Amit mindenképpen kerülj el egy kapcsolatban

Háklik, háklik, háklik, és rúzs

Ahogy itt ülök, ölemben a veres kandúrral, fejemben a fehérrum lötyög, illetve kotyogás az inkább, mint a szarvasi kávéfőző, úgy jelez, hogy haló, kész a zsolti! Szóval ülök itt, és pislogok, a világ pedig zsemlévé érik körülöttem, amiben én leszek a parizer, olyan tavaszi olaszfelvágott, amibe belevágtak mindent, ami a hentesnél megmaradt: fejet, lábat, orrot, kis celofándarabkát. Most meg jön az asszony, és megesz. Menekülési stratégiám, az meg persze nincs.

A lányok, a lányok, a lányok

A csajok háklijai azért különösen veszélyesek, mert nem egyetérteni velük: vétek. Öngyilkosság. A csajos rendreutasítások, a duzzogás egy átmulatott éjszaka után, a „megcsalsz – nem csallak” játék – a legborzalmasabb mind közül egyébként. Mind hatalmi harc, az akolban fenntartott felsőbbség vitája. Tenni ellene: képtelenség. Ha ugyanis visszaszólok: visszaszól. Nem szólok vissza: duzzog. Semmi Süsü – semmi „ha szereted, viszont szeret.” Képtelen helyzet, no.

A dohogás, a „minden rossz”, a „mindennek te vagy az oka” ördöglakatja akkor lehetne oldható, ha a lányka maga ismerné be, hogy butaság miatt húzza azt a már-már gyanúsan vérvörös rúzzsal kikent, csókolnivaló száját. Olyan világ pedig meg még nem volt.

„Anyám, anyám, mért’ hagytál el engem?”

A lányok–asszonyok legnagyobb erénye egyben a bukásuk legfőbb okozója is. Rendre a bizonyítványunkban karót lelt anyává transzformálódnak. Vérszürcse, monyószipka szájuk a nyaki ütőerünkkel szemez, csorog a nyáluk, ha odapislantanak. Nem tudni, hogy mi okozza, de még csak azt sem, hogy pontosan mikor történik – a telihold talán?

Azok a napok? Brit tudósok svéd manökenekkel összefogva dolgoznak ugyan a problémán, kideríteni mégsem sikerült eleddig a jelenség okát. De létezik.

Áll az asszony a fejem felett, és az édes jó anyukám lesz egy kicsit:
- Megint miért iszol?
- Édesem, nagyjából azért, mert ezt kérdezted.

Hirtelenjében meglett, vérszomjas anyánkkal vitázni már csak azért is kellemetlen, merthogy egyet már sikeresen kipipáltunk. Személyink is van, a gatyánkat is mi készítjük kifelé a pamlagra reggel. Nagyjából tudjuk, hogy mi a jó nekünk.
Édesanyám, „összhangban vagyok önmagammal”, az aurám meg olyan világos, hogy hipóreklámban lehetne mutogatni.
Ne tessék megszabni, hogy mit lehet, meg mit nem.

Végszó

Ahogy eldűlök itt, ölemben egyetlen megértő társam: a veres kandúr. Békülnék, no, de ha a duzzogás egyszerűen békíthetetlen! Ha az ellen nem segít a szó.

Szóval ahogy itt pislogok, és ahogy, mint egy koszos pléd, amit nem mellesleg teletojtak a galambok, a fejemre hull a büdös pesti éjszaka, érzem, hogy az asszony fölémhajol, és sejtem már, hogy a tipikus békülős-összebújás lesz ennek a meccsnek a vége.

Boszorkányság van ebben.