Az életünk múlik, nem a napok – Mi nem számít már negyven felett?
Vannak már halottaink, csalódtunk már barátban-szövetségesben, fúrtak ki munkahelyről, döftek hátba, és vettek minket hülyére. Packáztak már velünk hivatalok, fogadtuk már meg, hogy soha többet nem veszünk rövid lejáratú kölcsönre semmit, túl vagyunk legalább két életmódváltáson, és legalább egyszer vettünk már narancsbőr elleni krémet, ami a kukában kötött ki. De mi az, ami tényleg nem számít már?

GettyImages-1193929408
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Kissé zavarban vagyok, mert az utóbbi pár évben nem tudom eldönteni, hogy a negyven vagy az ötven az új harminc, úgyhogy csak nézek, mint a luki nyúl, és olvasom, mit kéne csinálnom így negyvenes nőként. Olvasom, mert akárhogy erőltetem, nem jut eszembe, hogy huszonévesen hogyan képzeltem el magam.

Valószínűleg sehogy. Nem rémlik, hogy évtervezőt, bakancslistát, karriernaplót vezettünk volna, nagyobb bajunk is volt ennél, fogalmunk sem volt, hogy érettségizünk le töriből, mert a szockós tankönyveket kiszórták, újak még nem voltak, és egyébként is, ránk szakadt ez a fene nagy szabadság, ami nagyjából azt jelentette, hogy olyan fogalmakkal kellett megismerkednünk, mint a munkanélküliség, meg az importliberalizáció. És végre nemcsak a dollárboltban lehetett Tobleronét meg normális szemcerkát kapni.

Azt azért látom, hogy negyvenesként illik bizonygatni, milyen jól érezzük magunkat a bőrünkben, hogy benőtt a fejünk lágya, megbarátkoztunk a testünkkel, higgadtak vagyunk, és tudjuk, mit akarunk, merünk konfrontálódni, sőt egyesek úgy ébrednek reggel, hogy nyomja valami a fejüket, benyúlnak a párna alá, és ott a bölcsek köve. Tisztára nyalva. Nahát.

Hát én még önmagam újradefiniálásával is adós vagyok, mivel 38 évesen szültem a kislányomat, úgyhogy jelen pillanatban is játszótereken, játszóházakban tolom a szopórollert, akarom mondani, töltöm a minőségi időt a gyermekkel az ő lelki egészsége és boldogsága érdekében, délutánonként viszem kosarazni, hétvégéken pedig gyerekzsúrokra járok ahelyett, hogy pezsgőt és osztrigát reggeliznék és délig henteregnék a férjemmel. Pontosabban rajta, hiszen negyvenesként a szex is sokkal fantasztikusabb.

Jó, hát van pár dolog, amit kénytelen voltam elfogadni - divatos kifejezéssel szólva elengedni -, és van pár dolog, ami most megoldandó feladat - divatos kifejezéssel élve cselendzs, a probléma szót kerülni kell a negyvenes években is, problémái a sikertelen embereknek vannak, a sikereseknek nem, de ez egy másik cikk témája lesz -, itt van például a klimax.

A klimax a feminizmushoz hasonló szitokszó, csak más okból. Amíg a feministát a szőrös lábbal és a férfigyűlölettel azonosítjuk, addig a klimaxot azzal, hogy már nem jön meg. Csak úgy. Az egyik hónapban még termékeny, virágzó nők vagyunk, a másik pillanatban, koszorúnk bimbaja elvirított. Nem lassanként, ahogy a költő megírta, hanem keddről szerdára virradva.

Az, hogy ez egy sokéves természetes folyamat, hogy ez testi-lelki változásokkal jár, arról nem lehet beszélni, ugyanolyan tabu, mint a menstruáció vagy az, hány hozzám hasonló negyvenes él Xanaxon, amit a háziorvos ír fel neki. Szóval, a klimax. Hát az van egy ideje, készülget. Nem, nem arról van szó, hogy ordítozom a családtagjaimmal, és hisztis vagyok, ez sokkal több annál. A klimax először csak sompolyog és somfordál, egy kis ez, egy kis az: ez a menzesz már nem olyan, mint volt, a melleim mintha rakoncátlankodnának, mi a frászért vastagodok, ha kilóra ugyanannyi vagyok, miért játszadozom a gondolattal, hogy kéne még egy gyerek, világéletemben kombinált bőröm volt, most meg olyan száraz, mint a pergamen, miért bőgök a karácsonyi reklámokon, miért nem fázom egy szál kardigánban, miért ébredek fel négyszer egy éjszaka? Jahhát ez nem lehet a klimax, még csak negyvennégy vagyok. Pedig az. A test nem tudja, hogy a negyven az új harminc és a hormonokat nem lehet botoxoltatni. A test éli a maga életét, a maga ritmusában, szolgál, dacol a visszaélésekkel, tűri a kizsákmányolást, de legfőbb szövetségese az idő, és nem a tükör meg a plasztikai sebész.

Harmincnyolc év után búcsút vettem a tűsarkaktól. „Hogy nem törik ki a bokája, aranyos?” - kérdezte Vácon a néni, miközben szélsebesen elviharzottam mellette. Ugyan, legyintettem, bajai vagyok. Ott a főtértől az utolsó kis utcáig macskaköves minden, aki ott nem tanulja meg, hogyan vonuljon (!) végig a városon, dacolva csatornafedéllel, murvával és gyöngykaviccsal, az nem is bajai, ez a barokk városka egy lájtos bemutatóterem ahhoz képest, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy a kényelem és a bokám fontosabb, mint a 12 centis csoda. Ha mégis a tűsarkak mellett döntök, viszem magammal.

Egyáltalán, a divat, mint olyan. Amikor felkerültem Pestre, belevetettem magam a fast fashion üzletek ragyogónak tűnő világába. Soha annyi cuccot nem halmoztam fel, mint akkor. Én még abban a felfogásban szocializálódtam, hogy a piros és a rózsaszín nem megy együtt, a cipő, a táska és a körömlakk meg harmonizál egymással. Valami fantasztikus volt. Haragoszöld táska, övvel, cipővel. Kabát kilencezerér’, aztakurva! Aztán rádöbbentem, hogy a gyors divatnak ára van. Némelyik gönc annyira silány, hogy az első mosást nem bírja ki. Rossz minőségű anyag, ami nyúlik, tekeredik, ha nem, akkor pölyhösödik, a varrásról ne is beszéljünk. Így nem sokkal a rövid Gardrób Császárnője epizód után visszatértem a legyen kevesebb, de minőségi felfogáshoz.

Már egyébként sem a divat mondja meg, hogy ki vagyok. A rövid nyakamra nem veszek fel garbót, a még rövidebb lábaim miatt culotte gatyát se, hiába trend, nagy méretű shopper táskát sem akasztok a vállamra, mert alacsonynak lenni nem csak kaland és életérzés, hanem kategória. Negyven felett is, szóval, ha a saját stílusunk nem is találjuk, de valami letisztultságot azért szerencsés kialakítani. Számomra felszabadító élmény volt, hogy nem kell követnem a divatot, és azt húzhatok fel, ami valóban jól áll, és kényelmes.

Fontosabb az, hogy tudjam, ki vagyok, és ennek megfelelően töltsem be a helyem a világban, mint az, hogy megváltsam a világot, elsőként másszak fel a barikádra, vagy hangosan csörtessek valamiféle eszme érdekében. Ez semmiféle feladást vagy beletörődést nem jelent, egyszerűen jó tisztában lenni azzal, mit tudok, mit akarok, mit nem akarok, mennyit bírok, és ennek megfelelően foglaljam el a helyem. Ez megvéd attól, hogy állandó versenyhelyzetbe hozzam magam, másokhoz mérjem magam, és eltűnik az életemből az irigység is. Nagyon fontos hozadéka, hogy ebben az alaphelyzetben a nap sosem a mi seggünkből süt, és ez nagyon megkönnyíti az életet úgy általában is.

Be- és felismerni, hogy nem tudjuk. Nem tudni valamit nem szégyen, nem jelenti azt, hogy kevesebbek vagyunk, az égvilágon nem jelent semmit. Azt jelenti, hogy nem tudunk valamit. Annyi minden van a világban, annyi tudás, annyi információ, hogy az a gyanús, amikor valaki mindent is tud. Ha valaki negyven felett nem tudja, hogy nem tudja, az baj.

Eltűnt az életemből a nagy társaság, a zajos eszem-iszom születésnapok, a sokfős grillpartizások, a nagy bulik. Sajnálom ezekre az időt, és már rég nem tartom programnak a közös, sokszor lerészegedéssel járó, céltalan együttlétet. Már nem gondolom, hogy értékmérővel bír, hány ember van körülöttem, mekkora társaságom van. Jobb szeretek magam lenni, és elég, ha egy-két barátom van. 

A pénz tényleg nem boldogít, de ha nincsenek anyagi gondok, sokkal könnyebb és nyugodtabb az élet, egyszerűbbek a napok, és több idő marad más dolgokra. A pénz jó barát, és nem szégyen, ha szeretjük, ha van.

A cikk az ajánló után folytatódik

Az élet véges, és meg fogunk halni. Sokszor meglepődök, mennyire nem tudunk a halállal mit kezdeni, és mennyi mindent teszünk meg annak érdekében, hogy ezzel ne kelljen szembenézni. Az öregedés és a halál már nem távoli és elvont fogalom, hanem kézzelfogható valósággá válik. Félni nem kell, eltagadni, menekülni előle nem érdemes.

Nem az a fontos, mit, miért és hányszor, hanem az, hogyan.

Végül egy nagyon fontos dolog: ha egy ránc ott van, akkor az ott is marad. Nincs az a krém, kenőcs, az ördög talpáról lekapart háromnapos retek, ami onnan eltünteti. Pont.

Fotók: Getty Images Hungary

Ezt is szeretjük