A női kiteljesedésem története, avagy örüljünk, nőtársak, hogy az a bizonyos luk még szelel

Körülbelül két évvel ezelőtt leültem az akkori főnökömmel enni. Ezt jobb helyeken munkaebédnek nevezik. Szerettem ezeket az alkalmakat, mert szeretek olyan emberekkel együtt enni, akik képesek az ételt jóízűen elfogyasztani, látszik rajtuk, hogy élvezik az ízeket, nem a kalóriákat számolják közben, és nem arról beszélnek, hogy most bűnöznek, hanem arról, hogy mitől jó számukra ez az étel. És az én volt főnököm szeret enni, én meg ezt nagyon szeretem benne most is.

Szóval, ettünk és én közben arról beszéltem, miért döntöttem úgy, hogy eljövök a laptól.

Akkoriban a férjem egy speciálisnak mondható szakterületen dolgozott. Amikor a munkájára igent mondtunk, csak nagyjából sejtettük, mit vállalunk. Azt, hogy gyakorlatilag eltűnik a mindennapjainkból, és én kvázi egyedülálló anyaként igyekszem helyt állni a hétköznapokban. Egészen addig, míg el nem költöztünk, és elkezdődött a házfelújítás, úgy tűnt, megy ez nekem. De egyszer, egy tavaszi napon megálltam egy pillanatra, és körülnéztem. Amit láttam, több volt, mint elkeserítő.

A ház körülbelül 85%-os készültségi fokon megállt, és nem csak azért, mert a burkoló januárban hisztérikus nevetőgörcsöt kapott, mikor megkérdeztem, márciusban el tud-e jönni, hogy a földszinti fürdőszobát is megcsinálja, majd azt válaszolta, októberben hívjam fel, addig nincs egyetlen szabad munkanapja sem. És nem azért, mert az esti fektetés után, fél kilenckor üveges tekintettel bámultam magam elé azon gondolkodva, honnan kaparok össze még annyi energiát, hogy bepakoljak a mosógépbe, beidőzítsek egy hatvan fokos programot, utána pedig hogyan nem fogok elaludni és belefulladni a kádba.

A kislányom egy szomszédos településre járt óvodába, délután háromnegyed egyre mentem érte. Reggel nyolctól fél tizenkettőig volt időm a munkámra. Ha nem kellett bevásárolnom, postára menni. Amíg délután aludt, a házimunkát végeztem el, pontosabban a negyedét annak, amit elterveztem, utána indultunk a játszótérre, a Dunához. Ha nem kellett ügyeket intézni, nem volt délután időpontom orvoshoz, állatorvoshoz, vagy nem őt kellett kontrollra vinni. Este fürdés, mese, én meg ültem, és legszívesebben sírva fakadtam volna.

A lakás úszott, a teraszról feljött a burkolat, a kertben combig ért a gaz, a vasalatlan hegyekben, a mosogató tele, a hús megromlott a hűtőben, mert elfelejtettem, hogy elővettem a fagyasztóból. A gyereket húztam magammal a nőgyógyászhoz, a fogorvoshoz, a fodrászhoz, a pedikűröshöz, a manikűröshöz. Folyamatos lelkifurdalásban éltem, mert tudtam, megint arra nem volt idő, ami a legfontosabb: az együtt töltött időre, önfeledt játékra, hancúrozásra, párnacsatára, összebújós beszélgetésekre. Az írásaim egyre felületesebbek, összecsapottabbak lettek. A fodrászt, a kozmetikust, a pedikűröst, a manikűröst elhagytam, és már nem is próbálkoztam azzal, hogy utolérjem magam.

Nem elégedetlenség volt ez, egyszerűen beláttam, hogy az életem egyetlen szegmensében sem tudok helytállni. Az újságírói munkám csapnivaló, szinte szégyelltem a cikkeket, amiket írtam. Nemhogy elég jó anya nem vagyok, de semmilyen, a gyerekem alapvető szükségleteit ellátom, de semmi másra nincs időm vagy energiám. A lakás egy putri, a ház áll, a kert merő dzsindzsa, én magam pedig elhízott, elhanyagolt, slampos, meghatározhatatlan korú, szétcsúszott trampli vagyok, sportcipő a lábamon évek óta, könyv egy éve nem volt a kezemben, és ami a legszomorúbb, nem nevettem hónapok óta.

Leültem hát, és végiggondoltam, mi az, amit tehetek. Az anyaságomat, valamint azt a feladatot, hogy a családot működtessem, nem engedhetem el. Maradt tehát a munka. Azt tudom feladni. Ebben azért segített, hogy akkoriban annyit kerestem, ami a rezsire volt elég, és kiszámoltam, jobban járok, ha én magam állok neki a kertnek, mintha kertészt fogadnék, és én dzsuvázom a lakást, nem egy bejárónő. Úgyhogy a munkaebéd végén, mikor mindezt előadtam, megtöröltem a szám, és elköszöntem a főnökömtől. És hálát adtam az égnek, hogy a férjem keres annyit, hogy megtehetjük.

Körülbelül másfél évembe telt, míg utolértem magam. Pedig nem voltak eget rengető, perfekcionista célkitűzéseim. Szerettem volna három egymást követő napon, öt órán keresztül, nyugodtan dolgozni a kertben, hogy legalább az a fele, amit minden nap látok, rendben legyen. Szerettem volna egyszer az életben az egész konyhát átólcetig kitakarítani, hogy ne csak a mindennapos szinten tartás legyen, hanem legyen végre kipucolva az evőeszközös fiók.

Mire eljutottam oda, hogy vettem egy jógabérletet, hogy újra háromhetenként a fodrásznál ültem, hogy a magam örömére járjam az erdőt, és ne azért loholjak körbe-körbe a faluban, mert a kutyáknak sétálni kell, különben megőrülnek, én meg tőlük, és újra szerettem volna írni, jött a Covid, de ez már egy másik történet.

A háztartásbeli időszakomban volt időm elmélkedni. A női princípiumról, meg a kiteljesedésemről.

Arra egészen hamar rájöttem, hogy én ezt eléggé bírom. Nem úgy ébredni, mint a mosogatórongy, nem rohanni sehova, délután egy fröccsel és egy könyvvel kiülni a kertbe olvasni, ovi után nem vásárolni, henteshez menni nyűgös gyerekkel, hanem cukrászdába, és sütizni Annamarival, míg a gyerekek játszanak, az egy rohadt jó dolog. A húsvét előtti nagyhéten nem a lakást nyalni rohamtempóban, egymást lökdösve tormáért, tojásért hadakozni az áruházban, hanem tojásfestést szervezni és egész délután csak úgy traccsolni, frissen fodrászolva, nem kapálnivaló, hanem frissen szedett és festett szemöldökkel, az egy luxus.

Mindezt nem tehettem volna meg, ha a férjem nem 12 órát dolgozott volna naponta, és nem annyi lóvét talicskázott volna haza, amennyit. Szóval, az én luxusomnak, ami nem ciprusi nyaralást, nem designercuccokat, nem a téli szezonban két-három síelést jelentett, annak a luxusnak, ahol nem ettünk doveri nyelvhalat hetente, nem ruccantunk ki hétvégén Milánóba, hogy a tavaszi-nyári kollekcióból bevásároljunk, ez volt az ára.

Közben terveztük, ha eljön az idő, és megengedhetjük magunknak, ha összeszedünk és félre rakunk annyi pénzt, amennyiből elindítunk egy saját vállalkozást, mit csinálunk majd. És hogy erre mennyi idő múlva lesz lehetőségünk. Mert azzal tisztában voltunk, hogy ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, hogy nem lehet a férjem egészségét, az apaságát feláldozni. Hogy ezt a tempót nem lehet bírni, hogy az nem élet, este kilenckor hazaesek, lefekszem, reggel felkelek, és azért ragaszkodom hozzá, hogy én vigyem a gyereket a suliba, legalább addig is együtt vagyunk. Mert hétvégén várta a férfimunka, vagyis mindaz, amit én nem tudtam megcsinálni, mert túl nehéz volt, hogy arrébb rakjam, pedig próbáltam, vagy egyszerűen nem értettem hozzá, és nem is volt kedvem megtanulni, hogy kell pollenszűrőt cserélni.

Az én nyugalmas életem. A tiszta udvar, rendes ház azt jelentette, neki csak a munkája van.

Akartam-e vele versenyezni? Cseréltem volna vele egy pillanatra is? Eszem ágában sem volt. Nem azért, mert rohadt vagyok dolgozni, engem aztán meg lehet szakítani a munkában, bírós tanyasi menyecske vagyok. Versenyezni nem tudtam volna vele, mert annak a valószínűsége, hogy én kapok olyan munkát, amivel annyit keresek, mint ő, nagyjából egy százalék. Ha csak a szakmám nézem, hát, államtitkárnak már nem vagyok elég fiatal, meg én értek is ahhoz, amiről papírom van. Hogy újságíróként csináljak karriert, ahhoz nem vagyok brand, tőkém sincs, és nem vagyok az a fajta, aki szerepelni tud és akar, így nem hiszem, hogy valaha elindulna egy Hajni-féle női magazin. Hát, íróként meg nem is tudom, hogy lehet-e annyi pénzt keresni, amiből eltartok egy családot. Ráadásul nem is vagyok az asztalfiókban megbúvó novelláimmal kiadóknál házaló típus.

Zavart-e, hogy a férjem többet keres, mint én? Nem, örültem neki, mint majom a farkának, hogy ennyit keres, és így egyszerre meg tudjuk venni a kerti járdához az összes követ. Amit majd nyilván nekem kell egyedül lerakni, mert neki be kell menni hétvégén melózni. Annyira jól meg nem állunk, hogy idehívjak bárkit, hogy rakja le.

Kiteljesedésnek éltem ezt meg? Nem. Örültem, hogy végre le lesz glettelve a nagyobbra cserélt teraszajtó mellett a fal, mert van annyi időm rá, hogy el tudok vele szöszölni reggeltől délutánig, és nem szárad be az alapanyag az anyanézd miatt. És persze annak is örültem, hogy én ezt meg tudom csinálni, és amikor eljön a barátunk, aki a házunk felújítását szervezte meg, azt mondja, hogy ez olyan, mintha ő csinálta volna, de ez egészen más, mint egy szakmai siker.

Az nem kiteljesedés, sőt, nem is normális, hogy van időm megcsinálni mindazt, amit munka mellett nincs. Az sem normális, ha meg tudom csinálni a munkám, amit szeretek, de nincs időm arra, amit egyébként meg kell. Az nem normális, hogy két-három kötelezettség között lavírozva mindig mással vagyok elmaradva, az pláne nem, ha valamit fel kell adnom azért, hogy a többi dolog el legyen végezve. Az nem normális, hogy a férjem egyedül húzza az igát, mégis nekem kell olyan munkát elvégeznem, amihez hívhatnék mestert is, de ebbe a fene nagy jólétbe’ az már nem fér bele anyagilag. Az nem normális, hogy úgy tudok elég jó anya lenni, hogy a gyerekem az apját nem látja. Az nem normális, hogy azért nem cseszegetem a férjem szombaton reggel, hogy igazán megfoghatná a porszívót, mert pénteken este azt mondja, nem tudja, hogy fog reggel kikászálódni az ágyból, olyan fáradt. Az nem normális, ha nekem van jógabérletem, az sem rekreációs célokból, hanem mert így tudom karban tartani a visszatérő lumbágómat, a férjem viszont nem tud elmenni a gerincsérvgyanújával MR-re, mert dolgoznia kell.

Hogy egy idő után akartam-e dolgozni? Persze. Hogy annyit akartam-e keresni, mint a férjem? Nem, én annyit akarok keresni, hogy mindkettőnknek legyen a munka mellett élete, ideje a hobbijára, a feltöltődésre, a pihenésre. Ha ez több, mint a férjemé, úgy legyen, neki sincs ellene az égvilágon semmi kifogása. Annyit akarok keresni, hogy ne kelljen leülni a kockás papírhoz, és kisakkozni, kinek a lóvéjából mit fizetünk be, mennyi marad, és melyikünk nem vesz magának új cipőt, mert a gyereknek kell most venni. Hogy ne legyen tétel, ha a két kutyának egyszerre meg kell venni a negyedéves kullancs elleni tablettát és még oltásra is vinni kell őket. Én annyit akarok keresni, hogy az anyagi függetlenségem azt jelentse, ha a férjemmel történik valami, akkor egyedül is képes legyek fenntartani azt az életszínvonalat, amit a kettőnk pénzéből tartunk fenn. Mert nem tőle akarok független lenni anyagilag, hanem attól az egyáltalán nem mellékes ténytől, hogy ma Magyarországon egy fizetésből nem lehet megélni, csak túlélni, hónapról-hónapra.

Hát, így zajlott az én női kiteljesedésem. Jobban is ki tudtam volna, csak jött a pandémia, és a férjem elveszítette a munkáját, így sajnos nem tudtam tovább a kiteljesedésemmel foglalkozni, mert azzal kellett, hogy ha elfogynak a tartalékaink, mi lesz velünk. És munkát kerestünk. Mindketten. Nem olyat, amiben kiteljesedünk, hanem amiből megélünk hárman. Rohadtul nem zavart minket, ki fog többet keresni, a női princípium meg lecsúszott a fenekembe. És most újra dolgozom. Szeretem a munkám. És hogy ezt leírhatom, már így is szerencsésebb vagyok sok nőtársamnál, mert nekem legalább ez megadatik. De nem azért dolgozom, mert ki akarok teljesedni, hanem azért, mert nincs más választásom.

Ahogy rajtam kívül a többi nőnek sincs, akik reggel felkelnek, és elindulnak a gyárba, az üzletekbe, az iskolába, a hivatalba. Szolgálatba állnak, felveszik a műszakot. Nap nap után. Senki nem kérdezi meg tőlük, szeretnének-e inkább mazsolás kuglófot sütni, mikor volt utoljára egy órájuk magukra, és örülnek-e, hogy szeretettel gondoskodhatnak-e másokról, mert annak örülnek, hogy az a bizonyos luk még szelel. Sokuknak az sem jut eszébe, hogy egyenlők legyenek. Mert azzal vannak elfoglalva, hogy végigcsinálják a mai napot. És már rég nem foglalkoznak azzal, vajon utolérik-e magukat valaha, mert ahogy én is tudtam a választ, ők is tudják.

Fotók: Getty Images Hungary

Egyébként hol kéne tartanod az életben nőként? 

• nő
• női sorsok
• karrier és család
• anyaság
• anyagiak
• Lélek&Test