Szily Nóra-interjú: „Az otthonom és a lelkem nem átjáróház"

A Femina nagyszabású interjúsorozatot indít. Tíz nőt kérdeztünk meg arról, mit jelent számukra 21. századi nőnek lenni, milyen problémákkal küzdenek, milyen változásokat tapasztalnak, mi az, amit ők szeretnének megváltoztatni. Ezekkel az alkotó, kreatív és sikeres nőkkel Szily Nóra készített interjút.

Nóra, a Femina Klub állandó műsorvezetője, sokunk példaképe. Ő az az újságíró, akire nemcsak azért nézünk fel, mert a kérdezés művészete a kisujjában van, de azért is, mert szakmai elhivatottsága, a média iránti alázata, szívóssága, ereje, kíváncsisága, nyitottsága és tartása követendő és inspiráló számunkra.

Evidens volt, hogy vele készüljön az első interjú.

- Mesélték nekem, hogy édesanyád valóságos ikon volt. Mindig elegáns, ápolt és gyönyörű nő, akire Szombathelyen a lányok és a nők felnéztek, aki nem követte, hanem diktálta a divatot. A te eleganciád, a sokszor meghökkentő, de rendkívül stílusos kiegészítőid, a megjelenésed az ő példájából gyökerezik?

- Édesanyám egy fogalom volt Szombathelyen. A Kósa Olga. Volt egy illatszerboltja, a nyolcvanas években mindenki hozzá járt illatokért, sminkekért, hajfestékért. Járatta a Burda magazint, az osztrák tévét néztük, és az anyu mindig egy lépéssel a divat előtt járt. Amit megtanultam tőle, hogy ne olyan akarjak lenni, mint más, legyek egyéni, összetéveszthetetlen, találjam meg a saját stílusomat - önmagamat. Anyu igényességét, hogy mindig stimmeltek a darabok, amiket viselt - azt a letisztult eleganciát tőle hozom. Őt például sosem láttam úgy, hogy nem magas sarkút viselt. De ennél én sportosabb, lazább vagyok.

Viszont van egy másik oldala ennek. Nem könnyű úgy cseperedni egy kamasz lánynak az édesanyja mellett, hogy ő a város egyik legszebb nője. Sokan mondták, hogy szeretnél olyan szép lenni, mint édesanyád, de te sose leszel olyan...! Ezt meg kellett emésztenem. Érdekes volt, amikor húsz év múlva megfordult a dolog, és már nem én voltam a Kósa Olga lánya, hanem ő volt a Szily Nóra anyukája.

De az is meghatározó volt számomra, ahogy az emberekkel bánt, ahogy figyelt másokra. Abban a kis boltban az emberek a lelküket is kiöntötték neki. Okos és erős nő volt. Kétszer elvált, és négy gyereket kellett felnevelnie. 2019. május 1-jén halt meg, amit nagyon megszenvedtem. Még mindig álmodom vele.

- Te is erős nő vagy. Ránézésre is határozott, önálló és független nő benyomását kelted, és ami számomra különösen példaértékű és kivételes, hogy önazonos vagy.

- Ezek a jelzők igazak, de van ennek egy maszkulin asszociációja. Az erős nőre azt hiszik, hogy férfias. Azt szoktam mondani, hogy én nem egy kemény nő, hanem kemény helyzetekben helytállni képes nő vagyok. Tizennyolc éve egyedül élek a fiaimmal - bár nagyon jó apai támogatással -, én feleltem az egzisztenciáért, a logisztikáért, aztán anyukámat is támogattam. Annyi felelősség mellett nem lehetett elgyengülni.

Ráadásul, bár a média jó darabig kényeztetett a feladatokkal, jöttek nagy hullámvölgyek, amikből muszáj volt felállni. Anyaként az ember életre van ítélve. Össze kellett szednem, és ki kellett találni magam újra meg újra. Megszűnt műsor, csatorna, többször is légüres térbe kerültem. Elkezdtem írni, oktatni, vagy a köztes időben kitaláltam, elkezdek tanulni annak érdekében, hogy egy új, hiteles pályát felépítsek. Az ambiciózusságom, a tudáséhségem, a kíváncsiságom, a motiváltságom nem kopott el attól, hogy elmúltam negyven, negyvenöt - és aztán ötven.

Nyilván ebben benne van anyu is, de ez már komoly önismereti munka, saját tapasztalás, térdre esések és megküzdések eredménye. Ebből áll össze az a Szily Nóra, aki kiáll az emberek elé, hogy megossza a tudását, tapasztalatait, a kételyeit, stratégiáit. Szándékom szerint inspiráló módon.

- Bár a te életutad nem jó példa erre, én azon gondolkodtam el mostanában, talán anyáink generációjának könnyebb volt. Nem támasztottak a nőkkel szemben ennyi elvárást, nem volt rajtuk ekkora nyomás.

- Akkoriban lineáris volt a tudás átadása. Ahogy nagymamám, anyám megosztották a tapasztalataikat, és elmondták, amit szerintük a férfiakról, az illendőségről, a társaságbéli viselkedésről meg kellett tudnom, ahhoz képest ma nagyon sok minden másként működik.

Az egyirányú csatornán áramló tudás oda-vissza kapcsolattá vált. Jó pár dolog van, amiben a fiaim jobbak, ügyesebbek. Digitális bevándorlóként sok mindenbe bele kellett tanulnom, amikbe ők beleszülettek. A tekintélytisztelet is átalakult. Régen nem volt kérdés, hogy tiszteljük az idősebbet, a felettest, a magasabb beosztásút, a gyerekeim generációja viszont a tiszteletet akkor adja meg, ha úgy érzi, hogy méltók vagyunk rá. A teljesítményt értékelik. A rendszerváltó generáció, amihez én is tartozom, ebben a furcsa kettősségben kell, hogy magára találjon. Klasszikus értékek mentén nevelődtünk, akár kettős könyveléssel, gondolok itt például arra, hogy mit nem mondhatsz el az iskolában, és mit mondhatsz otthon, ma pedig egy olyan világban élünk, ahol a világhálón bárki bármit bárkiről elmondhat. Ebben a gomolygásban muszáj mégis az embernek a saját kontúrjait megtalálni. Ahogy mondod, önazonosnak maradni.

És ez számomra a legnagyobb dicséret. Ha valaki engem a tévében lát, az pusztán benyomás. A magánéletben a televízióban talán túl soknak tartott gesztusaim ugyanúgy megvannak, a gondolataimat ugyanúgy fűzöm a hétköznapokban is, fogalmazásban ugyanolyan pontosságra törekszem. Nincs nagy távolság a kérdező szerepben levő médiaszemélyiség és a privát életben, jelen esetben beszélgető szerepben levő Szily Nóra között. Nem viseltem olyan maszkokat, amik nem rám szabottak.

Erre vigyáztam is, mert abban biztos voltam, hogy a hitelesség egy pillanat alatt szertefoszlik. Akár egy rossz döntés miatt, ha kecsegtető, de méltatlan feladatot vállal el valaki. Megfontolt voltam, hogy a tükörrel és a fiaimmal jóban legyek. Van egy szilárd értékrendem, amiből nem engedtem soha.

Könyvek között nőttem fel, és imádtam az anyám barátaival, felnőttekkel beszélgetni. Talán kissé koraérett is lettem ettől. Nem beszélve arról, hogy a három kis testvérem anyukám gyakran bízta rám, és hamar bele kellett nőnöm egy olyan felelősségbe, ami egy kiskamasz számára túl korai lehet.

- A munkád során rengeteg, az útját kereső nővel találkozol. Mi a legszembetűnőbb, mi jelenti a legnagyobb problémát számukra?

- Az a belső konfliktus, hogyan legyek elég jó nő, elég jó anya, elég jó feleség, elég jó munkaerő. Elsősorban olyan emberekkel beszélgetek, akiknek van hivatásuk, karrierjük, amit építenek. Ez erőt, határozottságot, döntésképességet is igényel. A nagy kérdés mindenkiben az, hogyan lehetne a kosztümmel együtt a fogasra akasztani mindezt, és hogy lehet utána gyengéd, lágy, törékeny nő.

Magam kapcsán is látom ezt. Nem feltételezik rólam a cicaságot, az ellágyulást, a huncutságot. A törékenységet, ami ott van bennem, de bizonyos helyzetek nem engedik meg, hogy megnyilvánuljon. Sok nő van zavarban azzal kapcsolatban, mit vár el a világ. Félnek attól, hogy megfeddik őket, ha az anyaságnak élnek, vagy épp, ha a karriert választják. Azt látom célravezetőnek, ha mindenki megtalálja a saját útját, akár sok gyerekkel otthon, akár gyerek nélkül egy hivatásban, akár gyerekkel egy hivatásban - virágozzék ezer virág! Ne próbáljuk magunkat olyan skatulyákba préselni, amik kényelmetlenek nekünk. Azt kellene elérni, hogy a nők jobban elköteleződjenek saját maguk mellett.

Az előadásaimon is el szoktam mondani, ha egy nő összeírja az elintézendő dolgok listáját, azon sosem szerepel, hogy „törődöm magammal”. A legelső, amit kihúz a tennivalók közül, az épp az önmagára szánt idő. Meg kellene a listán a sorrendet fordítani. Ha az én akkumulátorom fel van töltve, akkor tudok adni. Ha töltekezem, akkor tudok költekezni, mert van miből.

Nagyon sokszor tapasztalok a nőkben önbizalomhiányt, önértékelési zavart. Sokan úgy nőttek fel, hogy akkor szerethetőek, ha illedelmesek, jó kislányok, mindenre igent mondanak. Felnőttként már lehet nemet mondani. Amik az értékrendünkkel ütköznek, olyan dolgokra, amiket nem szeretném, hogy megtegyenek velem, olyan főnökre, aki nem bánik jól velem, olyan mozdulatra, ami nem esik jól, olyan mondatokra, amik fájdalmat okoznak. A nőknek meg kell tanulni nemet mondani. Azért is, hogy végre igent tudjanak magukra mondani.

A másik szembetűnő dolog, hogy nagyon nagy zajban élünk - mindenféle értelemben. És nem halljuk meg a belső hangunkat, ami pedig súgna, miben kellene változtatnunk.

Az interjúalanyaim többsége is ezt fogalmazta meg. Hogy ne csontosodjanak bele az alkotói keménységbe, hanem vissza tudjanak lágyulni. És ne az állandó versenyt érezzék. Verseny a férfiakkal, a többi nővel, az idővel, az anyaságban, a tennivalókkal. Picit lassuljunk vissza. Persze nem abban az értelemben, amit ez a járvány kényszerített ránk. Mert most az is rengeteg plusz szorongást hozott, amiket én is borzasztóan megszenvedek. Az időtlenség, a kiszámíthatatlanság, a kontrollvesztés, az egzisztenciális bizonytalanság komolyan rágja a lelket. Az enyémet is. Vágom a centit, csak az a baj, hogy nem tudom, milyen hosszú... És lassan majdnem mindenkinek a türelme, ereje elfogy.

- Az önismerethez, amiből az ered, hogy tudok, merek nemet mondani, a lelassuláshoz bátorság is kell. Úgy tűnik, te nem csak bátor vagy, a lelassulás is sikerült. Mindig úgy képzeltelek el, mint budai úrinőt, ezért igencsak meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Csobánkán vettél házat, és ott élsz.

- Ohh, mielőtt átcsúsznánk a „bátorságromantikába”, hozzá kell tennem, hogy a költözésemnek komoly racionális háttere volt. A válásom után nem tudtam újrateremteni azt az egzisztenciát, amit a fiaimnak nyújtani szerettem volna, és hosszú éveken át bérelt lakásban éltünk. Amíg az életünk a városhoz kötött, a II. kerületben laktam, ahol boldogan vettem volna egy házat, persze. De végig kellett gondolnom a reális lehetőségeimet és határaimat, hogy ne vállaljam túl magam.

Tudom, hogy létezik a merjünk nagyot álmodni szlogen, de akkorát kell álmodni, ami - természetesen komoly erőfeszítéssel akár - megvalósítható. Tisztában kell lennünk a saját képességeinkkel, adottságainkkal. Ahhoz képest is lehetnek álmaink. Egy ilyen álmot lehet céllá fogalmazni - az irreális álmodozást nem. És ami fontos: cselekvés nélkül nincs változtatás és boldogság!

És igen, bátor vagyok, mert mertem lépni. El mertem lépni a médiától, mertem dolgokra nemet mondani, elmentem negyvenéves korom után nyaralás helyett képzésekre, és tanultam. Mindezt felfoghatjuk bátorságként is, de úgy is, mint a túlélés számomra örömteli eszköze. Ebben a tekintetben a kor is csak egy szám. Amíg a szellemem nyitott, amíg tanulni, fejlődni akarok, addig van bennem hajtóerő, addig van tűz a szememben. Addig a nő tüze is ég a szememben.

- Foglalkoztat a kor, az öregedés?

- A világ egészen nyilvánvalóan azzal a hazug üzenettel szembesít, hogy nem szabad megöregedni. Láthatod, a krémeket is olyan fiatal nőkkel reklámozzák, akiken még egyetlen ránc nincs.

Ez a fiatalságőrület, ami most van, azt gondolom, változni fog. Már vannak jelei. Örömmel látom Pataki Ágit újra plakáton vagy Endrei Juditot tévében feltűnni. A nézők is sokfélék - szerintem a „látszó emberek” is legyenek azok.

Szerencsém van, mert alkatomnál fogva ugyanazt a 36-os méretű ruhát fel tudom venni, amit 25 évvel ezelőtt. Viccesen megalkottam magamra azt a definíciót, hogy egy „antikbakfis” vagyok. Bízom benne, hogy a korommal együtt sem nézek ki rosszul… Nem vagyok ellene az apróbb beavatkozásoknak, de ha hátrapatentoltatnám a fülem, amitől megszűnne a mimikám, önmagam karikatúrájává válva, akkor a hitelességem, a szilynóraságom veszne el. És ennyit nem ér. Teszek a testemért, teszek azért, hogy jó karban legyek. Elvárt tőlem, hogy színpadképes maradjak.

Ötvenöt évesen, túl a gyászéven és azon, hogy a gyerekeim kirepültek, nyitott vagyok már egy kapcsolatra is. Hiszek abban, hogy a szememből kiolvasható történetek érdekelhetnek egy férfit. Menjek el a gazdaboltba ásóért, hogy elássam magam? Erre nem vagyok hajlandó. Tetszik egy ezüst bakancs? Felveszem. Csak nem egy sorttal, hanem kicsit másként. Én így szeretek élni.

Nehéz időszakon vagyok túl, és most sem könnyű, sőt! Újra kellett teremteni az életem, a karrierem, az édesanyám beteg volt, elvesztettem őt. Én soha nem arra vágytam, hogy valaki megmentsen, megtámasszon. Hanem arra, hogy összerakjuk azt, ami külön-külön megvan bennünk, és ebből kiteljesedjen valami több... Szövetségesre, társra vágyom.

Sokan azt hiszik, könnyű az ismerkedés, de a szilynóraság be is zár, és ez nem panasz, csak diagnózis. Eleve nem indulok nulláról, hisz valamilyen benyomás már él rólam a másikban. Én egy olyan férfivel fogok találkozni, aki hisz magában, és büszkén karol belém. Szeretném, ha kölcsönösen büszkék lennénk a másikra. Szeretném őt támogatni, hogy szárnyaljon abban, amit csinál. Szellemességre és szellemiségre vágyom. Azon a bizonyos kémián túl.

- A kémiát nevezhetjük úgy, hogy szerelem?

- Igen. Sokáig azért volt bezárva a szívem, mert annyi mindenért kellett felelnem, hogy féltettem a törékenységemet. Tartottam attól, hogy megsebezhetnek. Sokan fogalmaztak úgy, hogy megközelíthetetlennek látszottam. Ezen elmerengtem. Igen, volt egy burok körülöttem addig, míg el nem végeztem az adott életfeladataimat. Kalandor nem vagyok. Az otthonom és a lelkem nem átjáróház. Most jött el az ideje annak, hogy találkozzak valakivel, akivel élményekre szerződünk.

Szóval, én ebbe most belevágtam. Négykor randevúm lesz, aztán majd meglátjuk... Nem sürgetek semmit. Csak azt, hogy újra maszk nélkül, szabadon, fellélegezve, biztonságban élhesse mindenki az életét tovább. És bátran ölelhessen!

Szily Nóra: ahol fény van, ott árnyék is

Hol tart, hogy van most Szily Nóra? Egészen a mélyére ástunk, igazán intim és egyben tanító, inspiráló egy órát tölthettünk együtt.

(Fotók:  Sárközy Marianna / Femina)

• 21. századi nő
• interjú
• nő
• női sorsok
• lélek
• szily nóra
• nőnek lenni
• Lélek&Test