Nem szerbek, nem horvátok, a bunyevác az bunyevác: de kik is ők pontosan?

Baján lakni és főleg gyerekeskedni nem csak azért volt jó, mert nyáron, suli után iskolatáskával lehetett lemenni a Sugóra strandolni, mert a befagyott Kék-tó jegén lehetett csúszkálni, a Duna-parti Békavárban sült keszeget enni, a Dunafürdőn a zátonyon bandázni egész nap, de azért is, mert egy olyan színes kultúra vett körül, amire csak sokkal később, felnőttként eszméltem rá.

Kisgyerekkoromban Alvégen laktunk - alvéginek lenni még a városon belül is egyfajta életérzés volt -, nem messze a Nagycsitótól. Délutánonként, ha az utcán játszottam, a Kiscsitóból kihallatszott a tamburaszó: próbált a táncegyüttes. Fogalmam sincs, honnan tudok kólót táncolni, ezt ugyanúgy mindig is tudtam, mint azt, hogy kell halászlét főzni. Annyi mentségem van rá, hogy bajai vagyok.

Ahogy azt is tudtam, hogy a töltött káposztának a neve szárma, a farsangi bált prélónak hívják, az idősebb nővér neve nena, a nagynénit viszont úgy, teta, hogy karácsony után majd megindulnak suprikálni, és ha beöltözünk, hogy elűzzük a hosszú és hideg telet, akkor nem farsangi jelmezt öltünk, hanem maszkák vagyunk. Ahogy azt is tudtam, hogy a közvetlen szomszédaink bunyevácok. És a szomszédos falvakban is azok laknak. Hercegszántón nem, azok sokácok. A dusnokiak meg rácok. És akkor még nem beszéltem arról, hogy Szeremle és Érsekcsanád a sárközi települések közé tartozik, de Nemesnádudvaron és Hajóson meg a svábok laknak. Mindez az alföldi tanyavilág szélén, de igazán nem szeretném az olvasókat összezavarni.

Biztos vagyok benne, hogy ez a sokszínű kultúra, ami körülvett, sokat adott ahhoz, ahogy a világot szemlélem. És ahogy a hal sem tudja, hogy az, amiben úszik, az az óceán, én sem tudtam, hogy azt, amiben élek, úgy nevezik, soknemzetiségű város. Mert Baján van minden. Ha New York a népek olvasztótégelye, akkor Baja a Balkáné.

Amikor karácsony előtt néhány nappal csengetett a postás, és kibontottam a csomagot, percekig csak ültem, és mosolyogtam az ölemben tartott könyvre. Néhány héttel később, egy csípős kora tavaszi délelőttön pedig ott álltam a Nagycsitóban, az ismerős kövezeten, az ismerős falak között. Gyerekkorom óta nem jártam benn: ez az épület a bajai bunyevácok kulturális központja.

A Nagycsitó hivatalos elnevezése Citaonica. Jelentése olvasókör. Baján 1910-ben hatalmas prélót rendeztek - ez volt az első - gyertyaszentelő Boldogasszony napján, február 2-án az akkori Arany Bárány Szállóban. Az egész környék bunyevác lakossága megérkezett a prélóra. A szervezők az itt befolyt összegből vásárolták meg a leendő olvasókör telkét. A bajai olvasókör – a korabeli nemzetiségekkel szembeni nyelvhasználati szigornak megfelelően – a Bajai Keresztény Olvasókör nevet kapta. Hivatalosan is megfogalmazott céljaik között a bunyevácok anyanyelvének ápolását, kulturális és társadalmi fejlesztését, könyvek, újságok, folyóiratok olvasásának előmozdítását, ismeretterjesztő előadások szervezését tartotta minden korosztály számára. Ilyen olvasókör nemcsak Baján, hanem Szabadkán és a környező falvakban is működött. 1972-ben jött létre a „Kiscsitó”, melynek legendás vezetője Csilics Sándor volt, ő volt a művészeti vezetője a legsikeresebb bunyevác táncegyüttesnek, a bajai Csitaonica Együttesnek, melyben jelen sorok szerzője is táncolt rövid ideig.

Nézem a régi fotókat a falon, az alapítólevelet, a falra függesztett zászlót. Néha összemosolygunk. Nem túlzás, hogy történelmi helyen lépkedünk. Én, az alvégi bajai és Ikotity István bunyevác, bajai lokálpatrióta, a Bunyevácok könyv írója és a bunyevác kultúra elkötelezettje, aki nem kisebb fába vágta a fejszéjét, mint abba, hogy kutatja, őrzi és feleleveníti a népcsoportnak és ennek a páratlan kultúrának a hagyományait, hogy az újra a város szerves része legyen. Úgy, mint rég.

Ennek első állomása a bunyevác népcsoport történelmét, hagyományaikat, zenéjüket, viseletüket, irodalmukat, a gasztronómiát bemutató rendkívül igényesen szerkesztett, csodálatos fotókat felvonultató, hiánypótló könyv. Amikor a pici irodába lépek, elámulok. Ikotity István egy egész könyvtárat gyűjtött össze a bunyevác népről.

A falra akasztott hatalmas térképet, a könyveket nézegetve arra gondolok, milyen furcsa. Itt éltem közöttük egy emberöltő ideig, magamba ittam a kultúrájukat, ismerem a dalaikat, tartom a szokásaikat, mégis milyen keveset tudok róluk.

De kik azok a bunyevácok? És hogy kerültek Magyarországra?

A török uralom elől menekültek. Miután a törökök elfoglalták a Buna és a Neretva folyóktól a Krka folyóig, a tengermelléktől Szarajevó közeléig terjedő területet is, a katolikus lakosság nagy része menekülőre fogta. Ahogy az Oszmán Birodalom új területekkel bővült, úgy kényszerültek elhagyni otthonaikat a boszniai, hercegovinai és dalmáciai szláv katolikusok. A Srebrenica város környékéről származók a mai Szlavóniában és Baranyában telepedtek le. A hercegovinai, dalmáciai és boszniai katolikusok Nyugat-Dalmáciában, Gorski kotarban, Likában és Fiume környékén, illetve a Bácskában találtak otthonra, de voltak, akik egészen Budáig és Szentendréig menekültek.

A Balkán mindig is több volt, mint földrajzi fogalom, és sosem volt egységes, független politikai vagy kulturális egység. Voltak korok, mikor egyszerre több birodalom is igyekezett az itt élő számos népcsoportot uralma, befolyása alá vonni. Ennek megfelelően számos, sokszor egymásnak ellentmondó nemzeti történelmekkel találkozhatunk.

A bunyevác eredettörténetek is rendkívül sokszínűek, már magára a névre is több magyarázat született. A 18-19. századi ferences rendi szerzők művei nyomán elterjedt a bácskai bunyevácok körében, hogy a Buna folyó adhatta nevüket, emiatt onnan származnak. Más vélemények szerint a buna szó felkelést, zavargást jelent, mivel a bunyevácok harcoltak a török birodalom ellen. Megint mások Bonifacius pápa nevével hozzák nevüket összefüggésbe, és vannak, akik úgy vélekednek, hogy a bunyevác szó egy gúnynév: így csúfolták az ortodoxok a katolikus szlávokat.

A legújabb kori szakirodalom a bunyevácokat egyértelműen horvát népcsoportnak tekinti. Egy, a jugoszláv állami időkben készült enciklopédiában található bejegyzés szerint a bunyevácok eredetileg a Dinári-hegység mellett elterülő vidéket lakták, és valószínű, hogy környezetükről kapták a nevüket, mivel különös, kerek, kúptetős kunyhókban (bunja) laktak. Ezek az épületek merőben különböztek mind a dalmát, mind a dinári háztípusoktól.

A Bácskában a bunyevác nevet először 1622-ben említik, amikor Simon Matkovics misszionárius kérelmet küldött Rómába: azt kérte, a kalocsai egyházmegyében a bunovici plébániát vezethesse.

Ivan Antunovic (Antunovich János) kalocsai segédpüspöknek hatalmas szerepe volt a bunyevác népcsoport történetében. Azt gondolta, hogy egy népcsoport öntudatának megőrzésében elengedhetetlen szerepe van a saját múlt ismeretének, ezért 1870-ben saját lapot, majd ennek ellehetetlenítése után kulturális, irodalmi újságot adott ki bunyevác nyelven.

Ezekben az időkben Szegeden, Baján, Zomborban és Szabadkán a bunyevácok erős polgári réteget alkottak. A trianoni békeszerződés azonban a bajai háromszög kivételével a Bácskát a délszláv államhoz csatolta, amivel kettévágták a bunyevác kisebbséget.

A hazai bunyevácok körében felerősödött az asszimiláció, Baja városában ekkor ment végbe a fiatal generáció tagjai körében a nyelvváltás. Köszönhetően nagyrészt annak, hogy a Horthy-korszak magyarosítási politikájának köszönhetően megszűnt az óvodákban és az iskolában a bunyevác nyelvű tanítás.

A kommunista érában a bácskai bunyevácok közül sokan visszaköltöztek Horvátországba. A vajdasági bunyevácok helyzete Slobodan Milosevic alatt súlyossá vált: eltörölték a Vajdaság autonómiáját, politikai eszközökkel megpróbálták kiélezni a horvát-bunyevác kapcsolatokat.

1995. nyarán a horvát kormány, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége, valamint a magyarországi horvátok Baján közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben horvátnak minősítették a bunyevácokat. A nyilatkozat heves tiltakozást váltott ki.

Magyarországon sem a 2001-es, sem a 2011-es népszámlálási űrlap nem tüntette fel a bunyevácokat önálló nemzetiségként. A magyar országgyűlés 2006-ban és 2011-ben is elutasította a bunyevác népcsoport hivatalos elismerésére vonatkozó, országos népi kezdeményezést.

Ez a bunyevácok története. Egy népcsoporté, ami meghatározta az életemet, és sok más bajaiét is.

A bunyevácok ma is köztünk élnek. Hogy mennyi mindent adtak a magyar kultúrának? Rengeteget. Az első regényt (Etelka) Dugonics András szerzetes, író, egyetemi tanár, matematikus és nyelvújító írta. Mészáros Lázár szintén bunyevác, az Első Független Magyar Kormány Hadügyminisztere gazdag észak-bácskai bunyevác család sarja. Mivel korán árvaságra jutott, nagybátyja, a katymári plébános nevelte bunyevác környezetben. 1845-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Bunyevácok a garai születésű Dunai (Dujmov) testvérek, olimpiai bronzérmes válogatott labdarúgó, edző és olimpiai bajnok magyar labdarúgó, edző, sportvezető, Obádovics J. Gyula bajai születésű természettudományi műszaki doktor, a matematikai tudomány kandidátusa. És Latinovits Zoltán, a színészkirály.

Hogy mi az a suprikálás, mi történt a híres-hírhedt asszonybálokon, milyen a bunyevác karácsonyi kalács, és ki fordította le Petőfi Sándor költeményeit bunyevác nyelvre, azt mind megtudhatják Ikotity István Bunyevácok című könyvéből.

„Szóljon a dal, pengjen a tambura

Messzire hallatszon a tamburaszó

Hadd tudják lent és fönt

Hogy a bunyevác a lelkét kiadja

Fonat szálait szedi sorra, mindenki csodálja

Hadd tudja a világ, él még a bunyevác”

(Részlet a "bunyevác himnuszból", Nikola Kjunudzic Misakov költeményéből)

A cikkhez Ikotity István Bunyevácok c. könyve szolgált forrásul. 

Fotók: Getty Images Hungary, Hódos Hajnalka, bunyevacintezet.hu, Baja környéki bunyevácok FB oldal, miserend.hu

Baján nem csak bunyevácok, hanem gyufatésztaüzem is van! 

• népcsoport
• hagyomány
• népszokás
• Utazás