Mi lett a szoptatós dajkák gyerekével? Sokszor tragikus sors várt rájuk a polgári családokban

A szoptatós dajkaság története gyakorlatilag egyidős az emberiséggel. Az ókorban gazdag görög-római családok a társadalmi-gazdasági különbségek mentén gyakran megengedhették maguknak, hogy csecsemőik mellé bérdajkát fizessenek. Ez a szokás később egészen a XX. századig megmaradt a főúri házakban világszerte: legtöbbször nem a kényszer hozta úgy, hogy egy másik anya tejére volt szükség, sokkal inkább az etikett nem engedte, hogy az anya maga szoptassa csecsemőjét.

A polgárság körében pedig az újkorban sikk lett bérdajkát fogadni, aki ellenszolgáltatás fejében a családhoz költözött, hogy gondját viselje, anyatejjel táplálja a babát. A szoptatós dajkáknak és saját gyermekieknek azonban nem ugyanaz a bánásmód jutott a főúri, mint az őket utánzó polgári családokban.

Szoptatós dajkák a nemesi családoknál

Szoptatós dajka olyan erős, egészséges fiatal nő lehetett, akinek csecsemője a bérdajkát kereső család gyermekével nagyjából azonos korú - hiszen az anyatej összetétele függ a baba korától is. A magyarok kedvenc királynéja, Sissi negyedik gyermekének, Mária Valériának a budai várban adott életet, ahová már a szülés előtt egy hónappal megérkezett a kicsi leendő szoptatós dajkája, Orbán Rózsa is. 

A Fővárosi Lapok így írt róla 1868-ban: „A királyi szülött dajkája a szombati [március 21-i] gőzössel érkezett meg Paksról. Ez egy 24 éves, egészséges nő, jó módú magyar pórnő csinos ruházatában. Anyja és csecsemője is vele vannak. Egy udvari kocsi várta már, mely azonnal a várpalotába szállítá."

Néhány hónappal később Mária Valéria és Sissi a gödöllői Grassalkovich-kastélyba költöztek. Ekkor hosszas válogatást követően új szoptatós dajkát választott a család. Az egészségügyi alkalmasság mellett fontos volt Sissi számára, hogy paraszti sorból származó és magyar anyanyelvű dajkája legyen a hercegkisasszonynak. Mutatja a nemesi családoknál alkalmazott bérdajka megbecsültségét, hogy az új szoptatós dajkát még mindig számon tartotta a sajtó is. A szadai Juhászné Legéndi Julianna kislánya, Lídia Mária Valéria főhercegnő tejtestvére lett. Szadán a Lidianna emlékkút őrzi Legéndi Julianna és lánya, Lídia nevét.

A nemesi családokhoz költöző szoptatós dajkával tarthatott saját babája - sőt, amint a fenti újsághír mutatja, adott esetben akár a nagymama is. A dajka a család megbecsült tagjává vált, aki gyakran a szoptatás időszakának lezárultával is a családnál maradt, és ellátta a gyermekgondozás további feladatait. Saját gyermekének pedig, mint a nemesi gyermek tejtestvérének is kivételes státusza volt a főúri háznál, későbbiekben munkát is kaphatott az udvarnál.

A polgári családok szoptatós dajkái

A nemesi családokat utánzó polgári házaknál azonban már nem ez volt a helyzet. A XVII. századi Angliában és Franciaországban a megerősödő polgárság körében társadalmi divattá vált nemcsak cselédet, de bérajkát is fogadni. A XVIII. században pedig Magyarországra is elért ez a trend. A polgári családok azonban már nem kívánták eltartani a szoptatós dajka saját gyermekét, így az nem tarthatott anyjával. A polgárság körében gyakran megesett leányanyát alkalmaztak bérdajkának - csak a szoptatási időszak végéig, azt követően nem maradhatott a családnál -, akinek helyzetéből adódóan kevés választási lehetősége volt.

Ha munkát, pénzt, szállást és némi társadalmi megbecsültséget akart, csak úgy költözhetett be a polgári családhoz, ha saját gyermekét lelencbe adta. A lelenctartó asszonyok gyakran napszámból éltek a városon kívül, és emellett még csekély ellenszolgáltatás fejében vállalták, hogy gondoznak néhány csecsemőt. Természetesen a lelenctartás teljesen ellenőrizetlen és rossz higiénés körülmények között zajlott. A lelencbe adott, tragikus sorsú kicsik a továbbiakban nem anyatejet, hanem lisztből, gabonából készült püréket, esetleg megrágott kenyeret kaptak. A gyümölcsök, zöldségek adását ekkoriban kerülték csecsemők esetében, mert a vérhas, illetve kolera miatt féltek a hasmenéstől. Mindezek ismeretében nem túl meglepő, hogy a lelencek nagy része nem érte meg a csecsemőkor végét. De ami még szomorúbb, nem ritkán megesett, hogy a kilátástalan helyzetbe került leányanya, aki nem vihette magával babáját, maga ölte meg csecsemőjét.

A bérdajkaság végnapjai

A lelenctartást, illetve a magas csecsemőhalandóságért felelős társadalmi egyenlőtlenségeket sokan már a XIX. század végén erősen bírálták. Orvosok biztatták a nőket arra, hogy amennyiben egészségesek, maguk szoptassák csecsemőjüket. Kossuth Lajos a Pesti Hírlap vezércikkében hívta fel rá a figyelmet, hogy Magyarországon a halálesetek fele a gyermekeket érinti. A XIX. század végére egyházi, egyleti és magánfenntartású árvaházakat is alapítottak. 1901-ben pedig az első gyermekvédelmi törvényt is megalkották hazánkban, mely kimondta, hogy a lelencek, árvák felügyelete hét éves korig állami feladat.

A szoptatós dajkaság azonban - bár szabályozottabb formában - még évtizedekig létezett. Nagyjából addig, míg az első világháború és a nagy gazdasági világválság következtében elszegényedő polgárság már nem engedhette meg magának ezt a fajta kényelmi szolgáltatást. A lassacskán megjelenő első tápszerek pedig végleg megszüntették a piaci alapon működő bérdajkaságot.

Olvass tovább: anyatej helyett mit ehettek a babák a történelem során?

A kecskéket és szamarakat is széles körben alkalmazták a 18-19. században is az elárvult csecsemők táplálására.

(Képek: Getty Images Hungary)

• szoptatás
• dajka
• történelmi érdekesség
• társadalmi probléma
• Gyerek