Pont a helyünkre kerülnénk, de szorongunk, és nem tudjuk, mi lesz jövőre: ilyen ma harmincasnak lenni

A húszas évek következmények nélküli szárnypróbálgatása nem tarthat örökké, a harmincat betöltve előbb vagy utóbb egyszer csak ránk szakad a kibírhatatlan felelősség terhe, hogy valamit most már mégiscsak kezdenünk kéne az életünkkel. Már túléltünk egy-két szívmegszakadást és pótolhatatlan veszteséget, bántottak mások, mi is bántottunk másokat, letörték ezerszer szárnyainkat, gyógyultak a sebek, engedett a dac, józanult az öröm. Csak az a fránya szorongás, az nem bír csillapodni. Épp a helyünkre kerülnénk, a külvilág mégsem tapsol nekünk elismerően. Egy talajvesztett generációban harmincasnak lenni egyszerre piszkosul nehéz és megmagyarázhatatlanul felszabadító.

Felnőttünk, pedig nem akartuk, és nem is tettünk érte semmit. És meg merem kockáztatni, ha lehetne, sokan nem is kérnénk még a fejünk fölött egyre tornyosuló felhőkből. Felnőttünk egy rohamtempóban változó, digitalizált világban, amire mi még nem kaphattunk mintát szüleinktől. Felnőttünk, és nemcsak évtizedekre nem látunk előre, de azt sem tudjuk, mit hoz a jövő év.

Közben mégis fülsüketítően csörög a vekker, nincs több szundi üzemmód, kéretlenül ömlik ránk a kényszer: itt az idő megállapodni, berekeszteni a lébecolást, ledobni a horgonyt a hajónkról, újragondolni a prioritásokat. Nem hessegethetjük el tovább a kérdéseket büntetlenül, amik pedig az egész életünket gúzsba köthetik.

Hogy csak a legégetőbb elvárásokat említsük: vegyünk egy lakást! Miből? Vegyünk fel hozzá sok tízmilliós hitelt, szorongjuk végig a következő két-három évtizedet kiszolgáltatottságban, tudva, hogy közben semmi hirtelen döntés nem születhet meg a fejünkben, semmi megemelt hang nem jöhet ki a torkunkon, nehogy ez is elvesszen? Költözzünk olcsó, de barátságtalan környékre, ahol mindennap megkeseredett szájízzel sétálunk haza, tudva, hogy harminc év múlva legalább lesz saját vagyonunk? Vegyünk vissza az álmainkból, adjuk be a derekunkat a mai magyar normalitásnak, legyen elég a következő évtizedekben nyaranta egy hét Balaton - ami persze mindörökké szerelem, míg van választási lehetőségünk -, hagyjuk a tanulást a fáradt éjszakákra, és telefonálgassunk az állami várólisták után, ha már nagyon fáj valami?

Vagy maradjunk albérletben, ahol kisimultak lehetünk, ahol szeretünk élni, de még egy nyamvadt postaláda sincs a nevünkön? Megtanulhatunk együtt élni a gondolattal, hogy valószínűleg sosem lesz saját lakásunk, amíg csoktól tombol az ingatlanpiac, nem szakad ránk a bank, és hitelért szülni számunkra nem perspektíva. Vagy emigráljunk jobb élet reményében külföldre, és kezdjünk mindent, de mindent elölről?

Közben már fel sem húzzuk a szemöldökünk, hogy állandóan nekünk szegezik a kérdést: „Nincs még gyerek?” De talán jogosan habozunk: legyen gyerek? Kell gyerek? Ha tartós, kiegyensúlyozott kapcsolatban élünk, szeretjük a gyerekeket, és jó szülők is lehetnénk, akkor aztán meg tényleg kötelező? Holtbiztos, hogy az anyaság a nők legnagyobb dicsősége, vagy joggal érzünk hátba szúrásnak egy újabb erőszakos, megalázó plakátkampányt, amelynek hatására talán most épp mi, gyermektelen nők és férfiak leszünk az elsőszámú közellenség?

Amikor egyre elborzaszt bennünket a világ, és úgy érezzük, satuban szorítja össze a szívünket a sok mocsok, és néha összeszorított fogakkal lépésről lépésre azt szuggeráljuk magunknak: nagy levegő, gondolj valami szépre, valami másra, egy finom ízre, fülbemászó dallamra, vagy emlékezz a napfelkelte színeire - pont, mint az orvosnál, egy kellemetlen beavatkozásra várva -, akkor vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy új életet hozzunk a világra?

Ha biztosak vagyunk abban, hogy egy végtelenül igazságtalan háborúval a szomszédban, egy végletekig megosztott országban, gyűlölettől duzzadó mellű honpolgárok átkai között nem tudjuk majd őszintén mondani egy csillogó, mindig csodára vágyó szempárnak: „a világ mérhetetlenül gyönyörű”, nem önzőség-e belerángatni az életbe valakit, aki talán majd segít begyógyítani a nagyvilág sebeit, vagy talán az ivóvízért fog harcolni egy bolygón, amit közönnyel és egoizmussal hagytunk élhetetlenné rombolni? Hol van a lelkiismereten a kikapcsológomb?

Szorongó harmincasként az élet néha kőkemény: például amikor minden áldott reggel próbáljuk összegereblyézni az apró önbizalommorzsákat, ami már elég az induláshoz, vagy amikor a bénító kishitűség kényelmében evickélünk, és még imposztorszindrómára sem találjuk méltónak magunkat, táncolunk a kiégés szélén, de rettegünk a változástól, inkább megszokunk mindent, évről évre egyre több pszichoszomatikus tünettel birkózva a testünkben.

Pedig ha a külvilág kényszeres elvárásait kitöröljük a képletből, ambivalens módon harminc fölött a kirakós leglényegesebb darabjai kerülnek a helyükre, ami pedig elképesztően felemelő érzés. Egy csapásra kitárul a világ, és néha a legfelszabadítóbb pillanatokat is meg merjük végre élni. Felnövünk, önálló utat taposunk, megbocsájtunk magunknak a döntéseinkért, elgyászoljuk a visszavonhatatlant, és menekülés helyett szembenézünk egyéni megpróbáltatásainkkal, elfogadjuk a vállunkra nehezedő terheket. Újragondoljuk az evidenciákat, amikbe belenőttünk, ráébredünk, hogy máshogy is lehet: meg szabad kérdőjelezni a mintákat, még akkor is, ha példásan támogató közegben nőttünk fel, sőt, túl merünk lépni rajtuk, saját kereteket alkotunk mesénkhez, és önálló utunkra lépve visszatalálunk szüleinkhez is.

Semmihez sem fogható ráeszmélni, hogy kezdünk fontosak lenni magunknak. Hogy már nem azért járunk sportolni, orvoshoz, nem azért kezdünk diétába, nem azért ülünk biciklire, sőt, nem azért mosunk fogat, mert megkérdőjelezhetetlen mintaként beleivódott a mindennapjainkba, vagy mert másoknak akarunk megfelelni, hanem azért, mert komolyan vesszük, és megtiszteljük vele magunkat. A külső kényszer helyét a saját szabad döntésünk veszi át az idő múlásával.

A húszas évek elején olyannyira magától értetődő egészségért és szépségért egyre tudatosabban tennünk kell, és ez a kontroll egyúttal a világot is átfoghatóbbá teszi - az életünk a kezünkbe kerül. Felelősebb döntéseket hozunk. Felépítjük magunkat, új kihívásokat keresünk, új szakmát tanulunk, vagy kutyust, cicát fogadunk örökbe, aki betölti a szívünk minden zugát, és kerekebbé teszi a világunkat. Társat találunk, és megtanuljuk, hogy egy hullámvölgy nem szükségszerűen jelenti a kapcsolatok végét. Jobban értékeljük a bókokat, egyre elragadóbbnak látjuk a város forgatagát, tündökölni vágyunk. Ahogy telnek az éveink, egyre erősebben tudatosul bennünk, hogy nem számít önzőségnek, mentegetőzés nélkül is jár nekünk az idő, amikor csak saját passzióinkra koncentrálunk. Végre képessé válunk elengedni a korábban fojtogató haragokat, amitől egy csapásra könnyebben kapunk levegőt, és néhány dekával biztosan könnyebbek is leszünk.

Kezdjük végre tényleg a helyünkön érezni magunkat, és meg is becsülni ezt a kiváltságos érzést. Harminc fölött egyre jobban hiszünk benne, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy ne engedjük magunkat boldognak lenni. Ennél többet, szebbet pedig kívánni sem tudnánk igazán. Talán csak egy elismerő, biztató tapsot, ami megerősítene abban, hogy jól csináljuk.

(Képek: Getty Images Hungary.)

• 30 éves
• 30
• 30 felett
• nőnek lenni
• nőnap
• Lélek&Test