Hogyan találjak rá a szerelemre?

A társadalmi, szülői és baráti elvárások miatt minden kornak megvannak az ismerkedési nehézségei. Sokan azért érzik elszigetelve magukat, mert másképp élik meg vágyaikat, mint a többség. Ám ettől még mind ugyanarra vágyunk: hogy szerethessünk, és szeretve legyünk. Megeshet, hogy az alábbi sorok valamelyikét te is a sajátodnak érzed majd.

Kedves Ágnes!

Elég nehezemre esik megfogalmazni azt a zavarosságot, amit érzek, és nem is biztos, hogy lesz értelme. Mégis remélem, hogy tudsz majd segíteni. Én magamnak való lány vagyok alapvetően. Nem vagyok a társaság közepe, sose voltam az, és soha nem is leszek.

Nem is bánom, kellemesebb a csendes megfigyelő szerepe, és beletelt pár évbe, mire meg tudtam győzni magam, hogy nekem nem kell feltétlenül olyannak lennem, mint amilyenek mások, nekem nem kell a népszerűség.

Mostanra megtanultam, hogyan legyek visszafogottan ugyan, de egészen normális az emberek között, és nem a dilis. 21 éves vagyok, még sosem volt senkim. Nem szántam ilyen drámaira ezt a mondatot, mert nem is érzem annak.

Egyáltalán nem vagyok sem ronda, sem ápolatlan, vagy bármi más, ami végletesen elzárna a párkapcsolat-teremtés minden esélyétől. Igen, mostanra vágyok is a szereleme, azt hiszem, ez ösztön vagy valamiféle lelki szükséglet, éhség. Nem szeretetéhes vagyok, mert a szüleim nagyon jó emberek, és nagyon szeretnek - bár van némi problémám az apámmal, és azt hiszem, az anyám életútja is kihat rám.

De nincs senki, aki csak a felszínét meg tudta volna karcolni a minek is? Szívemnek? Persze, volt, hogy tetszettek fiúk, és fordítva még inkább, de mindvégig tudtam, hogy ez fizikai vonzalom, lelkileg egyik sem tudott volna adni semmit, és én sem tudtam volna megfelelni az igényeiknek.

Aggódnak értem. A szüleim, a húgom, és talán az egyik barátnőm sem tart teljesen épnek. Hogy miért is nincs barátom? Sosem éreztem, hogy nekem fergeteges bulikat kéne rendeznem, vagy el kéne mennem diszkóba. Voltam bulizni, és egy kicsit spiccesen egész jól is éreztem magam, de nincs rá igényem.

Engem ez sosem vonzott. Ugye, van ilyen, mint én, hogy nem vágyok ilyesmire? Hogy nekem nem hiányzik? Én úgy érzem, hogy nem is fog. Én egészen mást szeretnék. Megtapasztaltam felszínesen, hogy milyen az, amiből kimaradok, de nem vonz. Nemrég azonban nagyon felkavaró következtetésre jutottam: itt állok 21 évesen, és azt sem tudom, mennyire vagyok képes szeretni egy másik embert.

Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy teljesen mindegy, mennyire vagyok érzékeny és vevő mások érzéseinek megértésére, itt van ez a hatalmas fekete folt az önismeretemben. Ám nem tudok, és nem is akarok a Szex és New York, a Cosmopolitan vagy egyéb kultuszjelenségeknek hinni. Nem. Nekem nem fér bele az egy éjszakás kaland. Nekem nem fér bele ez a felszínes élet.

Úgy érzem, mindenki kilátástalanul rohangálva, praktikákon felnőve, kétségbeesetten taktikázva keresi a másik felét. Nem is azt várom, hogy jöjjön a szőke herceg, és szűzként álljak az oltár elé, ahol aztán a karjaiba vesz, és örökkön-örökké, boldogan élünk az Óperenciás-tengeren túl. Szóval nem hinném, hogy naiv lennék, vagy olyan őrült nagy elvárásaim lennének egy hímneművel szemben.

Nem vagyok kétségbeesett. Türelmes voltam eddig is, ezután is, úgy érzem, megtettem minden tőlem telhetőt. És ostoba sem vagyok, nem tökéletes szerelmet keresek, illetve tökéletes kapcsolatot. Persze volt nekem is egy időszakom, amikor azt hittem, a jobb smink, a kisebb fenék és a vagányság meg az internetes keresés majd talán összesodor valakivel, de pár eredménytelen találkozáson kívül semmi nem lett az egészből. Röhejesnek érzem magam utólag, nem én voltam, nem úgy viselkedtem, amilyen vagyok, kifordultam önmagamból.

De ennek vége, és most majd meglátom, merre visz az utam. Nem tudom, mit csinálok rosszul, vagy mit nem csinálok. Eltelhetne így még öt év, mozdulatlanságban, és azt hiszem, ez is vár rám, ha nem történik semmi, ha nem teszek semmit, de nem tudom, mit tehetnék. Márpedig ismerek egy 27 éves lányt, aki szintén az én cipőmben jár. Én nem akarok ő lenni. Csak szeretnék normális lenni - a saját mércémmel. Szeretnék szeretni, és azt is, ha viszontszeretnének. Szerinted?

Üdv: Egylány

Kedves Egylány!

Voltak olyan pillanatok a leveled olvasása közben, amikor úgy éreztem, jé, ezt én is írhattam volna. Igaz, sok évvel ezelőtt, de nagyjából hasonló életkoromban. Ez, azt hiszem, egyben már válasz is arra, amit kérdeztél. Teljesen rendjén való, ahogy élsz, amit gondolsz, amire vágysz.

Én például majdnem 19 éves koromig voltam csak a tök jó fej barátnő, vagyis a barátnőim fiúinak haverja, akit bármikor fel lehetett hívni, akitől tanácsot kérhettek, akivel jókat dumálhattak, akinek persze fájt, hogy nem veszik észre, ő is nő. Olyan nő, aki bizony vágyna egy egészen más szerepre, más minőségű kapcsolatra.

Kerestem a választ magamban, könyvekben, álmodoztam világmegváltásról - el akartam menni például az afrikai dzsungelek legmélyére majmokat menteni - nem viccelek -, csak azért, hogy biztosan kizárjam a szerelmet, házasságot, gyerekszülést az életemből, hogy elébe menjek a kérdésnek, illetve remek alibim legyen rá: és te, jársz valakivel? Jaj, nincs nekem időm fiúzni, annyi minden különleges és fontos dolgot csinálok.

Ha most visszanézek, szinte biztos vagyok benne, hogy azért lett vége ennek az egésznek, mert véletlenül épp egy olyan egyetemet néztem ki a világmegmentésem felé vivő úton, ahova szinte csak fiúk jártak. Több száz pasi közé bezárva öt évre - néhány hónap se kellett, és megtalált az igazi első szerelem, olyan, amilyet te is elképzelsz magadnak, és amiről én is álmodoztam. Nem tartott sokáig, de alapjaiban meghatározta a férfiakhoz fűződő további kapcsolatomat, azaz érzelmileg is magason tartottam a lécet, és hittem benne, hogy van, aki át tudja ugrani. Tényleg lett!

Tudom azt is, hogy a mai világban sokszorosan nehéz megmaradnod a saját utadon. Meg azt is, hogy azok a férfiak, akik közül szívesen választanál - bármilyen furcsa, hasonló okokból, mint te -, erősen rejtőzködnek, hiszen egyébként nem találják a helyüket a bulizós, pasizós, az életet talán kicsit felszínesen és harsányan élvező lányok között. Megpróbálnak inkább a kihívásoknak megfelelően viselkedni, partnerükké válni - ami esetleg épp azt zárja ki, hogy veled összetalálkozzanak.

Amikor másodszor olvastam végig a leveledet, immár szakmaibb szemmel, az tűnt fel, hogy minden őszinte mondatod után visszalépsz, vagy magyarázkodva, vagy viccelődve. Hány mondat közé is rejtetted el azt az egy, talán legfontosabbat, ami miatt hozzám fordultál: 21 éves vagyok, még sosem volt senkim. Talán megpróbálhatnád átfogalmazni: Még csak 21 éves vagyok, és máris annyi minden történt velem, annyi mindenkivel találkoztam, mennyi mindent megismertem a világból, és még mi minden előtt állok! Még csak mostanában kezdődik el igazából az önálló, saját életem. De jó! Nagyon várom.

A boldognak nevezhető élet egyik fontos feltétele ugyanis, hogy élvezni tudjuk. Akár négy fal között, egy könyv társaságában, akár egy nagy buliban, tucatnyi pasival táncolva. Nincs minőségi különbség, kinek ez, kinek az. Mikor erre, mikor meg arra van szüksége az embernek. Nincs szentesített menetrend, illetve mindenkinek magának kell összeállítania azt.

Le lehet élni egy életet mások mintáját követve. De persze úgy is, hogy az ember önmagával őszinte: megtanulja felismerni, és bevállalja, megkeresi, amire épp szüksége van. Legyen ez csend, pasi, koncert, barátság, magány, társaság vagy épp szerelem.

A családállítás módszerével meg tudjuk nézni, miről van szó az esetedben. Mert az is lehet, hogy nem saját jogon tartod távol magad a férfiaktól, azaz valamelyik felmenőd sorsa hat rád. A megjegyzésed édesapádról és édesanyádról fontosnak tűnik, érdemes lenne kicsit bővebben utánamenni. Emellett vezetek egy női csoportot, aminek az a címe: A másik Fél is fél.

Meglepődnél, hány bulizós lány küzd hasonló problémákkal, mint te, csak addig, míg te befelé fordulsz, ők azt a módszert választják, hogy bátran kinyílnak a világ felé. A végeredmény sajnos ugyanaz: hiányzik a másik fél.

Na azt tanuljuk meg ebben a csoportban együtt, hogyan lehet úgy megtalálni, hogy közben ne adjuk fel önmagunkat. Kinek, kinek akkor lesz meg ugyanis az igazi másik fele, ha magát olyannak mutatja, amilyen valójában.

Ha tehát engem kérdezel, nagyon is normális vagy, legfeljebb azon kevesek egyike, akik még ebben a kusza, folyton változó és kihívásokkal teli világban is határozottan tudják, mit akarnak az életüktől.

Amennyiben pedig van még gondolatod a témáról, örömmel elolvasom, ha megírod.

Üdvözlettel: Féderer Ágnes

• szerelem
• fiatal
• énkép
• ismerkedés
• vágy
• magány
• családállítás
• hét kérdése
• féderer ágnes
• Lélek&Test