Amikor a szülőt olyan mértékű idegroham kerülgeti, hogy szétverné a tévét: hová tűntek a felnőttek a mesékből?
Nemcsak a mesékből tűntek el a felnőttek, a kortárs-orientáció valóban nagy veszélyt jelent a mai gyerekekre. Elmondom, miért baj, hogy egy nagy játszótérré vált a világ.

gyerekek
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Minden szülő ismeri azt az érzést, amikor a gyerek kedvenc meséjének főcímdala felcsendül. Eleinte csak kellemetlen, bőr alatti viszketéssel jár, később mélyről feltörő zokogást okoz, hogy végül olyan mértékű idegroham kerülgessen, ami miatt gondolkodás nélkül szétvernénk a tévét.

Sok esélyünk nincs, vagy megszokjuk, vagy megszökünk.

A szökés előtt persze jobbára ott ülünk a kanapén a “tévézz együtt gyermekeddel!” felhívásának eleget téve, nehogy valami szörnyűség történjen, teszem azt, Bagoly doktor a Bogyó és Babóca 975. epizódjában molesztálni kezdje Gömbit, vagy Pocoyo, miután összetaposta Valentinát, tőrbe csalja, és orvvadászok kezére játssza Ellie-t.

Végeláthatatlan és embert próbáló időszak ez őrjítő betétdalokkal, és csak ritkán van részünk abban az irgalomban, amit egy-egy Mazsola és Tádé vagy Pom Pom jelent. Alig van menekülőút, kötni például a menetrendszerű “Anya, nézd!” felkiáltások miatt nem lehet, mert elrontod a számolást, és fejtheted vissza az egészet a francba.

Nem is tudom, mikor tűnt fel a jelenség, talán a Lego Friends lányok - valaki rajzoljon már rájuk másik ruhát, könyörgök - kalandjai közben, de egy idő után tudatosan figyelni kezdtem a meséket, és arra jutottam, hogy a felnőttek egyszerűen eltűntek.

GettyImages-200567003-004

Hol a gonosz mostoha, az öreg király meg a tündérkeresztanya?

Ott van a már említett Bogyó és Babóca sorozat. Van egy település az ország egyik hátrányos helyzetű kistérségében, ahol nincs egy egyenes járda, se közvilágítás, csak picike, borzasztó színű házikók, és óvodás korú gyerekek élnek benne. Egyedül, felügyelet nélkül. A koravén Pihe és az okostojás Babóca képvisel némi szellemi erőt, amúgy maguk szervezik a közösségüket - olyan is -, felnőtt kísérő nélkül járnak strandra, szüretelni, bulit rendeznek, az étkezésük pedig minden jóérzésű szülő rémálma, mivel kizárólag süteményt esznek és szörpöt isznak. Amikor betegek, megjelenik köztük a nagycsaládos Bagoly doktor, aki bölcsnek nem bölcs, cserébe ez a jelenlegi a negyedik házassága lehet, ha górcső alá vesszük a gyerekei életkorát és azt, hogy hetven felé járhat. Vén bagoly is megnyalja a sót.

Aztán itt vannak a Frozen-csajok, a vak vezet világtalant tipikus esete. Adott két gyermekkorú árva - igen, tudom, hogy Elza a legidősebb diznikarakter -, az egyik egy ötször ötös szobában töltötte az egész gyerekkorát, és ezzel az élettapasztalattal indul neki egy ország kormányzásának, a másik első látásra beleszeret egy hercegbe, akihez mintegy kilencven perc múlva hozzá akar menni. Amikor kitör a balhé, az uralkodó beül duzzogni a jégkastélyába, ott rohadjon meg mindenki, a másik egy rövid ujjú, habkönnyű báli ruhában indul neki a rengetegnek - anyád nem mondta, hogy sapkasál?! - mínusz húsz fokban, majd stopposként beül egy vadidegen autójába - ha történne vele valami, nem győzne kikászálódni a minekmentoda kommentek alól -, akiről eleve feltételezi, hogy bolond, és nem feltétlenül amiatt, mert az a szarvasával beszélget. A nagy orrú gyereknek sincs se kutyája se macskája, később kiderül, hogy nevelőszülőknél tengődött, és a mamatroll is elismeri, hogy nem éppen jó parti, de baromira elege van a mamahotelezésből, és alig várja, hogy összeszedjen valakit. Ez a trió csetlik-botlik a világ legidegesítőbb filmes karakterével, egy beszélő hóemberrel, és jönnek rá az alaptételre: a szeretet a legfontosabb. Köszönjük. Bele se merek gondolni, mit szűrnek le ebből 8-10 éves lányok.

GettyImages-1054435198

Végül itt vannak a már említett Lego Friends csajok, akikbe jó szándékkal belezsúfoltak mindent annak érdekében, politikailag olyan korrektek legyenek, hogy a fal adja a másikat. Mindegyikük őstehetség, fantasztikus hobbijuk van, lokálpatrióták, adakoznak, sportolnak, melóznak suli után. Egyikük kirázza a kisujjából Stephen Hawkingot, Andreának olyan tehetsége van az énekléshez, hogy Beyoncé a fasorba sincs, Stephanie pedig maga a megtestesült amerikai álomfeleség a hatvanas évekből: gasztronómiai versenyeket nyer, sportol, a giccsuszodában béjvaccs-lány, az iskolában hihetetlenül népszerű, és olyan kedves, hogy a diabétesz kerülget, akárhányszor látom.

Az ő szüleik sem igen tűnnek fel a képernyőn, ha igen, akkor merő ciki az egész - az egyik lány apjának világító alsógatyája van, hál' istennek, erről csak hallomásból értesülünk -, vagy halálra dolgozzák magukat egy kisállatklinikán, ahol minden állat cuki - még véletlenül sincs egy epilepsziás vagy autó mögé kötött, és Heartlake Cityn keresztülvonszolt kutya, egy fagyállómérgezésben elhullt macska -, vagy éppen elutaznak, és magukra hagyják a gyereküket három napra. A meghatározatlan korú lányok önkényesen elfoglalnak egy ingatlant, ezt egyedül felújítják, és elnevezik Barátság Háznak, éjjel egyedül kódorognak a városban, tele vannak lóvéval, és mennek a saját fejük után anélkül, hogy bárki írásos szülői beleegyezést kérne tőlük, mikor hajót bérelnek, vagy jelentkeznek egy tehetségkutatóra.

Eszem ágában sincs azzal jönni, hogy bezzeg az én időmben, de ha jobban megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy ez nem mindig volt így. Manócska és Varjú bácsi pedagógiai módszerével például Ranschburg és Vekerdy is elégedett lett volna. Aztán ott volt Pumukli, Vuk, és sorolhatnám a gyerekkori kedvenceimet. Még a klasszikus Disney-filmekben is szerepeltek szülők, felnőttek, fontos szereplői voltak a történetnek akkor is, ha a hősök nem jártak túl jól velük, sőt, sok esetben éppen ellenük kellett lázadni.

A probléma valós

A legtöbb mai meséből egyszerűen eltűntek a felnőttkarakterek. Gyerekek, kamasz kölykök csetlenek-botlanak, szocializálják és nevelik egymást, oldják meg egymás problémáit úgy, hogy felnőtt egyáltalán nincs a környezetükben. Eltűntek a mesék bölcs öregjei, a rusnya vénasszony, agg öregember képében feltűnő varázsló, akivel a mesehősök találkoznak az erdőben, és segítséget, útravalót kapnának az előttük álló útra. Nincs érett, élettapasztalattal rendelkező ember, aki határokat szabna a hülyeségnek, a segítségükre lenne, de legalább, ha eluralkodik a káosz, bizalommal fordulnának hozzá.

A család is háttérbe szorult - üdítő kivételként említhetem a fantasztikus Peppa malac sorozatot -, a kortársak kerültek a prioritási lista élére.

Hogy az észrevételeim megállják a helyüket, akkor bizonyosodott be, mikor a kezembe került dr. Máté Gábor és dr. Gordon Neufeld A család ereje című könyve. Az általam észlelt jelenséget ők kortárs-orientációnak nevezik, és elhatalmasodását nagy bajnak tekintik.

GettyImages-1091231014

Bár minden generáció panaszkodik arra, milyenek ezek a mai fiatalok, a szerzők szerint a mai szülők ösztönösen érzik, hogy valami félresiklott.

A mai gyerekek egyre kevésbé igazodnak szüleikhez, nem követik a példájukat, kevésbé tűnnek ártatlannak és naivnak, nem hozza őket lázba a világ. A magányos játék a múlté: ha nincsenek egymás társaságában, ha nem kütyüznek, könnyen elunják magukat.

A sors fintora, hogy ma jóval többet tudunk a gyermeki fejlődésről, a gyerekek lelkivilágáról, mint korábban, a szülők mégis elveszettebbnek érzik magukat, mint az idősebb generáció, gyakran érzik magukat tehetetlennek, állandó kudarcérzéssel, bűntudattal küszködnek. Az anyaság, apaság kérdése sosem volt olyan központi kérdés, mint mostanában, a szülői befolyás ugyanakkor sosem volt ennyire gyenge.

Ez nem lenne ennyire döntő jelentőségű, ha a gyermekeink jól elboldogulnának az életben. Ám egyre stresszebbesek, egyre gyakoribb a gyermekkori depresszió. Sokukból hiányzik az önfegyelem, egyre nagyobb mértéket ölt az elidegenedés, az erőszak, sokuk szorong, széles körben tapasztalható náluk a nyugtalanság, a rossz közérzet.

Hogy mi hiányzik? A szerzők szerint a szülők és a gyermek sajátos kapcsolata, amit a pszichológusok és a fejlődéskutatók kötődő kapcsolatnak neveznek. Ám ezt a kapcsolatot egyre nehezebb fenntartani. Nem a gyerekek változtak meg, nem a szülők lettek inkompetensek, egyszerűen megváltozott a kultúra, amelyben a gyermekeinket neveljük.

A második világháború után általánossá vált, hogy a gyerekek egyre több időt töltöttek a szülőktől távol. A megváltozott gazdasági-társadalmi közegben a többgenerációs család felbomlott, a mobilitás megszakította a kulturális folyamatokat, a szekularizáció magával hozta a kötődő közösség elvesztését. A válások számának drasztikus emelkedése is hozzájárult ahhoz, hogy a szülők szerepe egyre inkább háttérbe szorult. A gyerekek napjuk nagy részét különféle intézményekben töltik, a szülők pedig a gazdasági nyomás és a fogyasztói társadalom elhatalmasodásának hatására munkahelyükön. A családtagok idejük nagy részét egymás nélkül töltik. A fő probléma nem is ez, hanem az, hogy a társadalom egyáltalán nem támogatja a gyermekek, fiatalok gondozását. Sok pedagógus ösztönösen tudja, mennyire fontos, hogy kapcsolatot alakítson ki a szülőkkel, a rájuk bízott gyermekekkel, de sokszor szembe találják magukat egy olyan rendszerrel, amiben ez egyáltalán nem lehetséges.

Vak vezet világtalant

A gyereknek viszont szüksége van valakire ahhoz, hogy tájékozódni tudjon a világban. Ha nincs az életében ilyen személy, kialakul a tájékozódási űr. Ebbe az űrbe léptek be a kortársak. A tájékozódás elsődleges forrása tehát nem a felnőttekkel, hanem a kortársakkal kialakított kapcsolat lett.

Ezekből a kapcsolatokból azonban hiányzik az érettség, a felelősségvállalás, a vágy a gyermekről való gondoskodásra, a feltétel nélküli elfogadás és a szeretet. Egy ilyen kapcsolat, amit a gyerekek egyébként élveznek - a szerzők megfogalmazása szerint céltalanul úsznak kavarogva, mint egy csapat bohóchal, és közben jól érzik magukat - valójában aláássa az egészséges fejlődést. Nem az a baj, hogy a gyerekek, fiatalok barátkoznak egymással, kiterjedt kortárskapcsolatokkal rendelkeznek. A baj az, hogy a gyerekek egymást szocializálják, nevelik és irányítják, és hogy ezek a kapcsolatok már kisiskolás korban fontosabbá válnak a szülő-gyermek kapcsolatnál. Nem felnőttek orientálják a gyerekeket, hanem a gyerekek lesznek egymás tájékozódási pontja úgy, hogy gyakorlatilag a szülők helyébe lépnek.

Nem nehéz kitalálni, mi következik ebből. Nagyjából az a világ, amiben élünk. Gyermekeink döntő befolyással bírnak egymás fejlődésére, és nem nehéz kitalálni, milyen világ az, ahol tizenévesek vannak befolyással más tizenévesekre. A társadalom azonban, amelyben élünk, sokkal többre tartja a fogyasztói szemléletet, mint a gyermekek egészséges nevelkedését. A kormányzat sokszor pont a gyerekeken spórol: az oktatástól elvont összegek, a minőségi tanárképzés, a pedagógusok fizetésének rendezése tovább rontanak a helyzeten, pedig a gyerekek, fiatalok problémái egyes országokban kimutatható gazdasági károkat okoznak, és hatalmas anyagi áldozatokat követelnek a társadalomtól. Gondoljunk a bűnözésre, a droghasználatra, az egészségügyi hatásokra.

Amilyen hangosan kongatják a vészharangot a szerzők, annyira optimisták. A folyamat visszafordítható. Sokat tehetünk azért, hogy visszahelyezzük a szülő-gyerek kapcsolatot a természetes alapjaira, hogy hogyan tehetjük ezt, részletesen tárgyalják hat fejezeten keresztül. További jó hír szerintük az, hogy a természet a mi oldalunkon áll. A gyerekeink hozzánk akarnak tartozni, a szüleikhez, az őket felelősséggel és szeretettel irányító felnőttekhez akarnak kötődni. Azt akarják, hogy mi legyünk számukra a legfontosabbak. Tőlünk akarják megtanulni, mi a jó, mi a rossz, hogyan viselkedjenek, tőlünk várják, hogy megmutassuk nekik a világot.

A cikk az ajánló után folytatódik

Nem hagyhatjuk, hogy ez a feladat kicsússzon a kezünkből.

Úgy alakult, hogy a könyv elolvasása után röviddel megnéztem A közösségi dilemma című filmet. Számomra a legsokkolóbb az a mondat volt, ami nagyjából úgy hangzott, „olyan még nem volt a világban, hogy pár 18-25 éves férfi a Szilícium-völgyben létrehozzon valami olyat, ami az egész világra, több milliárd emberre hatással van”. Szó szerint kirázott a hideg. Magam elé képzeltem pár gyereket a középiskolai számítástechnika órán, akik brahiból kitalálnak valamit, jókat röhögnek közben, isznak egy energiaitalt, és lepacsiznak. Ne adja Isten, hogy hazafelé az egyikük azon kezdjen morfondírozni, mi lenne, ha tényleg megcsinálnák, gondoltam. Aztán pittyent egyet a telefonom. A Facebook küldött egy értesítést.

Aha, nyögtem fel. Hiszen ez már megtörtént. Nem is egyszer. Ezek után miért kellene fennakadnom azon, hogy a Mancs Őrjárat című sorozatban egy tíz év körüli technikai zseni pár kölyökkutyával menti meg időről időre azt a várost, ahol a polgármester egy tyúkkal a retiküljében szaladgál, Yumi gazda meg nem képes sem arra, hogy a saját birkáit kordában tartsa, sem arra, hogy leszüretelje a gyümölcsöt?

Képek forrása: Getty Images Hungary

Ezt is szeretjük