Megrendítő, mikor bevallod magadnak, hogy irigy vagy, de ez az első lépés a szabadság felé vezető úton

Nemrég olvastam, hogy egy bíboros azt javasolta, vegyék ki az irigységet a hét főbűn közül, mert mostanra okafogyottá vált. Hümmögtem. A bíboros úrnak valószínűleg nincs profilja egyetlen közösségi oldalon sem - és élő kapcsolata a való világgal -, különben nem beszélne ilyen botorságokat. Ha az irigységet manapság definiálni kellene, két szót mondanék: Facebook és Instagram.

A bíborossal ellentétben azt gondolom, az irigység soha nem volt még olyan jellemző az emberre, mint most. Pedig ha belegondolunk, elég szép karrierrel büszkélkedhet. Lucifer és társai is ennek az érzésnek köszönhetően kötöttek ki ott, ahol most vannak. Aztán megemlíthetjük a gonosz mostohatesókat, akik Hamupipőkét alázták meg, és okoztak neki szenvedést. Jago Othello irigye, és oka pusztulásának. Dante a pokolban külön bugyrot szánt az irigység bűnébe esőknek. Az emberi természet mindig is termékeny táptalaja volt az irigységnek, és ezt a meséktől a szépirodalomig sokan lejegyezték. Tán okulásként, talán azért, hogy óvjanak minket az irigységtől.

„Van az irigységben valami, amit kivétel nélkül mindannyian gyalázatosabbnak érzünk még a legszörnyűbb bűntettnél is. Letagadjuk, sőt azt is hitetlenkedéssel fogadjuk, még a legjobbak is közülünk, ha egy intelligens embernek tulajdonítják ezt a vétket. De mivel a szívben gyökerezik, és nem az agyban, nincs az intelligenciának olyan foka, amely megvédhetne bennünket ettől a gonosztól. (…) Mondjuk ki most nyomban: az irigység az egyetlen a hét főbűn közül, amelyet soha senki sem lenne hajlandó bevallani. Ez a legellentmondásosabb és a legobszcénebb, már ha obszcén alatt illetlent értünk, vagyis olyasmit, amit el kell rejteni a nyilvánosság elől” - írja Elena Pulcini Irigység című könyvében.

Én magam pontosan emlékszem arra, mit éreztem, mikor felfedeztem magamban az irigységet. Mélységes szégyent éltem át, és valamiféle megrendült iszonyatot. Iszonyodtam magamtól, a tudattól, hogy képes vagyok ilyen érzésre. Hogy ez belőlem fakad. A szó szoros értelmében napokig nem tudtam a tükörbe nézni. És nem segített a tudás. Nem űzte el az irigységet, sőt rosszabb lett: az elkövetkezőkben már pontosan tudtam, mi az, amit érzek. Amíg nem vallottam be, hogy irigy vagyok, legalább a lehetőségem megvolt rá, hogy eltagadjam magam előtt, másnak nevezzem, de legalább elfedjem valami más érzéssel.

Irigynek lenni borzalmas érzés, és önmagában ritkán érezzük a vegytiszta irigységet. Sokszor éljük át vele együtt a frusztrációt, a tehetetlenséget, a mardosó fájdalmat és a vereséget, saját magunk legyőzöttségének és alacsonyabb rendűségének pusztító érzését. Ez egy elég nagy csomag, nagy teher a léleknek - és a testnek is -, így aztán igyekszünk menekülni előle. Manapság úgy, hogy hazudunk, és hazugsággal provokáljuk a környezetünket. Ennek a legjobb módja, ha egy sosemvolt életet aprólékosan dokumentálva tolunk a másik ember orra elé.

„Inkább száz irigyed legyen lányom, mint egy, aki sajnál!” - mondta a nagymamám gyerekkoromban. Megijedtem, mert ösztönösen éreztem, hogy az irigység veszélyes. Ármánykodás, pletyka, rosszakarat a kísérője, és igen gyakori, hogy nemcsak kívánjuk, dögöljön meg a szomszéd tehene, hanem teszünk is érte. Ki-ki habitusa szerint: pletykával, gáncsoskodással, a másik ember akadályoztatásával, egzisztenciális ellehetetlenítésével.

Megpróbáltam hát minél többet megtudni róla, hogy ne feketítse be a napjaimat, és ne akadályozzon az életemben.

Két fontos dologra jöttem rá az irigységgel kapcsolatban. Az egyik az, hogy nincs bennem irigység akkor, ha számomra érdektelen dolog az, ami a másiknak van, és nekem nincs. Nem minden hiány fájó. Nem irigykedem például Julia Roberts sikeres pályafutására, mert hidegen hagy a színészet. Nem irigykedem Heidi Klum szupermodell- karrierjére, mert sosem akartam modellként a reflektorfényben tündökölni. Nem irigykedem Katalin hercegnére, mert semmit nem akarnék kevésbé, mint hogy az életemet protokoll, évszázados tradíciók és merev szabályok között éljem le. Nincs irigység bennem a közgazdasági Nobel-díjasokra, mert a Marshall-keresztnél már tudtam, hogy ez az egész nem az én világom.

Akkor támad bennem irigység, ha olyasvalakivel hasonlítom össze magam, akiről úgy gondolom, hasonlatosak vagyunk. Ugyanaz az identitás, amiből meghatározzuk saját magunkat. Ugyanaz a munkája, és sikeresebb benne, mint én. Ugyanolyan lehetőségekkel rendelkezünk, de számára megnyíltak a kapuk, amiket én is döngetek. Hasonlóak a körülményeink, de neki - a szerencsés véletlennek vagy egy ragyogó alkalomnak köszönhetően - sikerül zöld ágra vergődnie, karriert befutnia, megvalósítania valamit, amit én is szeretnék. Minél inkább hasonló hozzám az illető, annál valószínűbb, hogy irigykedni fogok rá. Neki miért, és nekem miért nem? Újra és újra ez a kérdés horgad fel bennem. Mert ilyenkor szembesülök a saját magam tehetetlenségével és kisebbnek, jelentéktelennek érzem magam.

A másik, amire rájöttem, az, hogy sok esetben csak addig érzek irigységet, amíg nekem nincs meg az, amire vágyom, és látom, hogy másoknak igen. Ha nekem is meglesz, eltűnik belőlem az irigység. Ez nem feltétlenül tárgy vagy megszerezhető dolog lehet. Volt már, hogy azért irigykedtem valakire, mert képes volt az önfeledt örömre, képes volt arra, hogy elengedje magát, és élvezze azt, amit csinál. Én ugyanott voltam, ugyanazon a gyönyörű helyen, és nem tudtam elengedni magam, pihenni és élvezni a nyaralást, csodálni a tengert és jelen lenni a pillanatban.

Most már könnyebb. Az irigység nem tűnt el belőlem, de már nem gyötrődöm miatta, nem szégyellem magam, és nem tartom magam iszonytatónak. Elfogadtam, hogy ezt érzem. Amikor felfedezem, hogy irigy vagyok, felteszek magamnak pár kérdést: Mi az, amit pontosan irigylek? Mit akarok valójában? És a legfontosabb: milyen áldozatra lennék képes azért, hogy az, amit irigylek, az enyém legyen? És megpróbálom a lehető legpontosabban megfogalmazni.

Szeretnék százezer rajongót a Facebookon? Hogyne. Képes lennék ennek érdekében arra, hogy mutogassam a házam, a kertem, a gyerekem, a kutyám, a férjem, hogy tegyek az intimitás és a bensőségesség ellen? Hogy feladjam az én házam az én váram elveimet? Hogy olyan dolgokat reklámozzak, olyan dolgokat ajánljak másoknak, amikről tudom, hogy nem minőségi termékek, én sem használnám őket, ha nem kaptam volna használatra, és lényegében nincs is rá szükség? Nem, semmiképpen. Szeretnék havi másfél-két milliót keresni? Naná! Akarnék ezért napi 14-16 órát dolgozni, mellőzve a gyerekemet, a férjemet, akkor hazaesni, amikor már alszanak, és akkor indulni, mikor még alszanak? Egy irodában lenni, mikor a kislányom szülinapi zsúron van, lelépni az évnyitóról, mert tárgyalásom lesz? Nem.

És ekkor már az én döntésem. Az élet, amit élek, nem fájó hiány, mindaz, amit a másik birtokol, nem mardosó veszteség és a mindennapjaimban tátongó űr, be nem teljesült vágy, hanem az élet, ami mellé letettem a voksom. Az én választásom. A másik gazdagsága, ismertsége, népszerűsége, híressége csak addig a személyünket ért támadás, amíg nem szerzünk kompetenciát az érzéseink és ezzel együtt az életünk felett.

Ahogy Weöres Sándor megfogalmazta: „Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.”

Fotók: Getty Images Hungary

Te tudsz segítséget kérni?

• lélek
• irigység
• kompetencia
• érzések
• Lélek&Test