Hol kéne tartanod nyugdíjasként? A rendszerváltó generációnak nem jutott nyugodt időskor, de nem rajtuk múlt

Mióta a szüleim nyugdíjasok, zavarban vagyok. Nem azért, mert már nem nyuggerezhetek nyugodt lelkiismerettel, hanem azért, mert rádöbbentem, a nyugdíjas korú emberekről ugyanolyan sztereotipikusan gondolkodom, mint azok, akik a gyerekmeséket írják: a kislányomnak szóló mesekönyvekben a nagymama még mindig nagyon idős, hófehér hajú, kontyos néni, aki megsárgult fényképeket nézeget sóhajtozva, félti a nippeket a polcon, vasárnaponként almáspite-illat árasztja el a konyháját, és mindig van nála cukorka a porcelántartóban.

Ehhez képest az én szüleim aktívan dolgoznak, és ugyanúgy néznek ki, mint tíz évvel ezelőtt. Anyu sorozatokat néz, és a Pinterestről vesz lakberendezési ötleteket, apunak esze ágában nincs rózsákat metszeni a kertben, vagy öregurasan vizslát sétáltatni.

Egy kedves ismerősöm a minap köszöntöttem fel a 62. születésnapján. Meghívásom is van hozzájuk, az új házba. Feleségével együtt tavaly nyáron vették meg és újították fel azt a régi-régi házat a Mesterek utcájában. Mindketten letagadhatnának tizenöt évet, pedig már nagyszülők.

Az utcánkban most építettek egy házat, a férfi hatvannégy, a nő hatvan. Tudnám, minek, mondta egy másik falubéli asszony, erre a kis időre nem mindegy? Nem. A nyugdíjas évek nem arról szólnak, hogy hypertoniával, szürkehályoggal és fekélyekkel a lábszárunkon várjuk a kaszást. és nem veszünk többé télikabátot.  

Nem csak a húszéveseké a világ

A bajai lakótelepen, ahol felnőttem, azok, akiket huszonéves fiatal házasnak ismertem meg, az elmúlt években nyugdíjasok lettek. Megőszülni se hajlandók, nemhogy fotóalbumot lapozgatni a régi szép időkön merengve.

Szóval nekem ők nem nyugdíjasok, hanem az Eszti, a Zsuzsa néni meg a Joci bácsi. Ők végignézték, ahogy felnövök, én pedig azt, ahogy megöregszenek, és én ezzel a megöregedéssel elégedett vagyok. Persze nem tudhatom, ők elégedettek-e.

Azt valahogy sejtettem, hogy idős korukra nem lesznek olyanok, mint gyerekkoromban a német turisták a Balatonon vagy azok a bécsi hölgyek, akik mellettünk pezsgőztek délelőtt az étterem teraszán. Azokról sütött a jólét, a nyugalom és valami megfogalmazhatatlan derű, ahogy idős napjaikat élték.

Az én nyugdíjasaim a rendszerváltáskor voltak harmincasok, akiket senki nem készített fel a demokráciára, a kapitalizmusra, a nyugati virtusra. Úgy is szokták őket hívni, hogy a rendszerváltás vesztesei, és abból a szempontból azok is voltak, hogy a kiszámítható életük egyik napról a másikra megszűnt. A kapitalizmusból nekik a munkaügyi központ, a kényszervállalkozás jutott, az önkormányzati lakások megvásárlása, a privatizáció, az ókájés átképzések, és hogy az ótépén kívül lett vagy húsz másik bank, ezzel együtt olyan dolgokat voltak kénytelenek megtanulni, mi az a lízing, tartós bérlet, és mi az a teljes hiteldíjmutató. A generáció, akinek az lett a szlogenje, hogy megértettem és elfogadtam a szerződési feltételeket.

Látták bukni a városvezetést, és láttak feltörekvő fiatalokat, akik - ellentétben velük - egy percet nem dolgoztak, néhány évvel ezelőtt mégis megmondták nekik - és neked is - hogy annyit érsz, amennyid van.

Ők voltak, akiknek először kellett rettegniük attól, lesz-e nyugdíjuk, és az ő fejükbe kezdték sulykolni azt, hogy öngondoskodás. Az ő nappalijukban jelent meg a lila zakóban az ügynök, aki előadta, hogy az osztrák pénzintézet megtakarítása csuda jó, harminc év után már fel lehet venni a megtakarítás egy részét. Ők voltak, akik először mehettek Reiki egy és kettő tanfolyamra, akik először olvashatták Louise L. Haytől, hogy jól kell élni az életet, ők rendeltek először katalógusból kozmetikumot, és vették meg Maria Trebentől az Egészség Isten patikájából című könyvet.

És ők lettek először az árokba rúgva, mert megszűnt a gyár, eladták a téeszt, ők lettek először öregek és használhatatlanok, ők voltak először hülyék mindenhez, mert nincs nyelvtudásuk, külföldi tapasztalatuk, és nekik volt először nyugati autójuk, emlékeztek a csepp alakú Opelre?

Mama, kérlek, meséld el nekem

Most őket és az ő idősebb testvéreiket nyuggerezzük, és röhögünk rajtunk, mutogatunk rájuk, mint a Fidesz szavazóbázisára, és kérjük rajtuk számon, hogy miért nem tetszettek forradalmat csinálni. És forgatjuk a szemünket, hogy milyenek, és milyennek kéne lenniük.

Azt még soha nem kérdezte meg tőlük senki, milyen érzés volt erős, harmincas-negyvenes férfiként munka nélkül maradni, bekullogni a munkaügyi központba, ahol egy lánya korú ügyintéző leckéztette, hogy nagyon kéne az a nyelvtudás. Hogy milyen érzés volt, mikor azt javasolták nekik, meg se pályázzák azt az állást, mert fiatal, pályakezdő embert szeretnének erre a pozícióra? Hogy mennyire maradtak egyedül, mikor bezárt a gyár, és szétszéledtek a kollégák, a brigád, a megszokott környezet? Hogy mennyire értették azt, hogy mi az innováció, racionalizálás, szervezeti szintek redukciója, kiszervezés, munkatársielégedettség-kutatás? Mennyire érezték magukat elárvultnak és elárultnak, kitől kaptak segítséget, és hogy a francba kezdték újra, hogy találták ki, mihez kezdenek? Milyen, amikor átrendeződik körülöttük az egész világ, és nem értenek belőle semmit? Mik voltak a terveik, álmaik, amik köddé váltak?

Persze elvárások, azok vannak az időseinkkel szemben. Értsék ezt a szép új világot. Tartsanak lépést, különböztessék meg a fake newst a valódi hírektől. Legyen megtakarításuk. Értsék meg, hogy a nyugdíjukért, amiről azt gondolják, a negyven év alatt levonták, és bezárták egy aranyos szekrénykébe, mi, alig kétmillióan dolgozunk most, ebben a pillanatban is. Hogy a magyar hitelek nagy százalékát az ő nyugdíjukra felvett pénz tette ki. Hogy ne menjenek a második hullámban szombaton lottózni, és ne vegyenek árubemutatón négyszázezerért ágynemű-garnitúrát.

Haragszunk rájuk, mert sokan vannak, betegeskednek. Mintha tehetnének arról, hogy volt egy Ratkó nevű asszonyság, és hogy a három műszak kicsinálta őket. A fejükhöz vágjuk, hogy nekik könnyű volt, volt meló, lakás, huszonöt éves hosszú lejáratú hitel havi hétszáz forintos törlesztővel. Volt szocpol, és bezzeg tőlük nem vették el a gyest sem. Lehetett fusizni, mindig csurrant-csöppent, ha más nem, a telek meg a hobbikert. Nekünk bezzeg csak két dolog nem jut: jövőkép meg biztonság.

Semmit nem akarunk úgy csinálni, mint ők, aztán mégis mindent úgy csináltunk. Mi is elhittük a kvázibiztonságot, a látszólagos szabadságot, és hitelből finanszíroztuk az életünket. Meg is lett az eredménye.

Nekik aztán esélyük sem volt a gondtalan nyugdíjas évekre, az európai körutazásokra. Az utolsó nagy kaland az életükben az volt, mikor lecserélték a százhúszas Skodát egy Nissanra. De azzal már nem vágnak neki a bolgár tengerpartnak, a kempingbe, mint egykoron a kispolszkival.

Ha mégsem így élnek, az furcsa. Pedig sokan vannak azok, akik tudják és merik élvezni az életet, akiknek vannak terveik, hobbijuk. Akik belefognak egy felújításba, házépítésbe, akik nem macskákat és szép képeket osztanak meg a közösségi oldalakon, fennen hirdetve a szeretetet, és eszük ágában nincs békebeli nagymamának lenni, akik a pébépalackos gáztűzely mellett hajtogatják rendületlenül a pogácsát, és rántott hússal várják vasárnap a nagyvárosból hazaérkező fiatalokat, egész nyárra fogadják az unokákat, és várják a halált.

Tudni illik, hogy mi illik

Az se túl jó, az nem illik a szerepükhöz, amit kiosztottunk rájuk. Miért nem tud nyugton maradni? Erre a kis időre? Azt nagyon jól tudjuk, mit kellene az ő korukban, és mit nem érdemes már. Válni. Műkörmöshöz járni. Befizetni egy buszos útra a velencei karneválra. Leggingset hordani színes tunikával. Színes szemüvegkeretet hordani. Bepasizni. Hatha jógázni. Özvegyen kivirulni. Házat építeni, fürdőszobát felújítani. Elmenni melózni ahelyett, hogy a gyerekekre vigyázna. Nem felfogni, hogy mindez az ő korában már nem való.

Pedig pont ők lennének, akik megérdemelnék a jó életet. Mert nem (csak) nekünk hazudtak nappal, éjjel és este, hanem nekik. Mert ők voltak azok, akik elhitték, hogy még egy kicsit kell gürcölni, menni a lenini úton, teljesíteni a következő ötéves tervet, és akkor a gyerekeiknek - nekünk - jobb lesz. Mert ők hitelből sem mehettek nyaralni törökbe a tengerpartra, és nem azért építették azt a rohadt nagy szuterénes házat a nyolcvanas évek elején, mert olcsó volt a gáz, és ki tudták fűteni, hanem azért, hogy mi, ha más nem lesz, ott tudjunk lakni, míg meg nem állunk a saját lábunkon. Mert ők még elhitték, hogy ha nekünk érettségit, diplomát adnak, akkor nekünk nem kell annyit gürizni. Mert végül is ők akarták, ők bólintottak rá, hogy változzon itt meg minden, hogy akkor jöjjön valami új, valami más, ami nem bénít meg, nem fojtogat, és nem ragaszt oda egy életre. Hogy nyíljanak meg a kapuk, és járja át ezt a kis medencét a szél, még akkor is, ha ki tudja, merre fúj majd.

Nem ők tehetnek róla, hogy ez lett belőle. Hanem mindannyian.

Az lenne a jó, ha minden nyugdíjas úgy élne, ott tartana az életben, hogy nem mi, hanem ők panaszkodnának a járvány miatt lemondott utazások miatt. Ha mindenkinek telne fogorvosra, karajra a vasárnapi rántott húshoz. Ha a jóléti társadalmunk fogyasztói lennének. Ha ott várakoznánk a sor végén, türelmesen, míg ők elfoglalják a színházban a helyüket. Ha vasárnap délutánonként francia krémest ennének a főtéri cukrászdában. Ha nem az ellenségeink lennének, hanem tisztelettel és köszönettel tudnánk feléjük fordulni, amiért leomlottak körülöttünk a falak.

Annyi mindent kaptak már meg az elmúlt években, amiben nem volt köszönet, hadd adjak most én valamit! Nem kárpótolja őket, de talán valamit mégis számít.

Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy így történt. Nagyon sajnálom.

Forrás: Getty Images Hungary

• nyugdíjasok
• lélek
• élet
• életút
• kor
• Lélek&Test