Nem kell egyedül megoldani mindent: tanulható a segítségkérés
Miközben minden közösségi és térdig járunk az önsegítő könyvekben, segítséget nem kérünk, mert egyedül próbálunk megoldani mindent.

segitseg
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Segítséget kérni nem nehéz, csak nem szoktunk. Ugyanolyan megfontolásból, amiért nem fordulunk szakemberhez a problémáinkkal. Most a színes-szagos embereszmény a trend, a polihisztor, a self-made, aki duzzad a kreatív erőktől, mindenhez is ért, és egyedül megoldja. Pedig egy csomó dolog van az életben, amihez az ember egyedül nem elég. Valamiért mégis úgy hisszük, hogy elboldogulunk magunkban.

A furcsa az, hogy áldozatkésznek, segítőkésznek lenni ma ugyanannyira trendi, mint egyedül állni a sarat. Ha körülnézek, mást se látok, mint segíteni akarókat, akik megmondják másoknak, hogyan fogyjanak le, mit egyenek, hogyan befolyásoljanak másokat. Se szeri se száma a könyveknek, hogyan oldd meg a problémáidat, hogyan legyél hatékonyabb, hogyan építs magadból brandet, hogyan legyél boldogabb, hogyan nevelj tökéletes gyereket, hogyan csináld kiválóan ezt meg azt.

Gyerekkorunktól kezdve arra tanítanak minket, hogy a segítség jó dolog, ha két ingünk van, az egyiket adjuk oda annak, akinek egy sincs, törjük ketté az utolsó falat kenyerünket, a negyvenesek és az idősebbek talán még arra is emlékeznek, hogy az úttörő ahol tudott, segített. És mindez nem üres lózung, hiszem, hogy az emberekben megvan a segítségre, a jóra való vágy.

Ugyanakkor a vállunkon ülő kisördög meg azt suttogja a fülünkbe, hogy segítséget kérni szégyen. Annak beismerése, hogy gyengék vagyunk, életképtelenek és nem vagyunk képesek az önmenedzselésre, arra, hogy a kezünkben tartsuk a gyeplőt. Nézz körül, suttogja a kis genya, körülötted mindenki jól csinálja, mindenki dinamikus, tetterős, csak te vagy ilyen nyomorult. Csak neked nem sikerül. Egy lúzer vagy!

Hogy nem kérünk segítséget, az rólunk szól.

A sokat emlegetett mondat „mindenki annyit ér, amennyije van” sokkal mélyebben gyökerezik bennünk, mint gondolnánk. Ma a látszat, a kirakat jelent mindent, ennek bizonyításához elég, ha megnézzük a közösségi oldalakat, a Facebookon és az Instán mindig kék az ég és ragyog a nap. Nem akarjuk, hogy így legyen, de nap mint nap rajtakapjuk magunkat, hogy első benyomások után konkrét és megváltoztathatatlan véleményünk van a másikról, és igenis a ruha teszi az embert, vagy messzemenő következtetéseket vonunk le abból, ki milyen autóval jár, ahajaismilyen és minél inkább rázza valaki a rongyot, annál inkább meg vagyunk arról győződve, hogy jó élete van. Ahogy másokat, úgy magunkat is besoroljuk, és az alapján ítéljük meg saját személyünket, az életünket, hogy másokhoz képest mennyink van, mit tudunk felmutatni, hol helyezkedünk el a menővagyok ranglétrán.

Ellenünk vannak az olyan beidegződések is, mint az inkább egy ember irigyeljen, mint száz sajnáljon, és a szegénynek lenni nem bűn, csak rém kellemetlen, amiket szépen megtanulunk azzal együtt, hogy nem teregetjük ki a szennyest, és inkább döglünk éhen ki-ha-én-nem üzemmódban, minthogy a büszkeségünkön csorba essék.

Pedig segítséget kérni pontosan annak a jele, hogy felnőtt, felelős hozzáállással szemléljük saját magunkat és felelősséggel viseltetünk az életünkért. Az első lépés – csakúgy, mint a függőségek esetében – annak beismerése, hogy segítségre van szükségünk. Ezt sokszor elmulasztjuk és az utolsó pillanatig várunk. Kétségkívül könnyű belecsúszni abba a reményteli állapotba, hogy majd maguktól megoldódnak a dolgok, abba még könnyebb, hogy a segítség, csak úgy magától beállít. Bevonzzuk. Megteremtjük. Csoda történik.

Magától nem oldódik meg semmi

Saját tapasztalatból mondom, hogy csoda passzív, dermedt állapotban nemigen történik. A csodához aktivitás kell.

Én magam sokáig az úgynevezett Disneyhercegnő-modellt választottam, azaz felvettem a „mentsetek meg!” pózt és várakoztam. Idén tavasszal aztán szembesítettek azzal, hogy ez egy meglehetősen kényelmes gyermeki állapot, ám nem vezet sehova. Egy cselekvőképtelen, kiszolgáltatott és magát ellátni képtelen csecsemő teljesen jogosan várja el a külvilágtól a segítséget, ugyanez 45 évesen nem feltétlenül célravezető magatartás. Természetesen halálosan megsértődtem. Öt percre. Aztán baromi dühös lettem és óbégattam, hogy miért ne várhatnék segítséget, hiszen itt ülök nyakig a szarban, nekem senki ne jöjjön azzal, hogy fejlesszem magamban a rezilienciát meg a mittoménmit, mert ütök, mint a bolondóra! Kicsit sírdogáltam is, hagyták. Aztán megértettem, mit akartak ezzel mondani és el tudtam indulni a dermedtségből – amivel nincs semmi baj – a cselekvésig.

Szóval, beismerjük, hogy segítségre van szükségünk és nem várunk addig, amíg összecsapnak a hullámok a fejünk felett. Egy kisebb gombócot a ganajtúró is vígan terelget, egy hatalmas szarkupachoz már homlokrakodóra van szükség. Pihenni sem akkor kell, amikor összeesünk a fáradtságtól és a szervezetünk ezer tünettel jelez, hogy baj van. Nem tüzet kell oltani, hanem áthidalni a nehéz időszakot.

Van, amikor elég beszélni a gondokról. Amikor benne ülünk a gödörben, nem látunk ki belőle. Sokszor még azt sem látjuk, mekkora a gödör, nemhogy a kivezető utat. Sokszor elegendő annyi, valaki más friss szemmel, más szempontból vizsgálja meg azt, amire nekünk nincs rálátásunk. A „sokszor elég egy mondat” nem elcsépelt közhely, hanem nagy igazság. És még az is benne van a pakliban, hogy miközben elmeséljük, mi történt, miben vagyunk, meglátjuk a megoldást. Vagy azt, nem is olyan nagy a baj, mint gondoltuk.

Segítséget úgy tudunk kérni, ha tudjuk, mi az, amit akarunk. Fogalmazzuk meg, minél érthetőbben. Ha pénzre van szükségünk, azt kérjük, ha időre, azt. Ha munkát keresünk, pontosan fogalmazzuk meg, mit szeretnénk csinálni, a „kéne valami munka” meg a „bármit elvállalok, amivel pénzt lehet keresni” erős analógiát mutat azzal, hogy szopok-nyalok-gombot-varrok. Ezzel nem lehet mit kezdeni, egy ilyen kérésre nincs jó válasz.

Segítséget kérni nagyjából ennyi. Nem egy nagy kunszt.

Hogy ezt megtegyük, túl kell lépnünk önmagunkon, a hiedelmeinken, a korlátozó gondolatainkon és az a nehéz. Meg felismerni azt, hogy ezek rólunk szólnak.

Nekem a legnagyobb gondot az jelentette, hogy kíméletlen voltam magammal. Azt gondoltam, hogy önhibámból kerültem ebbe a helyzetbe, ezért nem érdemlem meg a segítséget. Ezerszer átrágtam magam, mit csinálhattam volna másként, hol hibáztam, elemeztem, hibáztam-e egyáltalán. Hogy csinálhattam volna másként. Mi lett volna, ha. Ezzel rengeteg idő elment, megoldás meg nem született.

Az önostorozás belevitt a dermetségbe. Megbénultam. Amikor nem, akkor sajnáltam magam. Habár ez sem visz előre, utólag megértettem, hogy ezek teljesen normális állapotok egy nehéz időszakban, vagy olyan helyzetekben, mint a jelenlegi járvány sújtotta, akár egy héten, de akár egy napon belül többször is belekerülhetünk. A hangulatunk, az érzelmi állapotunk egy hullámvasút. Nem az a baj, amit érzünk, hanem az, ha beleragadunk egy-egy állapotba.

És persze nekem is voltak korlátozó gondolataim: mindenkinek megvan a maga baja, mindenki a saját életével van elfoglalva, miért segítenének? A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy ez nem így van. Ez azonban addig, amíg nem kérünk segítséget, nem derül ki.

Fontos az is, hogy segítséget kérni nem csak akkor szabad, amikor valóban nagy baj van, lehet a mindennapokban is. Azt gondolom, ez nem nehéz. Ez egyszerűen eszünkbe sem jut. Pedig, ha összeszámoljuk, hányszor mondunk kedvesen nemet a felajánlott segítségre, meglepően nagy szám jönne ki. Én egy hétköznap délután kezdtem tudatosan figyelni erre: egyre idegesebben pillantottam az órára. Mindjárt el kell indulnom a gyerekért az iskolába. Közben főtt az étel, a felmosásnak épp a kellős közepén tartottam és tudtam, hogy még be kell ugranom zárás előtt egy üzletbe is. Elkezdtem kapkodni, aminek az lett a vége, hogy bezárt az üzlet, az iskolából majdnem elkéstem, és amikor hazajöttünk, jutott eszembe, hogy kenyeret elfelejtettem venni. Miközben padlógázzal hajtottam vissza a pékségbe, jutott eszembe, hogy a kislányom osztálytársának az anyja már többször mondta, szívesen hazahozza a Petrát a suliból, hiszen útba esünk, előttünk mennek el minden nap. Én erre a felajánlásra könnyedén rávágtam, hogy jaj, köszi, aztán úgy elfelejtettem, mintha sosem mondta volna.

A cikk az ajánló után folytatódik

Azóta figyelek és élek ezekkel a lehetőségekkel és örülök nekik, mert könnyebbek lettek a mindennapjaim. És azt vettem észre, nemcsak erre figyelek, hanem arra is, hogy én sokkal több apró szívességet teszek másoknak. A segítség kérése és annak elfogadása tanulható.

Éppen ezért tartom nagyon fontosnak, hogy megtanítsuk a gyerekeinknek is. Amikor a Waldorf oviban a felvételi eljáráson belüli családos elbeszélgetésen vettünk részt, egyszer csak meghallottam, hogy a kislányom a kötélhinták mellől kiabál. Automatikusan felálltam, de az egyik óvónő nagyon kedvesen, de határozottan azt mondta a kislányomnak: Kérj segítséget a többiektől! Akkor nagyon meglepődtem, mert úgy gondoltam, az én dolgom a gyereknek segíteni. Az óvodában pedig az óvónőké. Később megértettem, mekkora segítséget kaptam ezzel a mondattal. A gyerekek együtt vannak, közösséget alkotnak, mennyire kézenfekvő, hogy egymástól kérjenek segítséget, ha nem tudnak felmászni a mászókára, vagy nem tudják megállítani a hintát! Azóta a játszóházban, a játszótéren már én is ezt mondom: kérj segítséget a többiektől. Kaptam néhány megvető pillantást, de nem foglalkoztam vele, mert tudom, hogy a gyerekemnek azt tanítom, segítséget kérni nem szégyen, nem kell mindent egyedül megoldani. Mert nem is lehet.

Egyedül nem erősebb vagy, nem szuper(vu)men vagy, egyedül egyedül vagy. A segítség összehoz, és az erő a közösségben, az együttben rejlik.   

Fotók: Getty Images Hungary

Ezt is szeretjük