nők. Persze, arról is lehet vitatkozni, kinek mi a normális, de a kérdés alapvetően szerintem az, hogy a hasonló igényű emberek miért nem találnak egymásra. Hogy a rapidrandik, a szingliknek szervezett tánc- és főzőtanfolyamok, valamint az internetes társkeresők világában mégis mi lenne az a fórum, ahol találkozhatnának? Vagy tényleg az időhiány az oka az egyedüllétnek, esetleg túl sokat nyomnak a latban a külsőségek? Vagy talán az, hogy sok esetben felgyorsultak - vagy felcserélődtek - az ismerkedés fázisai, és sokan nem tudnak ezzel mit kezdeni?

Mindenesetre azt semmiképp nem gondolom, hogy a szingli nőknek feltétlenül magukban kellene keresniük a hibát, nem lehet a problémát így leegyszerűsíteni. Ugyanakkor az önvizsgálat sosem árt, hiszen aki saját magával tisztában van, azt is konkrétabban meg tudja fogalmazni, milyen társra vágyik, és így nagyobb eséllyel ismeri fel, ha "véletlenül" szembe jön vele az, akit keres.

Oroszi Babett - rovatvezető

Hogy velem van-e a baj? Ez sokszor felmerül, különösen vasárnap reggelenként, amikor mások - a normális emberek, ugye - a párjukkal közösen készülődnek a vasárnapi ebédre, amíg én a két macskámnak adok enni. Ez már így önmagában durván hangzik, lehetnék akár egy 80 éves néni is. Tény, a párkeresésnél ez a két macska dolog nem sokat segít.

Aztán persze a válasz erre a kérdésre mindig az, hogy nem, egyszerűen csak így alakult. Hogy azért, mert én idegenkedem egy komoly kapcsolattól, a másiktól való függéstől, vagy azért, mert túl magasak az elvárásaim, vagy azért, mert még nincs itt az ideje, hogy találkozzak az igazival, azt nem lehet tudni. Lehet, hogy mindegyik magyarázat igaz - egyszerre.

Nem lehetek csak én a hibás, hiszen minden oké velem, vagy legalábbis nem vagyok semmivel sem rosszabb, mint azok, akik kapcsolatban élnek. Ezt szoktam mondogatni. No meg azt, hogy talán csak egy hibám van: nem megyek bele, vagy minél előbb megszakítom az olyan kapcsolatot, amiben nem érzem magam jól. Ez lehet azért, mert nem illünk össze, vagy azért, mert elmúlt a szerelem. Bárhogy is, inkább vagyok egyedül, mint hogy elkezdjek, vagy benne maradjak egy eleve halálra ítélt viszonyban. Ha ez hiba, akkor én vagyok a hibás. De szerintem ez inkább erény. Így nem raboljuk egymás idejét.

• szingli
• Lélek&Test