A bolti eladó valójában a bölcs öregasszony a meséből: tanítók a hétköznapokból
Miért van az, hogy vadidegen embereket csodálunk, és követjük az elénk tárt, sokszor hamis énjüket és életüket a közösségi oldalakon, de a kolléganőben, a gyerek tanítójában nem látjuk meg az értékes vonásokat, és nem is fordítunk energiát arra, hogy keresni kezdjük?

GettyImages-919384646
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatal lány. A lány nagyravágyó volt. Hírnevet akart, megbecsülést és elismerést. Mert mindezt összetévesztette a szeretettel. A konok és hajthatatlan teremtés okosnak képzelte magát, és örökkévalóságának hamis tudatában rátarti is volt. Valójában buta volt, és semmit nem tudott a világról, a többi emberről, de ő csak magával volt elfoglalva. Hiányzott belőle az elfogadás és a részvét.

Így amikor az ország egyik legnagyobb szállítmányozói cégénél kinevezték szülővárosában irodavezetőnek, gőgösebb lett, mint egy gúnár, felfuvalkodottabb, mint egy páva, és dölyfösebb, mint egy pulykakakas.

A lány méregdrága aktatáskával, kifogástalan manikűrrel, tűsarkú cipőben ment reggelente dolgozni. Hogy okosabbnak tűnjön, csináltatott magának egy szemüveget is. Üveglencsékkel.

Telt-múlt az idő, a lány megtanult a szakmájáról egyet-mást, és még jobban elbízta magát. Most már azt gondolta, hogy övé a világ, ő maga pedig benne ül a közepén.

Aztán egy tavaszi napon a lány galambszürke kosztümben üldögélt az irodájában, mikor kinyílt az ajtó, és egy fáradt férfi lépett be az ajtón.

A lány felállt, megkerülte az asztalt, kezet nyújtott. A férfi szótlanul bámulta a gyöngyházszínűre festett körmöket, a kosztümhöz stílusban és színben pompásan illő fáradt orgona színű selyemblúzt, majd leroskadt az egyik ügyfélszékre.

Hajni - mondta csendesen, és lehajtotta a fejét. Mikor felnézett, sötét harag ült a szemében. - Nézz rám! Megállás nélkül, négy napja jövök Ukrajnából. Halálra szopattak a rendőrök, nem tudom, hány órát vártam a határon. Két napja nem tudtam lezuhanyozni. Az asszonyt meg a gyereket nem láttam két hete, hajnali négyre értem ide a vámudvar elé. Aludtam egyet a fülkében. Holnap indulok németbe.

Otthagytam a gépet, átjövök ide, hogy megcsináld a vámpapírokat, és akkor te, te idebillegsz a tűsarkaidon parfümfelhőben, egy olyan szűk kosztümszoknyában, ide hallom, ahogy sikoltoznak a cérnák, mert mindjárt szétreped rajtad, miközben neked kéne képviselned engem a vámudvarban. Képviselni, tudod, mi az? Engem, a fuvarozót meg az importőrt. Így. Így, ahogy most kinézel. Te hova a faszba képzeled magad, aranyanyám? Ráadásul nem is értesz ahhoz, amit csinálsz, csak páváskodsz.

Itt a számla meg a többi papír. Én most megyek, visszafekszem. Ha kész vagy a papírokkal, tedd le őket a portára, és én már most mondom, hogy szólok a Janinak, keressen másik ügyintézőt, mert én nem dolgozom ilyen misszpicsákkal.

Egy óra múlva ott álltam a kamion mellett. A kék pamutblúzhoz egy farmert húztam és egy lapos sarkú cipőt, amiben kényelmesen fel lehetett mászni a platóra, ha tételes vagy szúrópróbaszerű vámvizsgálatot kapunk.

Na, akkor rákendroll, kopogtam be a fülke ajtaján.

A százados egy ideig felvont szemöldökkel nézte a változást, egyszer elejtett egy "mi a franc!" felkiáltást, aztán pár hét múlva intett a fejével, jöjjön be, mutatok valamit. Látja? Ezt eddig rosszul csinálta. Logikus, ahogy gondolja, de mi nem a logika alapján dolgozunk, hanem a törvény alapján. Na. Eddig kijavítgattam én, ezután nem fogom. És ha segítség kell, szóljon.

Ketten az én hétköznapi tanítóim közül.

Ettől a kamionsofőrtől tanultam meg, hogy legyek tekintettel másokra. Hogy önmagamat nem feladva váljak annak a virágoskertnek a részévé, ahova tartozom, ne önmagamat ünnepelve, egyedül akarjak pompázni. Hogy ne különbözni akarjak - főleg külsőségekben -, hanem együttműködni. Hogy képviselni másokat nem azt jelenti, odaadom a száraz tudásom, hanem jelen vagyok, részt veszek a folyamatban, úgy tekintek a feladatra, mint közös célra, amihez mindenki hozzájárul, mindenki belerakja a maga részét.

A századostól - a szakmán kívül - még megtanultam, hogy nem elég okoskodni, okosnak is kell lenni.

Felnőtt meg akkor kezdtem lenni, mikor észrevettem, hogy azoktól az emberektől, akik keresztezik az utamat, rengeteget lehet tanulni. Még akkor is, ha csak egyszer találkozunk velük egész életünk során.

Pár évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, abban idézték fel a következő beszélgetést: Ez a bor szar, mondta az egyik férfi, mire a másik azt válaszolta: Uram, ezért kapáltak! Nagyon megfogott ez a két mondat, sokat gondolkodtam rajta. Megtanított arra, hogy sose becsüljem le a másik ember munkáját, és arra, hogy mindenben van valami érték, csak rajtam múlik, hogy megtalálom-e. És arra is, hogy nincs érdektelen ember, értéktelen kapcsolódás, minden találkozás rejtegethet számomra valamit, amiből tanulhatok, amiből fejlődhetek, ha úgy tetszik, értékesebb emberré válhatok. Mindenki tud tanítani valamit, amit beépíthetek mind magamba, mind az életembe. Ha mást nem, azt, hogy hogyan ne csináljak valamit.

Mostanában, amikor könyvekből akarjuk megfejteni az élet értelmét, a boldogság titkát, az önbecsülésünket munkafüzetek kitöltésével akarjuk felpumpálni, az elménket meg felnőttszínezőkkel akarjuk lecsendesíteni, az emberi kapcsolatok mintha háttérbe szorultak volna, pedig a legjobb tanító mindig egy másik ember.

Respektálunk persze másokat, elég megnézni egy-egy közösségi oldalt, vannak, akik több tízezer követővel büszkélkedhetnek. A hétköznapi kapcsolatainkat azonban eléggé leértékeljük. Sokszor elgondolkodom, mi ennek az oka. Miért van az, hogy vadidegen embereket csodálunk, és követjük az elénk tárt, sokszor hamis énjüket és életüket a közösségi oldalakon, de a kolléganőben, a gyerek tanítójában nem látjuk meg az értékes vonásokat, és nem is fordítunk energiát arra, hogy keresni kezdjük?

A választ még nem találtam meg. Ha meglesz, megírom.

Az életemet viszont igyekszem úgy élni, hogy a találkozásaimra úgy tekintsek, mint egy kalandra. Amikor felkerekedek, úgy érzem magam, mint Joseph Campbell ezerarcú hőse: elindulok az ismeretlenbe, és soha nem tudhatom, hogy a mítoszok, mesék világából melyik archetípus jön velem aznap szembe, milyen feladatokat szánnak nekem, egyáltalán, át kell-e kelnem a halál hídján, és eszembe fog-e jutni, hogy a kedvenc színem a kék (ja, a barna)?

Nem sikerül mindennap, ilyenkor persze én is anyázok a másikra a kocsiból, és nem arra gondolok, hogy egy másik hős kelt útra aznap, és neki az a küldetése, lehetőleg míg delet nem üt a toronyóra, észrevegye, hogy kinn felejtette a jobb indexet, de sokszor sikerül, és az valóban ajándék, akármilyen giccsesen és coelhósan hangzik.

Évek óta hálával gondolok arra a cigányasszonyra, akitől egyszer harisnyát vettem. Amíg az aprót kaparásztam össze, odamorogtam barátságtalanul, hogy nem érdekel, mit lát a szememben, nem hiszek a jóslásban, ő mégis mondott nekem egy mondatot. Úgy másfél év gyászterápiát spóroltam meg vele.

A pékségben, ahol a kenyeret veszem, nyugdíjas eladó néni olyan örömmel mondja hétről hétre, hogy most sült ki a kenyér, mintha először történne ilyen a munkája során. Ő mégis ugyanúgy tud örülni neki, és az öröme ránk is átragad. Nem tudok erről a néniről semmit, csak annyit, hogy arra tanít, a napi munkámban leljek rá az örömre, legyen az írás, házimunka vagy a kutyaszar összelapátolása a kertben.

Az idős bácsi a piacon, aki mindig masnira köti a madzagot. Fogalmam sincs, ki ő, milyen ember, de megtanít arra, hogy a dolgokat becsüljem meg, bánjak velük gondosan. Úgy tovább tartanak. Ha csomóra kötné a madzagot, elvágnám, és kidobnám. Így még sokáig használható marad.

A hétköznapi tanítók ott vannak körülöttünk, csak nem vesszük észre őket. És ha nem vesszük észre őket, akkor a tudásuk is rejtve marad előttünk. A hétköznapokban használjuk az embereket, a saját céljainkra. Arra fókuszálunk, mi szolgálja az érdekeinket. Az ügyintézőt akkor dicsérjük, ha gyors, ha rutinosan és lehetőleg szó nélkül azt csinálja, amit kértünk tőle. A pincért akkor, ha nem sok vizet zavar, cserébe úgy viselkedik, mintha csak mi lennénk az étteremben. Mintha nem is emberek, hanem robotok lennének.

A cikk az ajánló után folytatódik

Ezt nevezik elidegenedésnek. A közösségi oldalakon csoportokat, soha nem látott ismerősöket gyűjtünk, a valóságban egyre inkább egyedül maradunk. Pedig az élet kérdéseire a választ mindig odakint találjuk meg, és ez a válasz mindig egy másik emberbe van csomagolva. Mint a mesékben. A hős sosem tudhatja, hogy a rút vén banya, a dérrel-dúrral hazaérkező óriás vagy az erdő mélyén élő törpe manó, az útjába kerülő hattyúk, a szorgos hangyák mit tartogatnak számára. Ahhoz, hogy ez nyilvánvalóvá váljon, kapcsolatba kell kerülniük. Aki nem kapcsolódik, aki megrántja vállát a kemencében jajgató kenyerek hallatán, és tovább megy, az végül egyedül marad, és nem találja meg a kincset.

Én szeretnék rálelni. Még akkor is, ha a már említett Campbell szerint mindig abban a barlangban van, ahová félünk belépni. Lehet, hogy nem merek majd, de azt tudom, hogy a kezemben lesz egy lámpás, amit valamelyik hétköznapi tanítótól kaptam.  

Fotók: Getty Images Hungary

Hová tűntek a felnőttek a mesékből?

Nem csak a mesékből tűntek el a felnőttek, a kortárs-orientáció valóban nagy veszélyt jelent a mai gyerekekre. Elmondom, miért baj, hogy egy nagy játszótérré vált a világ.

Ezt is szeretjük