A kislányok lábfejét összetörték, amíg 7,5 centisre nem csonkították: a kínai lábelkötés története

Az egyes kultúrák más és más szépségideált teremtettek az évszázadok során. A maja gyermekek koponyáját kúp alakúra deformálták, az ókori Rómában alig bírt bármi nagyobb vonzerővel egy nőn, mint összenőtt szemöldöke, a japán hölgyek egészen 1870-ig feketére festették a fogaikat. A császári Kínában pedig semmi sem volt kívánatosabb, mint egy apró lábú nő.

Az ezer évig virágzó tradíció történelmi háttere

Senki sem tudja pontosan, mikor és miért alakult ki a kínai nők lábelkötésének - chánzú - hagyománya, számtalan mítosz kötődik az eredetéhez.

Az egyik legenda a legkorábban dokumentált dinasztia, a Shang-dinasztia uralkodásáig - i. e. kb. 1600-tól i. e. 1046-ig - nyúlik vissza. Eszerint Csou, az utolsó Shang császár egyik kedvenc ágyasa, Daji élt deformált lábakkal. A szadista Daji az udvarhölgyeket arra kötelezte, kössék el lányaik lábfejét, hogy azok is olyan aprók és gyönyörűek legyenek, mint az övé. Mivel Dajit később kivégezték, és a Shang-dinasztia is hamarosan véget ért, valószínűtlennek tűnik, hogy gyakorlata háromezer évvel túlélte volna őt.

Egy másik, jóval hihetőbb feltételezés szerint Li Yu császárnak - 961 és 976 között uralkodott - egyik kedvenc ágyasa és táncosa, Yao Niang fölöttébb kecses, úgynevezett lótusztánccal kedveskedett, hasonlóan a mai pointe, azaz spicc baletthez. A bemutató előtt éppúgy, mint a mai balerinák, fehér selyemszalaggal kötötte el lábfejét, az uralkodónak pedig módfelett megtetszett, ahogyan annak formája mozgás közben a lótusz szirmát idézte. Az udvarhölgyek és ágyasok abban a reményben, hogy felhívják magukra a császár figyelmét, maguk is elkezdték lábfejük lekötését, majd a szokás lassan a hatalmas birodalom többi részén is elterjedt.

Addig kínozták a lányokat, míg elérték a kívánatos 7,5 centis lábfejet

A Song-dinasztia idején - i. sz. 960-1279 - a chánzú már elterjedt hagyománynak számított Kína keleti részén, a han kínai nőktől lényegében elvárták, hogy lótuszlábúak legyenek. A gyönyörűen hímzett, felékesített lábbeli jókora népszerűségnek örvendett, a férfiak például nem ritkán szerelmesük apró cipőcskéiből kortyolták a bort.

A nők számára azonban a lábelkötés évekig tartó folyamata rendkívüli fájdalommal járt. A lányoknál már egészen fiatalon, általában négy-nyolc éves koruk között elkezdték lábfejük deformálását. Az eljárást a család idősebb nőtagjai, anyjuk, nagyanyjuk végezték el. Először, hogy a lábfej rugalmasságát és csontjait meglágyítsák, állati vérrel kevert gyógynövények főzetébe áztatták, majd tisztára mosták és törölték. Ez után levágták a körmöket, hogy megelőzzék a benövés okozta fertőzéseket, majd összetörték az ujj- és lábfejcsontokat, a nagylábujjat felfelé, míg a többit, amennyire csak erővel bírták, szorosan lefelé kötözték. A lehető legfeszesebben tekerték körbe a lábfejet az 5 centiméter széles és 3 méter hosszú kötözővászonnal, ezzel megakadályozva, hogy összeforrjanak a csontok. Az eljárást a gazdagabb családoknál hetente legalább kétszer, míg a szegényebbeknél heti rendszerességgel végezték el, egészen addig, míg a lábfej tökéletessé, úgynevezett aranylótusszá nem vált, azaz elérte a 7,5 centit, és felvette az újhold formáját. Ez a felfoghatatlan liliputi méret manapság egy 6-8 hónapos csecsemő normális talphossza.

A folyamat egészségügyi szempontból is rendkívüli kockázattal járt, a körmök gyakran belenőttek a megduzzadt talpba, ami szörnyű fertőzéseket okozott. Ezenkívül a nem megfelelő vérkeringés rendszerint üszkösödéshez vezetett, amit végeredményben kívánatosnak is tartottak, hiszen a lábujjak rothadásnak indultak, míg végül leestek, így a lábfej még kisebb lett. Előfordult, hogy a fertőzött gócból a véráramba jutottak a baktériumok, majd a kislányok teljes szervezetére átterjedt a gyulladás, és súlyos szepszist okozott: a szépészeti beavatkozásnak köszönhetően minden tizedik kínai lány fájdalmas vérmérgezésben hunyt el.

Aranylótusz a hétköznapokban: gyönyör és kiszolgáltatottság

Apró lábuk a nőket erősen korlátozta a szabad mozgásban, segítség nélkül lényegében járni sem tudtak. A férfiak számára azonban semmi sem lehetett bujább és csábítóbb az aranylótusznál. A Qing-dinasztia - i. sz. 1644-1911 - alatt elterjedt erotikus kézikönyv például 48 különféle módszert sorol fel, melyeket a férfiak beilleszthettek szerelmesük elkötött lábaival folytatott szexuális játékaikba.

Úgy hitték, a talpon keletkezett redők hasonló finom barázdák kialakulását stimulálják a hüvelyben, ami még élvezetesebbé tette a szeretkezést a lótuszlábú nőkkel. Emellett a talp mélyedéseiben kifejlődött baktériumtelepek okozta borzalmas szagra is egyfajta erotikus izgatószerként tekintettek. Sokáig olyan erős vonzerővel és különleges kultusszal bírt a parányi láb, hogy a szeretkezést nyíltan bemutató rajzokon semmilyen formában sem jelenítették meg kötés nélkül - nagyobb tabu övezte, mint a nemi szervek ábrázolását.

Természetesen nem csupán az erőteljes szexuális áthallás miatt vetették alá a lányokat a gyötrelmes módszernek. Egy lótuszlábú hölgy ugyanis státuszszimbólumnak, egyben befektetésnek számított: kifejezte, családja elég gazdag ahhoz, hogy eltartsa, és felmentse a mezőgazdasági munkák alól. Túl ezen pedig a jómódú házasság elengedhetetlen feltétele volt, nélküle a nőknek nem sok esélyük adódott egy magasabb rangú család sarjához férjhez menni. Tehát a lábelkötéssel a szülők tulajdonképpen növelték annak esélyét, hogy gyermekük a lehető legjobban házasodjon. A történészek azonban hozzáteszik, hogy a hagyományból adódóan a nők teljes mértékben az apjuktól, majd a férjüktől függtek; abszolút kiszolgáltatott helyzetük miatt könnyedén ellenőrizhették, hová szeretnének eljutni, például otthonukat is csak gyaloghintóval voltak képesek elhagyni.

Andrea Dworkin „Nőirtás - a kínai lábelkötés” című összefoglalójában részletezi, hogy a chánzú nem csupán a testet, de a szellemet is korlátozta: a nők élete és gondolatai többnyire a lótuszláb elérése és az ahhoz illő cipellők körül forogtak. A kínai lányok életében fontos szerepet játszott a lábbelik elkészítése, maguk hímezték és díszítették őket. Mielőtt férjhez mentek, 12 pár cipőt készítettek hozományukba: különfélét viseltek a különböző alkalmakkor, például alváshoz, sétához, utazáshoz, ünnepi öltözékhez.

Mao tiltotta be végleg a chánzút

Az 1800-as évek második felében egyre több kínai feminista és nyugati misszionárius sürgette a lábelkötés hagyományának megszüntetését. Ce-hszi anyacsászárné külföldi nyomásra 1902-ben betiltotta a gyakorlatot, azonban ezt a tilalmat hamarosan feloldotta. Amikor 1912-ben a Qing-dinasztia megbukott, és ezzel a császárság történelme lezárult, az új köztársasági kormány azonnal törvénybe foglalta a chánzú büntetését. A part menti városokban meglehetősen hatékonynak bizonyult az intézkedés, de az ország többi részén a hagyomány továbbra is változatlanul megmaradt.

Végül a kommunisták 1949-es hatalomra kerülésével megszűnt a lábfejek csonkítása, ugyanis Maónak és kormányának szükségük volt a nőkre a hatékony termeléshez. Természetesen amikor Mao Ce-tung kiadta a tilalmat, Kínában már több száz millió asszony élt deformált lábakkal, azonban ahogy múlt az idő, egyre fogyatkoztak. Manapság csupán néhány maroknyi lekötött lábú idős asszony él a vidéki falvakban.

Mauritánia, ahol az erős túlsúly a kívánatos

Míg Kínában fétisként tisztelték az apró lábat, addig az afrikai Mauritániában napjainkban sincs szebb, mint egy erősen elhízott hölgy. A túlsúlyos nő ideálja olyan komolyan él a tradícióikban, hogy a szülők a legkegyetlenebb módszerektől sem riadnak vissza, hogy lányaik legalább az egymázsás súlyt elérjék. Külön erre a célra fenntartott hizlaldákban formálják megfelelően kerekké, egészen a rosszullétig és az életveszélyes elhájasodásig etetve őket. Kattints az ajánlóra, és ismerd meg történetüket!

Képek: Getty Images Hungary.

• szépségideál
• kína
• női sorsok
• érdekességek a világból
• érdekesség
• Szépség és divat