Amikor felcserélődnek a szerepek, és a gyermek lesz a szülő: miért káros a személyiségre a parentifikáció?

Egy egészséges családban a szülők gondoskodnak a gyermekről, ők a döntéshozók, az irányítók, a felelősségteljes tagok, majd a kicsi az évek múlásával egyre önállóbbá válik, és elsajátítja ezeket a készségeket. 

Előfordul azonban, hogy bizonyos okok miatt felcserélődnek a szerepek, és a gyerek veszi át édesanyja, édesapja feladatait, illetve a korához nem megfelelő mértékű felelősség hárul rá - ezt nevezzük parentifikációnak. A jelenség egyáltalán nem ritka, és olyan hosszú távú következményekkel jár, amelyek felnőtt korban is megmutatkoznak.

A parentifikáció jelensége

A parentifikációnak több kiváltó tényezője is lehet: a leggyakrabban az anya és az apa közti állandó, súlyos konfliktusok, az egyik szülő hiánya, a válás, a szülők alkoholizmusa, mentális problémái vagy depressziója okozza. Azonban előfordul, hogy azért alakul ki, mert a felnőtt barátként kezeli a kicsit, és szinte folyamatosan rázúdítja problémáit, majd pedig azt várja, hogy támaszt nyújtson neki, vigasztalja. A gyermek ezek hatására nem érzi biztonságos, stabil közegnek a családját, úgy gondolja, segítenie kell szülőjén, és át kell vennie a szerepét, teendőit ahhoz, hogy megoldódjon a helyzet.

A jelenségnek két fajtája van: az emocionális, amikor a szülő viselkedése rákényszeríti a gyereket arra, hogy kielégítse az ő érzelmi szükségleteit, érzelmi támaszt nyújtson, illetve az instrumentális, amikor a szülők teendőit kell átvennie a kicsinek. Dr. Samuel López De Victoria pszichológus szerint előbbi a legkárosabb, ám valójában mindkét típus hasonlóan kihat a gyermek felnőtt életére is.

Hatása felnőttként is megmutatkozik

A parentifikált gyermekek nagyon gondoskodó felnőttekké válnak, azonban éppen ezért mindig mások érdekeit, érzéseit veszik figyelembe, azokat helyezik előtérbe a sajátjaikkal szemben. Bármit képesek megtenni azért, hogy szeretteiket boldoggá tegyék, de a saját boldogságukra alig figyelnek. Mivel nem tanulták meg az egészséges érzelmi kapcsolat kialakítását, erre sokszor később is képtelenek, vagy csak igen nehezen képesek. Ezért is gyakori, hogy intimitási problémákkal küzdenek, vagy társfüggő kapcsolatokban találják magukat.

A jelenség a negatív énkép kialakulásához is hozzájárul. Az ilyen gyermekek sosem tartják magukat elég jónak, önbizalomhiánnyal küzdenek, folyton bizonyítani akarnak, és szomjazzák az elismerést, a dicséretet. Irreális elvárásokat tűznek ki maguk elé, amiket viszont nem tudnak úgy teljesíteni, ahogyan elképzelték - emiatt pedig szinte állandóan szoronganak.

Mindemellett az ilyen családi körülmények között felnőtt gyerekekre jellemzőek lehetnek a hirtelen dühkitörések, de alapvetően is agresszívabbak, könnyebben kihozhatóak a sodrukból másoknál. Mélyen legbelül haragszanak szüleikre, de ez nem tudatosodik bennük, így a haragot a környezetükre vetítik ki.

Mit tehet az, aki parentifikált gyermekként nőtt fel?

Aki parentifikált gyermekként nőtt fel, annak az első és legfontosabb lépés a felismerés kell, hogy legyen. Ezután tudatosítania kell magában, hogy nem ő a hibás, ő nem tehet semmiről, ugyanolyan értékes ember, mint bárki más, és igyekeznie kell megbocsájtani a szüleinek. Egy őszinte beszélgetés is sokat segíthet, de a leghatékonyabban pszichológus segítségével oldhatóak fel a negatív hatások.

Gyönyörű képeken anyák és lányaik

Rania Matar az évek során mindig is figyelte a szülők és gyermekeik közötti viszonyt, azt, hogyan változik és fejlődik az idő előrehaladtával a nő és a gyermek, majd fiatal lány közötti kapcsolat, és hogyan válnak szép lassan egyre hasonlóbbá. Több országot is bejárt, hogy ezt a csodás köteléket képeken is megörökítse. „Unspoken Conversations”, azaz Kimondatlan beszélgetések című fotósorozatán megmutatta, hogy országtól, kultúrától, vallástól függetlenül az anya-lánya kapocs mindig ugyanolyan gyönyörű.

• parentifikáció következményei
• parentifikáció
• szülő gyerek viszony
• szülői szerep
• szülői hatás
• személyiségfejlődés
• Lélek&Test