"Mi, siketek nem halljuk a zenét, hanem érezzük." - Csorba-Szabó Brigittával beszélgettünk

Amikor gyerek voltam, gyakran elsétáltam anyukám elé a gyárhoz, ahol dolgozott. Háromnegyed kettőkor volt vége a délelőttös műszaknak, még az alvégen is lehetett hallani, hogy fúj a gyár. Több ezer munkás dolgozott a Posztógyárban, szerettem nézni, ahogy hosszú sorokban özönlenek ki a gyár kapuján. Néhány embert mindig hosszan figyeltem: a siketek zajosan beszélgettek egymással a buszmegállóban, jókedvű társaság volt, sokat nevettek. A vidámságuk mindig átragadt rám, próbáltam kitalálni, miről folyhat a társalgás. Aztán végre megjelent az anyu is a kapuban. Sziasztok, köszönt oda nekik, és ők vidáman integettek vissza.

Több mint harminc évnek kellett eltelnie, hogy újra dolgozó siket embert lássak: a dunakeszi Auchan pénztára előtt láttam meg a táblát. Itt egy siket munkatársunk dolgozik, köszönjük, hogy ezt a pénztárat választotta.

Most pedig itt ülök Csorba-Szabó Brigittával szemben, mellettem Klincsek-Zara Norbert jelnyelvi tolmács, és beszélgetünk. Én pedig nemcsak kérdezek, hanem bepillantást kapok egy különleges világba, ahol engem úgy neveznek, a halló.

Brigitta veleszületett siket. A szülei is siketek. Úgy sejtik, anyai ágon öröklődik családjukban, a nagymama is siket volt. Brigitta öccse azonban halló. A család vidéken élt, a siket kislánynak a kaposvári bentlakásos intézet lett volna tanulmányaihoz az egyenes út, de az anya és az apa úgy döntött, nem akarják, hogy szétszakadjon a család. A távolság is nagy lett volna, és Brigi édesapja - aki egykor maga is az intézet lakója volt - nem akarta, hogy elszakadjanak egymástól, így Budapestre költöztek, ahol a kislány a siketek óvodájába, majd a siketek általános iskolájába járhatott.

„Nagyon kellemes gyerekkori élményeim vannak. Társasházban laktunk, halló szomszédok között. Átjártunk egymáshoz, együtt játszottam a halló gyerekekkel. A szüleim elengedtek, és mi mentünk” - meséli nevetve Brigitta. - A halló gyerekekkel nem voltak kommunikációs problémáim. Figyeltek rám, biztonságban éreztem magam, a szüleim is nyugodtak voltak.”

Miközben Brigi mesél, elkalandoznak a gondolataim, de nem szégyellem. Azon jár az eszem, mennyire keveset tudunk azokról az emberekről, akik nem hallanak. Azt sem tudom, hogyan kell megnevezni őket.

- A süketnéma nem túl szép kifejezés. Azt a jelentéstartalmat hordozza, hogy valaki nem tud beszélni, és nem tud olvasni. Ez nem igaz ránk. Én, attól függetlenül, hogy siket vagyok, tudok olvasni, beszélni, tudok szájról olvasni. A politikailag korrekt megnevezés a siket. Használjuk még azt, hogy hallássérült - ez egy gyűjtőfogalom, ide beletartoznak a nagyothallók és a siketek is. Nagyon sok a félreértés ezzel kapcsolatban. 

Az is nagy baj, hogy sokan nem ismerik a hallássérültek világát. Nincs rólunk információ. Ezt látom a legnagyobb problémának.

- Ennek az lehet az oka, hogy a hallók ennyire a beszédre helyezik a hangsúlyt a kommunikációban?

- Igen. Ha azt hallják, siket valaki, rögtön az jut eszükbe, hogy nem hall, és nem tud beszélni. Ez ijesztő. Bele sem gondolnak abba, hogy értem, amit mondanak, hogy lehet velem kommunikálni.

Fel sem merül, hogy nekünk, siketeknek van szakmánk, tudunk dolgozni. Így meg sem próbálnak minket alkalmazni. Félnek, elzárkóznak. Jaj, nem tud telefonálni! - gondolják. Pedig ma már rengeteg technikai eszköz és lehetőség van a tolmácsolásra, a kommunikációs nehézségek áthidalására. De a munkaadók nagyon nehezen nyitnak ezek felé, és fogadják el azt, hogy a siketek teljes értékű munkát tudnak végezni.

Nagyon nehéz volt munkát találni, de nem vagyok az a típus, aki feladja. Elvégeztem az iskoláimat, van szakmám, ebben szerettem volna dolgozni. Szerettem volna bebizonyítani, hogy tudok kommunikálni, és el tudom látni a rám bízott feladatokat, el tudom végezni a munkámat.

- A tanulás mennyire volt nehéz?

- Nagyon. Az általános iskola után szakközépiskolába mentem, egy olyan intézményben tanultam, ahol a halló diákok mellett indítottak egy osztályt siketeknek is.

Abban az időben még más volt a tanítási rendszer az általános iskolában is. Nem engedtek minket jelelni, a szájról olvasást favorizálták. Ez nem volt túl jó módszer, mert a siketek között is van, aki nem tud szájról olvasni, vagy nehezebben megy neki. Nekem is volt olyan osztálytársam, aki gyengén teljesített, de amikor jeleltünk, gyorsabban megértette az anyagot.

Nehéz volt, mert a szüleim nem tudtak segíteni, és mástól sem tudtam segítséget kérni, a sikettananyag és a hallótananyag ugyanis teljesen különböző. A szókincsem sem volt még megfelelő, így a tanulás sokszor nagyon nagy nehézség volt.

Ennek ellenére megcsináltam, leérettségiztem. Az érettségi után lehetőségem lett volna még egy évet informatikát tanulni, de nem akartam. Pénzügy-számvitel szakra jelentkeztem egy alapítványi iskolába, hallók közé, én voltam az egyetlen siket hallgató. Az igazgatónő és a tanárok nagyon kedvesek és figyelmesek voltak velem, jólesett az a figyelem, ami rám irányult. Nem volt könnyebb itt sem a tanulás, akkor még nem volt lehetőség a jelnyelvi tolmácsolásra. Ha lemaradtam az anyagban, a csoporttársaimról másoltam, ők segítettek.

Siketként nem csak a tanulás, a munkakeresés is nagyon nehéz, de szerencsém volt. Dolgoztam számítástechnikai családi vállalkozásnál, ahol nagyon jól éreztem magam, nagyon kedvesek voltak a munkatársaim, a mai napig tartjuk egymással a kapcsolatot. Később a SINOSZ-ban dolgoztam könyvelőként, ahol a kolléganőm elvégezte a jelnyelvi tanfolyamot, így sokkal könnyebb volt, az iskolában tanult elméletet megtanultam a gyakorlatban, sokat fejlődtem.

A gyerekeim születése után váltani szerettem volna, egy barátnőm segített, aki szintén az Auchannál dolgozik, beadtuk a pályázatomat, és legnagyobb meglepetésemre, felvettek. El sem akartam hinni! A HR-osztályra?! Nagyon izgultam, de arra gondoltam, próbáljuk meg! És most a hallótársadalomban dolgozom.

- Mi a feladatod?

- Változatos a munkám, és nagyon sok emberrel vagyok kapcsolatban. Szerződéseket készítek elő, szerződéskötéssel, az üzemorvosi vizsgálatokkal kapcsolatos feladataim vannak, munkaruhával kapcsolatos intéznivalók, a munkába járás költségtérítés-elszámolását, a kollégák problémáit intézem, és a HR-osztályon nagyon fontos az információgyűjtés.

Persze eleinte nem volt könnyű, láttam magam körül a csodálkozó arcokat. Először rövid mondatokban kezdtek hozzám beszélni. Aztán, amikor látták, hogy megértem, amit mondanak, már bátrabban próbálkoztak. Volt olyan eset, mikor nem értettük egymást, de nem adtam fel, mondtam a kollégának, hogy nekem van türelmem hozzá, legyen neki is, higgye el, a végén megértjük egymást. Ha végképp nem megy, átváltunk írásra, de megoldjuk a problémákat.

- Abban a pillanatban törik meg a jég, amikor a hallók rájönnek arra, hogy nem feltétlenül szükséges a beszéd ahhoz, hogy két ember megértse egymást?

- Általában igen. Ahogy már mondtam, nagyon sok félreértés az információhiányra vezethető vissza. Sokan csodálkoznak, és kérdik, van jogsid? Hogyan? Nem hallod a mentőt, ha jön.

Hallani nem hallom, de látom. A siketek nagyon erősen támaszkodnak a látásra. A hétköznapokban a vizuális információkra hagyatkozunk, ezekből mi, siketek, nagyon sokat megértünk. Sokszor, amikor én vezetek, és lehúzódok, a férjem kérdezi, miért húzódtam le. Ő még nem hallja a mentőt, én a visszapillantó tükörben már látom.

Otthon a csengő helyett villogó lámpát szereltünk be. A babasírásjelző rezgő funkciója, az okosóra vagy a tükör mint segédeszköz - ezekkel meg lehet oldani a problémákat.

- Otthon jeleltek?

- A férjem és a gyermekeim hallók, mindannyian megtanultak jelelni, a gyerekeinkkel is így kommunikálunk. A férjem nagyon sokat mesélt a gyerekeknek a siketségről, hogy ez mit jelent, mivel jár ez az élet. A kicsi lányom még szégyellős, de nagyon jól kommunikál. Mindkét gyerekem nagyon segítőkész, és bátran használják a jelnyelvet. Nagyon sok időt töltenek a szüleimnél is, nagyon boldogok, ha mehetnek a mamáékhoz.

- Brigi, mit csinálsz, ha mérges vagy, tudsz kiabálni?

- Hogyne. Káromkodni is lehet jelnyelvvel! - nevet fel. - A mimika, az arckifejezés mind a jelnyelv része, szóval egyből látszik rajtam, ha dühös vagyok.

- A beszélgetésünk elején megbeszéltük, hogy tehetek fel banális, sőt bugyutának tűnő kérdéseket is. A végére hagytam őket, szóval itt az idő, hogy megkérdezzem, mi a helyzet a zenével?

- Az attól függ, milyen a zene. Amikor lágy és könnyed, azt nem mindig hallom, de ha a kezembe fogok egy lufit, akkor érzem a halk hegedűszót is.

Képzeld, amikor az esküvőnk volt, sok meghívott kérdezgette, hogy fog táncolni a lakodalomban a siket menyasszony? Tudok táncolni! Érzem a dobot, a ritmust. Meg tudom különböztetni, hogy ami szól, az egy bulizós, könnyed zene, vagy egy nyugodt, áradó. Mi nem halljuk a zenét, hanem érezzük.

- Sokat beszéltünk a nehézségekről. Mi a legjobb?

- Nagyon örülök, hogy normális életet élhetek. Hogy megbecsülnek a munkahelyemen, és hogy ilyen munkát végezhetek. Nagyon sokat dolgozunk és lobbizunk, hogy a siketek teljes életet élhessenek. Most is vannak siket vállalkozók, van siket, aki egyetemi tanulmányokat folytat, doktorira készül. Nagyon fontos lenne, hogy a munkáltatók nyissanak felénk, ne tartsanak tőlünk, adjanak nekünk munkát. Sokkal jobb a helyzet, mint volt, főleg a jelnyelvi törvény elfogadása óta, de a világ nagyon lassan változik.

Fotók: Bodnár Patrícia

Kerekesszékkel a mindennapok.

• interjú
• siketség
• fogyatékkal élő
• Lélek&Test