Hogy kapálni ki fog, fogalmam sincs. De ki fog dolgozni? Azt se tudom, de addig is vásároljunk élményeket!

Esküszöm, én minden tavasszal megpróbáltam. Ültem a meggyfa alatt ölemben a vájlinggal, és lehetett volna ez úgy is, hogy élvezem a nap még kellemes melegét, az enyhe szellőt, a csendet, és halkan dúdolgatva belemerülök a könnyű munkába. A selymes színű zöld golyók halkan koppannak az edény alján, néha bekapok egy-egy szem zsenge borsót, és hagyom, hogy szétáradjon a számban az üde, tavaszi íz. De én úgy éreztem, menten megbolondulok. Fészkelődtem a hokedlin, sehogy se volt kényelmes. Vakaróztam, bámultam bele a tálba, úgy tűnt, az örökkévalóság meg két nap se lesz elég, hogy félig legyen, és még mennyi borsót kell kifejteni, ajjaj!

Azóta is a teátrális és nagy ívű dolgokban hiszek, és meggyet is csak azért magozok, mert meggyszószhoz az apró szemű cigánymeggy kell, azt meg nem árulnak, arra úgy kell ráakadni. Az úgynevezett munkáról határozott elképzeléseim vannak, és ezek a mai trendekkel egyáltalán nincsenek összhangban.

A munka nemesít, oké, de ki fog dolgozni?

Persze itt az agglomerációban már eléggé elkényelmesedtem, és a veteményeshez sem igen fűl a fogam, nemhogy a ganézáshoz, de azért a múltkor elkerekedett a szemem, mikor egy magazinban azt olvastam, hogy ikszipszilon celeb már újra dolgozik a közösségi oldalain.

Hát igen, hümmögtem magamban, anyám mindig mondogatta, hogy én tanuljak, hogy nekem ne kelljen négy műszakban güriznem, erre tessék, megint bebizonyosodik, hogy megint rosszul csináltam valamit, mások a közösségi oldalaikon dolgoznak. Ahogy a borsófejtést sem, én igazából ezt nem is tudom elképzelni. Mit csináltál ma? Fú, kivagyok, ma hármat posztoltam hét hesteggel, és amíg kiválasztottam a megfelelő fotót, ne tudd meg! Ehhez képest egy vágóhídon vagy az esztergagép mellett azért lényegesen könnyebb az élet, beláthatjuk, de ne szaladjunk ennyire előre.

A probléma eleve ott lehet, öreg vagyok, vidéki és munkás-paraszt származású, ergo én még láttam embereket dolgozni. Ezt a mai tizenévesek már nem feltétlenül mondhatják el magukról, pláne, ha körülnézek az általuk látogatott közösségi oldalakon.

Az én időmben a munka nehéz volt, de legalább nyűgös. Kisvárosi lányként némi agymosásban is volt részem, így értesültem arról, hogy azt a munkát, ami nem túl nehéz, és nem jár túl sok kosszal, azt hivatásnak hívják, és örülhet az az ember, aki rátalál a hivatására, mert akkor annak boldogabb lesz az élete. A hivatást ugyanis az emberek szeretni is szokták, a munkát meg csak úgy végzik, főként azért, mert pénzt kell keresni, hogy be tudják fizetni a csekkeket, meg tudjanak venni ennivalót. Azt is tudtam, hogy a munkából meg lehet élni. Egyik hónaptól a másikig, mert épp a következő fizetés előtt pár nappal fogy el a pénz. Régi, szép idők!

És azt is tudtam, hogy csak a kemény munkával megszerzett pénz és dolog ér valamit. Erről később bebizonyosodott, hogy hülyeség. Az még nagyobb, hogy csak kemény munkával lehet megszerezni, amit akarunk, és szintén kemény munkával lehet előrejutni az életben. Hát nem szeretnék neveket sorolni. Ez nem a belpolitika rovat.

Szóval a munkáról elég széles ismereteim voltak, ám idővel, mint sok más tudásom - gondolok itt a szalagos pénztárgép apróbb javításaira - megkoptak, vagy fölöslegessé váltak.

A munka, mint olyan, mára lényegében megszűnt.

Vannak emberek, akik jövedelemszerzés céljából kereső tevékenységet folytatnak ugyan, de ők nem dolgoznak, hanem kiteljesítik magukat. Itt és most nem az influenszerekre gondolok, azt gondolom, számos bőrt lehúztak már róluk, és vannak olyanok, akik ennek a csoportnak a kritizálásában sokkal jobbak nálam.

Magyarország egy nagy sztártáp

Szóval vannak ezek az önmagukat kiteljesítők, akiknek a napi tevékenység örömforrás. Több mint hobbi, szerelem. Lényegében az, hogy pénzt kapnak érte, szinte mellékes. Ingyen is csinálnák, mert kikapcsolja és feltölti őket, megtalálják benne önmagukat. Mindenki mást arra biztatnak, hogy kövessék az álmaikat, és valósítsák meg a vágyaikat, mert csak ekkor lesz teljes az életük. Ez főleg a két gyerekkel albérletben élő harmincas pároknak hasznos és időszerű tanács, ők pont életüknek abban a szakaszában vannak, amikor fő feladatuk az önmegvalósítás és a Maslow-piramis csúcsán henteregve már nem is igen tudnak magukkal mit kezdeni, majd szétpattannak a kreatív erőktől. Szintén célcsoportnak érezheti magát a kisiskolás gyerekét egyedül nevelő szakasszisztens, aki alig várja, hogy otthagyjon csapot-papot, és aranyfonallal egzotikus állatokat hímezzen kézzel festett selyemre naphosszat, miközben csendesen mantrákat dúdolgat.

Vannak a pályaelhagyók, akiket bedarált, megrágott és kiköpött a gonosz kapitalizmus. Ők belefáradtak a taposómalomba, eltévedtek a folyamatos meetingek és Excel-táblázatok labirintusában, megroppantak a felelősség és a döntéskényszer súlya alatt, és a felsővezetői pozíciót hátrahagyva kezdtek új életet. Általában a nomád életformát választják, a természetközeli élet szépségét hangsúlyozzák, a puritán lét szépségét. Szürkemarhát tartanak, esetleg mangalicát, amit Franciaországból importált makkal etetnek. Ők sem dolgoznak, ők önfenntartanak. Az életük nyugodt, kiegyensúlyozott és harmonikus. A felújított uradalmi kastély mellett szerényen bújik meg a lovarda bejáratánál a 40 milliós Land Rover.

Akik a zöldborsó fejtéshez és szívemhez mégis a legközelebb állnak, azok valaki másnak értékesítenek valamit. És itt nem a sarki zöldségesre meg a művészellátó-képkeretezőkre gondolok, hanem azokra, akik lényegében a semmit árulják. Csillámló, nagy, színes papírba csomagolva.

Nem szeretek vásárolni, számomra a bevásárlás házimunka. Kifejezetten utálok gyerekcipőt venni, és nem tartom délutáni programnak a drogériákban való bóklászást sem. Amit lehet, webáruházakból rendelek. Így elég sok hírlevelet kapok, és a hírfolyamom is tele van hirdetésekkel.

Eleinte az tűnt fel, hogy egyre több a hirdetés, de ekkor még csak legyintettem, valahol természetes, hogy a vas és acél országában a legtöbben kereskedelemmel és szolgáltatással foglalkoznak. Aztán a rendkívüli akciók (10%) és a tömérdek ajándék láttán hökkentem meg egy pillanatra. Miért éri meg ugyanazt a terméket egy másikkal csomagban adni? És miért jó az a kereskedőnek, ha általam megvásárolni nem kívánt öt darab mini termékeket csomagol ahhoz az egy nyomorult darabhoz, amit megrendeltem? Jó, tudom, engem próbál újabb vásárlásra ösztönözni. Na de nem ismer engem. Már attól hidegrázást kapok, ha a fogkrém nagyságú tubus két papírdobozban és egyedinek szánt csicsacsomagolásban érkezik, de ez egy másik cikk témája lesz.

Nem tárgyakat vásárolsz, hanem élményt

Ahogy telt az idő, nem tudtam nem észrevenni az újabb és újabb hirdetéseket, amik arról szólnak, hogy én vegyek magamnak élményt. Mert mostanában nem termékeket, egy tárgyat árusítanak, hanem élményt. Ezt is értem valahol, a csinibe öltözött csaj a reklámban, aki épp a jóvágású, snájdig fiatalemberhez siet, és háromdé hatású izészemspirál vagy hűderúzs van rajta, attól olyan, amilyen, hogy a háromdé hatású izészemspirál vagy a hűderúzs van rajta, szóval én ezek megvásárlásával tulajdonképpen egy életérzést vásárolok meg.

A jelenség azonban mára önmaga paródiája lett, mint az egykori ír srác, akit ma Bono Vox néven ismerünk. Nem virágcsokrot küldünk anyánknak a névnapjára, hanem szeretetet. Nem elutazunk hosszú hétvégére egy túlárazott, ám kissé lepukkant szállodába, hanem feledhetetlen napokat töltünk egymással, és megerősítjük a kapcsolatunkat. Nem háromgombócos fagyit eszünk, hanem a napfényt nyaljuk. Nem veszünk valamit magunknak, a gyerekünknek, hanem megajándékozzuk magunkat, a kölöknek meg biztosítjuk a felhőtlen gyerekkort. Nem nyelvet tanulunk egy online tanfolyamon, hanem kitárják számunkra az ablakot a világra.

Nem tárgyakat veszünk, hanem önbizalmat. Magabiztosságot. Boldogságot. Kényelmet. Harmóniát. Nyugalmat. Legszebb szavainkat pazaroljuk el parfümreklámokra, és egy nyamvadt bambusz fogkefével nem a fogainkat súroljuk tisztára, hanem hősökké válunk, akik megmentik a Föld nevű bolygót.

Kösz, én csak a hidratálót kérem! - mondanám, de mire a mondat végére érek, már elönt a bűntudat. Mert az Öntudatos Nő Hidratáló Élménycsomagba beleraknak egy vászontáskát (csak tudnám, minek?), egy boldogság-határidőnaplót meg egy pónis grafitot, így ennek a terméknek a megvásárlásával én tulajdonképpen még három embert, három tiszta lelkű magyar vállalkozót segítek ebben a nehéz időszakban: azt, aki a vászontáskát szitázta, a dizájnert, aki megtervezte a boldogságnaplót, és a grafitceruza-importőrt. És ha ez nekem így nem kell, horribile dictu drágának tartom 19 990 Ft-ért, akkor én egy alávaló gazember vagyok, de minimum nem értem, hogy a hazai vállalkozókat támogatni kell. És csóró is vagyok, mert ez ennyiért egyébként a hülyének is megéri.

Hát nem tudom.

Én úgy támogatom a magyar vállalkozókat, hogy kimegyek a piacra, és az őstermelőtől vásárolok zöldséget, gyümölcsöt. Olyan hentesnél vásárolok, aki maga készíti a virslit, a hurkát, a kolbászt. Az újraszalvétát, a textilmaszkot a helyi varrónőnél csináltatom. Halottak napján a falubéli krizantémosoknál veszem meg a drablét. A magam részéről ezzel nagyjából elégedett vagyok.

Persze beállhatnék a sorba, és külföldiek részére árulhatnék Magyar Nemzeti Öntudat Nyelvcsomagot. Lenne benne egy középkategóriás nyelvkönyv, egy franciakockás spirálfüzet (lótusszal az elején) meg egy sellős grafit (a pónis már foglalt) és egy cetli: „Ha elakadtál, bátran hívj fel!” És elégedett lehetnék a fantasztikus ötletemmel és a barátaimmal, akik az életben nem adták volna el a spirálfüzetet meg a sellős grafitot. Csak magammal nem lennék elégedett, mert én a munka híve vagyok, és nem annak az elvnek a mentén élem az életem, hogy hozzáadott érték, befektetett idő és energia nélkül áruljam a semmit másoknak.

Mégis én érzem magam kényelmetlenül amiatt, hogy nem ezeknek a színes-szagos ötleteknek, az élménycsomagoknak és a semmit csinnadrattával árusítóknak vagyok a híve, hanem a szobafestőknek, a bejárónőknek, a CNC-esztergályosoknak, a pedikűrösöknek, a talpaló fodrászoknak és virágkötőknek, és nekem csöng a fülemben a mamám sopánkodása: „Lányom, ha mi meghalunk, ki fog kapálni?”

Azt nem tudom, de hogy kapát lehet majd Vidék Szépsége Élménycsomagban kapni, abban biztos vagyok. Hogy ki fog dolgozni, arról viszont fogalmam sincsen.

Képek forrása: Getty Images Hungary

• munka
• kereskedelem
• élmény
• vásárlás
• átverés
• Otthon