Küzdök, mint malac a jégen. Ahogy mindenki más is. Egyedül. Pontosabban magamra hagyva.
Fel sem tudom sorolni, hány olyan szegmense van az életemnek, ahol magamra hagytak, és vállrándítva rám bízták, hogy oldjam meg, ahogy tudom.

GettyImages-678578446
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Nem is tudom, mikor kezdődött, talán a nyolcvanas évek közepén. A “nem merem pofán vágni, mert egy Zsiguli ára van a szájában” mondás legalább harmincéves. Szóval, úgy rémlik, azzal indult, hogy maszek fogorvoshoz jártunk, sokszor késő este készültek a hidak, koronák, jártunk vissza a gyökérkezelésre, mint a szent kútra, hogy megmentsük azt a rágófogat, és messziről kerültük az SZTK-t.

Ezzel szinte egy időben kezdtünk fizetni a gyerekeink megszületéséért. Megvoltak a pontos tarifák, ennyi a nőgyógyásznak, annyi a szülésznőnek. A hospitalizált szülés jó üzlet volt, és még mindig az, ki az, aki nem tenne meg mindent a gyerekéért? Aztán a maszek rendelőbe jártunk terhesen, a maszekba jártunk rákszűrésre, és a magyar nők lassan nem tudták megmondani, a kórház melyik tömbjében, hányadik emeleten van a nőgyógyászati szakrendelés.

Teltek az évek, és ahogy rohadt szét az egészségügy, az emberek szép lassan elkezdtek szinte mindenért fizetni, ha az egészségükről volt szó. A doktorurak és doktornők a saját rendelőbe meg tudták venni a modern gépeket, megalakultak az egynapos sebészeti klinikák, majd létrejöttek a magánkórházak. A minőségi orvoslás azt jelentette, maszekba' megyünk.
Tulajdonképpen az egészség ma már pusztán pénz kérdése. Ha meg tudod fizetni, megelőzheted, meggyógyítanak, ha nincs rá pénzed, nem csak hosszú távon fenyeget az, hogy beledöglesz. Ha véletlenül mégis be kell feküdni, már nem csak a WC-papírt, evőeszközt és a gyógyszereket kell magunkkal vinni, jól tesszük, ha van nálunk egy nővér, egy kezelőorvos, a legújabb időkben pedig egy lélegeztetőgép és az azt kezelő személy, aki időről időre leszed minket onnan, hogy fel tudjunk mosni a kórteremben.
Középiskolás koromban már fizettünk a tudásért is. Mivel nem csak engem nógatott otthon az anyám, hogy tanuljak, nekem ne kelljen annyit gürizni, mint neki, hanem másokat is, sokan, jóval többen indultunk meg a diplomáért, mint kellett volna. Elmentünk hát különtanárhoz. Én például azért, mert a felvételin a gimis törzsanyag volt a követelmény, és én szakközépiskolába jártam. De aki meg akarta tanulni a nyelvet, az is jobban tette, ha megfizeti a nyelvórákat, a tanfolyamot, mint arra a tanárra bízza magát, akit éppen akkor képeztek át orosznyelv-tanárból angolnyelv-tanárrá. Az egészségügy után a második nagy állami szektor vált fizetőssé. Mára eljutottunk oda, aki teheti, menti ki a gyerekét az állami oktatásból, és magánsuliba, alapítványi intézménybe íratja a gyerekét, ahol súlyos összegeket penget ki havonta a tandíjra.
Az anyukás csoportokban, ahol a gyerekeink kinőtt gönceit áruljuk egymásnak, már rég tiltólistás a magyar királyi posta. Időről időre valaki posztolja a díjszabást, hogy aztán nagy egyetértésben anyázzunk kórusban, és toljuk vissza a szemgolyónkat a helyére. A Londonból rendelt vitamin két nap alatt ideér a futárral, anyám, ha csomagot ad fel Bajáról, többet fizet, mint én a futárcégnek, ráadásul naponta telefonál idegesen, megérkezett-e, és úgy őrizgeti a feladóvevényt, mint a telitalálatos lottószelvényt. Maszek postát veszek igénybe.
És egy napon azt vettem észre, hogy egyéb dolgokat is maszekba’ oldok meg. Mert olcsóbb, gyorsabb, megbízhatóbb, mert jobban teljesíti a feladatát, mint az állami. Szokásommá vált, hogy máshogy oldjam meg. Pontosabban az vált szokásommá, hogy megoldjam. Magam. 
Kénytelen vagyok. Most is, ebben a nehéz időszakban. Küzdök, mint malac a jégen. Ahogy mindenki más is. Egyedül. Pontosabban magamra hagyva.
GettyImages-1219297891
Elvesztetted a munkád? Oldd meg. A statisztikába se kerülsz be, nemhogy álláskeresési járadékot kapnál, vagy segítséget, hogy átképezd magad. Nincs tartalékod, elfogyott a pénzed, és nem tudod fizetni az albérleted? Oldd meg. Mit tudom én, kérjél kölcsön, menj uzsoráshoz. Add el a laptopod, a jobbikat. Kit érdekel, hogy élsz meg, miből veszel enni. Oldd meg. Nem tudod, hogy megfáztál, vagy covidos vagy? Oldd meg. A tesztet ne várd. Vállalkozó vagy, akit a korlátozások érzékenyen (muhaha!) érintettek? Oldd meg. Hogy el kell bocsátanod hét embert? Hát majd megoldják ők is úgy, ahogy te. Középiskolás gyereked van, akit hazavágtak a suliból? Oldd meg. Elég nagy már, hogy ellássa magát, te csak menjél dolgozni nyugodtan, és örülj, hogy van hova.
“Igenis védekeztünk, igenis felkészültünk.” Hát nem. Az állam, a kormányzat csődöt mondott. A legnagyobb bajban is csak a saját hatalmát félti, reszelgeti az alkotmányt, sorosozik, nyunyókázik nekünk, könyvdarálást ünnepel. Nemcsak magunkra hagyott minket, de hülyének is néz bennünket. Ez nem kormányzás, ez nem védekezés, ez nem felelős irányítás, ez nem felelős vezetés. Rohanunk bele a saját vesztünkbe, miközben a Karmelita kolostorban van wifi, ég a villany, meleg van, biztos akad néhány üveg alapvető élelmiszer is, kisebb izgalom csak a focimeccsek előtt van.
Mi meg oldjuk meg.
Felsorolni sem tudom, hány szegmense van az életemnek, amiben magamra vagyok hagyva, és rám van bízva, hogy oldjam meg. Megtanulhattam volna a leckét, mégis bíztam abban, hogy a járvánnyal sújtott időszakban nem így lesz, és az állam gondoskodik rólam, a családunkról. Hát nem. Cserben hagyták a férjem mint vállalkozót, cserben hagytak minket mint kisgyerekes szülőket, cserben hagytak minket mint munka nélkül maradt embereket, cserben hagytak mint veszélyeztetett csoportba tartozó kiskorú gyermeket nevelőket. Mintha nem is léteznénk. 
gettyimages-1220288122-170667a
Nem úgy éreztem magam, mintha az árok partján hagytak volna, hanem úgy, mintha zuhannék a szakadékba, tudván, hogy nincs alattam háló, ami megtart. Cserébe rám tolták az összes létező felelősséget: felelős vagyok az idős rokonokért, a magatartásomért, a gyerekem magatartásáért, a járvány terjedéséért, felelős vagyok a szabályok betartásáért. Ha lenne tizenéves kölyköm, felelős lennék a biológiai késztetésért, hogy menni akar. Nézem a körbeplakátolt várost, minden rendben lesz, vigyázzunk egymásra, hallgatom az üres frázisokat, hogy együtt sikerülni fog, csak csendben suttogom magam elé, hogy attól félek, nem fog sikerülni, mert közben kapom a híreket az ismerősökről, akik betegek, akik elvesztették a munkájukat, és összeszorul a gyomrom. Mert tudom, hogy meg kell oldanom. Azok, akiknek a dolga lenne, nem oldják meg. Most sem. 
Maszek államba, kormányzatba nem tudok menni. Pedig fizetnék érte, mint a nőgyógyászért. Persze feltehetném a kérdést, hogy minek nekünk egyáltalán az állam, a kormányzat, ha mindent magamnak kell megoldanom. Tényleg, minek? Mi az, amit ebben a végletekig kizsigerelt állapotban még nem próbáltunk megoldani? És mi nem mondtunk csődöt, mi még fogjuk a gyeplőt, mi még megpróbáljuk napról napra a lehetetlent. 

A cikk az ajánló után folytatódik

Nincs más választásunk. Most akkor először is túl kell élni. Szó szerint. A Covidot, a telet. Az érzést, hogy magunkra hagytak minket, és nincs segítség. A következő napot. Fel kell ismernünk, hogy egyedül nem megy, és össze kell fognunk, mert ez a túlélés záloga. Egymást segíteni. A kollégát, a szomszédot. Működőképes közösségeket kell kialakítanunk, élő, jól szervezett közösségeket. Mert baj van. Bajban vagyunk. Nem csak egyes emberek vannak bajban, hanem mindannyian. Nem a jövőnk, a holnapunk a tét. Hogy túléljük-e.
Oldjuk meg.
Azok, akiknek dolga lenne, hogy tegyenek az országért, érted, cserben hagytak. Alkalmatlannak bizonyultak.
Most viszont az a feladat, hogy mi tegyünk egymásért.
Képek: Getty Images Hungary
Ezt is szeretjük