Hol kéne már tartanod a karrieredben? Mások szerint nem lett belőled senki? És?!

Az én karrierem három szóval összefoglalhatjuk: „És írogatsz még?” Ezt kérdezik az ismerősök, a volt szomszédok, ha hazalátogatok, a volt osztálytársak, ha összefutok velük a piacon. Írogatok, válaszolom, aztán megbeszéljük, milyen itt fönn Pesten, mert az is egyértelmű, hogy feljöttem, szóval akkor én Pesten vagyok. Már nem idegesít, ahogy az sem, amikor itt fönn dicsekedni kezdenek, van ám bajai ismerősük, a Kovácsék, biztos tudom, a nagymama a Kálvária-domb mellett lakott valamelyik utcában, úgy negyven éve, a dédpapája vadakat terelő juhász volt, ej, az öreg de jó pálinkát főzött! Bólogatok, és már nem válaszolom azt, persze hogy ismerem, hiszen mi Baján még mindig az ősközösségi társadalmak szervezettségi fokán élünk, mindannyian egy hatalmas barlangban, csak mi nem gyűjtögetünk, meg mamutra megyünk, hanem szombatonként a szomszéd bunyevác törzzsel pontyot megyünk fogni, hogy legyen mit a bográcsba rakni.

Szóval, írogatok. Ez az én karrierem. Persze az se jobb, amikor úgy képzelnek, mint valami rátóti Keribredsót, aki ha elrendezte a kristályvázába az utolsó, saját kertben termett rózsaszálat, és még van két órája, hogy szóljon a sofőrnek, indulhat a gyerekért az iskolába, akkor leül az antikoltra díájvájolt íróasztala elé, és lepötyög valamit a nagyérdeműnek, ami lehetőleg sírós-nevetős vagy „ezmennyireigaz”, de legalábbis „minden szavával”.

Húzd meg jobban, menjen a munka!

„Na, nézzük, kiből mi lett!” - húzta maga elé az osztálytalálkozón az elsős osztályképet a volt osztálytársam, és sorolta, ki mit csinál jelenleg. Napokig ízlelgettem ezt a mondatot. Kiből mi lett. Negyvenöt-negyvenhat évesek vagyunk, életünk derekán járunk, ekkorra azért már azért mindenki letett valamit az asztalra, de legalábbis valami karriert fel kéne mutatni.

A karrier szótól mindig hidegrázásom volt. Már gyerekként is úgy gondoltam rá, karrierje egy tudósnak van, ügyvédnek, orvosnak. A karrier számomra egy olyan választott hivatást jelent, ami ugyanazon a szakmai pályán, kurflik és vargakanyarok nélkül ível felfelé, kisebb-nagyobb megszakításokkal, van eleje, közepe és vége, és keveseknek adatik meg, hogy felérjenek a csúcsra. Nálunk, ahol egy-két évtizedes hagyománya van a családi vállalkozásoknak, ahol nincsenek óriási vállalatok, mert amikor én gyerek voltam, még a vas és acél országa voltunk, ahol egy kezünkön meg tudjuk számolni a Henry Fordokat, oligarchából viszont jól állunk, milyen, a szó szoros értelmében vett karrierről beszélünk? Olyat azért viszonylag ritkán látunk, hogy a legkisebb magyar fiú elindul, elkezd húspogácsát árulni a sarki bódéban, szépen gyarapodik, hogy aztán a hatvanas éveiben, tisztességben őszülő halántékkal övé legyen egy országos húspogácsa-hálózat, meg a magyarországi disznóhizlaldák kilencven százaléka, így beteljesítve a Nagy Magyar Álmot. Van ilyenre példa, de ez inkább a fehér holló kategóriába tartozik.

Nem beszélve arról, hogy az élet a legritkább esetben kurflik és vargakanyarok nélküli, még ritkábban fordul elő, hogy valaki ugyanabban a szakmában dolgozik az aktív évei alatt.

Szóval, a karrier inkább a fejekben él, erősen idealizált és sztereotipizált formákban. Gondolok itt az olyan elképzelésekre, egy férfinek negyvenéves koráig kell karriert befutnia, ha addig nem sikerült, már nem is fog. A nőknek meg folyamatosan küzdenie illik azzal, hogy összeegyeztesse a karrierjét és a családot. Lehetőleg bűntudattal és társadalmi megvetéssel övezve, mivel ez lehetetlen, és az anyaság még mindig - sőt, egyre erőteljesebben - a női lét csúcsa.

Havi kétszáz pengő fixszel

Jó, de akkor hol kéne már tartani?

Ha a magyar valóságot nézem, jelen pillanatban az a karrier, hogy „örülök, hogy van munkám, és keresek pénzt”. Ez szomorú, és egyben igaz is.

Ha tovább vizsgálódok, azt látom, hogy a karrier általában elvárások tömkelege: a szüleinké, akik abban bíztak, és azért gürcöltek, hogy belőlünk legyen valaki. A volt osztálytársaké, a tanárainké, akik a rólunk kialakított kép szerint ítélnek meg minket: a képességeinkhez, tanulmányi eredményeinkhez képest beteljesítettük-e a gyerekkori jóslatokat. Ahhoz képest, másodikos korunkban ment-e a kétjegyű számok összeadása fejben, túlteljesítettünk-e, vagy egy lesajnáló „na, hát milyen jó jegyei voltak, mindenki azt hitte, sokra viszi, és mégse lett belőle senki”.

A szakma többi tagjának is megvan a maga véleménye a karrierről: újságíróként én is megkaptam, hogy nem is vagyok újságírónak nevezhető, ha nem ebbe vagy abba a lapba írok, megint mások azért nem gondolták, hogy újságírónak vagyok nevezhető, mert nem nyomtatott újságba írok, megint mások amiatt, mert az újságírás az a tényfeltárás meg még az oknyomozás, és az ilyen tingli-tangli, a semmiből, pláne a bloggerszférából felkapaszkodott publicisták miatt, mint én, hígul fel a szakma.

Aztán a karrier mást jelent egy faluban, egy kisvárosban, és mást a főváros egyes kerületeiben.

És vannak szakmák, amik esetében fel sem merül a karrier. Ugyan, ki gondolja, hogy egy varrónőnek, egy bádogosnak vagy egy eladónak karrierje van? Kishazánkban a munkát sosem volt szokás se megbecsülni, se értékesnek tartani, pedig kevés jobb dolgot tudok elképzelni, mint azt, ha valakit kézről kézre adnak a szaktudása miatt. Erre pedig kevesebb alkalmas embert látok, mint egy jó burkolót, kőművest, szobafestőt vagy pedikűröst. Nem kell ahhoz orvosnak lenni, hogy az életminőségünk jobb legyen, egy jó hentes, egy jó szaki is ugyanezt tudja.

De az a középvezető, aki a csapat lelke, aki húzza magával a többieket, terhelhető, és meg van fizetve, ugyanolyan értékes, mint az, aki a cég arculatáért felelős. Ráadásul az emberek egy-egy céget nem a színes-szagos reklámokkal, kampányokkal, logókkal azonosítanak, hanem azokkal az emberekkel, akikkel napi kapcsolatban vannak: a banki ügyintézővel, aki kedves, a recepcióssal, aki nem úgy viselkedik, mint egy házmester, az eladóval, aki segít választani, és nem fintorog, ha megkérdezzük, hol találjuk a férfitrikókat.

Mégis nekik jut a legkevesebb megbecsülés.

Ha manapság nem a siker-pénz-csillogás lenne az érték, hanem a hozzáértés, a szakértelem, a megbízhatóság, a pontosság, a lelkiismeretesség, akkor sokkal több emberről állíthatnánk azt, hogy van karrierje. De sokkal inkább szükség van fizetett rabszolgákra, akik a végletekig le vannak terhelve, tűrnek, mert a jövedelemre szükségük van, hatalmas stressz alatt teljesítenek, mert tudják, hogy bármikor lecserélhetők, cserébe elvárják tőlük, hogy a céget a magukénak érezzék, hiszen mi egy nagy család vagyunk. Ez az évi egy céges buliban fejeződik ki, mint a kenyér mellé odavetett cirkusz. Hétfőtől megint örülhet a munkavállaló, hogy luk van a fenekén.

Vagyok, aki vagyok

Hogy kiből mi lett, azt nem az mutatja meg, milyen munkát végez. Nem is értem, hogy gondolja ezt komolyan bárki, mikor a fél ország London mellett mosogat. Nem a diploma számít, nem a névjegykártyán levő titulus.

Hogy kiből mi lett, az alapján lehet eldönteni, milyen emberré vált. Én sokkal inkább szeretnék a jóindulatú, empatikus, szolidáris, egymást segítő emberek országában élni, mint ott, ahol a titulus, a karrier határozza meg, kinek kell nyalni, kit kell tisztelni, kihez kell dörgölőzni, kivel nem árt jóban lenni. Ahol az ember értékét nem az adja, mennyi a hatalma, hanem az, hogyan bánik másokkal, él, vagy visszaél-e a hatalmával, a pozíciójával. Tesz-e a közösségért, beletesz-e a közösbe, vagy csak vesz ki belőle. Megbecsüli-e a másikat, a munkáját. Megfizeti-e tisztességesen, vagy kihasználja.

Ha ezekre a kérdésekre megvannak a válaszaid, magad is eldöntheted, van-e karriered. Emberként. A végén úgyis csak az számít. Hogy a ranglétra hányadik fokán állsz, nem számít. Az embereknek nem karrierre van szükségük, hanem olyan munkára, amit megfizetnek, és anyagi biztonságban tudják a családjukat úgy, hogy nem hónapról hónapra élnek. Hogy nem okoz anyagi gondot, ha egyszerre mindhárom gyerek növi ki a télikabátot, ha tönkremegy a bojler, nem kell személyi hitelt felvenni. Ha vasárnap délben elmehetnek étterembe és moziba, mert telik rá. Ehhez pedig nem karrier kell.

Szóval, ne aggódj, ha nem lett belőled senki. Elég sok senki van, aki karriert csinált. Nem rájuk kell hasonlítani.

Hol kéne tartanod nőként?

Van ez az általános nézet, hogy egy negyvenes anyuka. Ha anyuka, akkor gyerekei vannak, nem egy, több. Ha negyvenes, és gyerekei vannak, akkor azok már kirepültek, azaz minimum egyetemisták, még inkább felnőttek. Ez viszont szöges ellentétben áll a statisztikákkal.

Fotók: Getty Images Hungary

• életút
• élet
• karrier
• karrier és siker
• munka
• Lélek&Test