"Úgy lehet a legjobban gyászolni, ha merünk rosszul lenni." - Interjú Rácmolnár Lili pszichológus, gyásztanácsadóval

A halál az élet természetes része. Tudni tudjuk, elfogadni annál kevésbé. Pedig az életünk törékeny, és ha eddig más nem, a jelenlegi járványhelyzet szembesített minket azzal, hogy nem csak idős emberek halnak meg. A halál nem válogat, az árnyékában élünk. Ha félni, rettegni, a biztonságérzetünket elveszíteni nem is kell, annak jó tudatában lenni, hogy nem az a megoldás, ha hátat fordítunk, eltagadjuk, és kiirtjuk az életünkből. A gyásszal már megtettük ezt, pedig a gyászmunka, az a folyamat, amin szeretteink halála után átmegyünk, nagyon fontos része az életünknek. Rácmolnár Lili pszichológus, gyásztanácsadóval beszélgettünk arról, milyen a jó gyász, hogyan kellene gyászolnunk.

- Ha azt a szót halljuk, veszteség, szinte mindig a halálra gondolunk. Ez az emberi élet legnagyobb vesztesége.

- A halál, a veszteség és a gyász fogalmai összefonódtak. Az emberi élet során a halált tartjuk a legnagyobb veszteségként számon, ettől függetlenül léteznek olyan veszteségeink, amelyek mélységükben, tragédiájukban, mértékükben vetekednek a halállal.

A jelenlegi járványhelyzet, amiben egy éve élünk, szembesített bennünket a halállal - annak ellenére, hogy a hétköznapokban az elmúlást, a halált igyekszünk minél jobban távolítani magunktól. Most azonban, hogy kikerülhetetlenné vált, hogy ma már szinte nincs olyan ember, akinek az ismeretségi körében ne lenne olyan, aki elveszített valakit, mikor a vezető hírek a halálozási adatokról szólnak, kénytelenek vagyunk tudomást venni róla. Ráadásul egy egész generáció, a jelenlegi harmincasok és a még fiatalabbak, életükben először szembesültek azzal, hogy valami nincs. Megállt az élet. Ez egy alap-kontrollvesztettség, ami elől nem lehet elszaladni, és ami a legnagyobb emberi szorongásainkkal szembesít.

Pedig a halállal való szembenézés az élettel való szembenézés egyben. Ha szembenézek a halállal, olyan, mintha attól a ponttól kezdődne az igazi élet.

Ám korszakos jelenség, hogy nem végezzük el a gyászmunkát. Manapság nincs idő a gyászra. Teljesítményközpontú, álpozitív társadalomban élünk, ahol mindenre van gyógyír, mindenféle fájdalmat tudunk csillapítani. Így a halál okozta fájdalmat nem értjük, nem tudunk vele mit kezdeni...

Az elmúlás, a halál tudatában szembesülünk azzal is, hogy az ember mégsem mindenható.

Régen a gyászév alatt az özvegy, az elhunyt családtagjai feketében jártak, a gyermekek ruhájára fekete szalagot varrtak. Így jelezték, hogy gyászban vannak, és a környezet elfogadó volt, megkímélte az egyént, támogató és együttérző közeg vette körül. A halált és a születést sem medikalizálták, megvolt a maga rendje. A halottat otthonában felravatalozták, a gyerekek is láthatták, jöttek a rokonok, az ismerősök, lerótták a kegyeletüket. Nem volt zárt ajtók mögé rejtve sem az élet kezdete, sem a vége. Ma a munkahelyeken a legtöbb esetben sem a munkáltató, sem a kollégák nem tudnak ahhoz kapcsolódni, ha valaki elveszített egy közeli hozzátartozót.

A jelenlegi élet azt üzeni, az élet nem áll meg. A gyászoló számára viszont pont az a legnehezebb, hogy igen.

A gyász a mai világban pár hét múltán kezd - csúnyán fogalmazva - “kínossá” válni. A gyászoló ember ilyenkor - a mai társadalom számára - nem jó társaság. A környezet igyekszik elfeledkezni róla: nem kérdezősködünk, nem beszélünk róla, vele. A veszteséget elszenvedett gyászoló így teljesen egyedül marad abban a kőkemény fájdalomban, amit a gyászmunka nap mint nap okoz, és ami egy bizonyos ideig biztosan nem lesz jobb. Ilyenkor kerülnek elő a közhelyek is: “az idő mindent megold..." Pedig az idő önmagában semmit nem old meg. A lélek oldja meg.

Ha nem végezzük el a gyászmunkát, a gyász nem múlik el, csak rárakódik az idő és a fájdalom pora. A veszteségek az élet előrehaladtával egymásra rakódnak, és olyan élethelyzetekben törhetnek ránk, amikor a legkevésbé számítunk rá.

- Vannak olyan élethelyzetek, mikor nincs lehetőségünk a gyászra. Amikor - nem tudom ennél kifejezőbben megfogalmazni - fontossági sorrendet kell felállítanunk, és nem a gyász lesz az elsődleges.

- Igen, ez tankönyvi példa. Akkor történik ilyen például, ha a gyásszal párhuzamosan valaki kisbabát vár. A jelenség neve kristálygyász. Ilyenkor a gyászmunkát nem tudjuk elvégezni, hiszen a lelkünknek priorizálnia kell, hova fordítja az energiát. A gyász azonban nem múlik el, hanem olyan, mintha kikristályosodna a szívünkben. Amikor aztán végre megengedhetjük a lelkünknek, hogy feljöjjön, hogy fájjon, akkor jön fel igazán. Sokszor évtizedekkel később. De a gyászmunkát ebben az esetben sem tudjuk megkerülni.

Nem szeretem a hivatalos gyászfeldolgozás szót, én inkább úgy szoktam hívni: gyászmegdolgozás. A gyászfeldolgozás szónak kicsit olyan az üzenete, mintha a folyamat végén a birtokunkban lenne egy százszázalékos eredmény. Mintha elérnénk valamit, és onnantól kezdve minden jó lenne. Pedig a gyász egy élethosszig tartó folyamat.

Ezért szoktam inkább a gyászmegdolgozás kifejezést használni, aminek a legnagyobb eredménye az, hogy a veszteséget el tudom helyezni az életemben. És ettől nem fog kevésbé fájni. Nagyon szeretem Orvos-Tóth Noémi megfogalmazását: nem a gyász szűnik meg, hanem az élet nő meg körülötte. 

Azért kell “jól”, mindent elfájva gyászolni, mert ez az egyetlen, amit meg tudunk tenni ebben a helyzetben. A gyász megdolgozását nem tudja senki helyettünk végigcsinálni, nem tudunk kerülőutakat találni benne. Ebben az értelemben a gyász a szüléshez, születéshez hasonlítható: ott is teljesen egyedül vagyunk, magunkra utalva. Senki nem veheti át a mi fájdalmunkat; végig kell vinnünk.

A jelenlegi járványhelyzetben éppen ezért nagy potenciált látok, mert kollektíven tapasztaljuk meg a gyászt és a kontrollvesztettséget. A krízisekben pedig egyaránt lehet lefele és felfele is menni.

- Hogyan tudunk jól gyászolni? 

- Ha megtörtént a veszteség, hagyjuk, hadd történjen, menjen a folyamat. Hozzon magával mindent, amit hozni akar, és éljük meg. Úgy lehet a legjobban gyászolni, ha merünk rosszul lenni.

Fogadjuk el, hogy a gyászban nem tudunk valami felé haladni, nincs cél. A gyászoló számára megállt az idő. Ahogy korábban mondtam, a gyász élethosszig tartó folyamat. Mindig más vetülete jön elő. Más fog hiányozni, más fog fájni, újabb űrre látunk majd rá. Éppen ezért nem kell rosszul érezni magunkat amiatt, hogy „már megint itt tartok”, már megint nagyon fáj. Nem kell védekezni. Nincs mi ellen; a legnagyobb veszteségeink bármikor fájhatnak újra. Ez számomra egy nagyon nagy erőt adó gondolat.

Lényeges, hogy elfogadjuk azt is, a gyászban az ambivalencia mindig jelen van. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gyászban minden, a köznapi értelemben vett nem normális dolog normális. Amit érzünk, amit gondolunk, még akkor is, ha saját magunk számára is furcsa, életszerűtlen, vagy azt gondoljunk, idegen a személyiségünktől.

A környezet számára fogódzó lehet, hogy telik az idő, a gyászév azonban - aminek az a jelentősége, hogy minden ünnepet megélünk az elhunyt nélkül - a gyászoló szempontjából relatív, mert a gyász alatt máshogy telik az idő. A veszteségeink velünk élnek. Bennünk élnek tovább. Ilyen értelemben az idő mégsem számít annyira. Ez egy nagyon érdekes és nagyon fájó jelenség.

A gyászév elteltével általában javul a helyzet, bár az évfordulók újra nagyon nehezek tudnak lenni számunkra. Az ambivalencia azonban később is megmarad a folyamatban: tegnap sem jutott eszembe, döbbenhetünk rá - és ez bűntudatot okozhat bennünk. Ez egy ellentmondásos érzés, ami nagy fájdalmat tud okozni. De ez természetes, mert - nem győzöm hangsúlyozni - a gyászunkban  nem lehet valamiféle cél felé haladni.

Úgy vélem, a gyász az emberi élet legmagányosabb és legintimebb folyamata. Egyedül vagyunk benne, és a saját válaszainkat kell megtalálnunk. Lehetnek az úton kísérőink, de akkor is, mindig egyedül kell végigcsinálnunk.

- Mi történhet velünk, ha nem jól gyászolunk, azon kívül, hogy kristálygyászt hordozunk magunkban?

- Sokszor különféle testi tüneteink lehetnek. Mivel hajlamosak vagyunk arra, hogy a fájdalmat elfojtsuk, a lélek fájdalma gyakran testi csatornát keres, hogy saját magunk és a környezetünk számára is “legintimebb” módon nyilvánulhasson meg. Sok esetben konkrét, de szimbolikus veszteség formájában: fogyás, hajhullás, látásromlás.

Sokszor tapasztalható az öngondoskodás hiánya. Amikor a gyászoló “minden mindegy” alapon él. Nem vigyáz magára, elhanyagolja magát és a való élet egyéb körülményeit. Az egyik legnehezebb kihívás, hogy az életet a gyász alatt is vinni kell: attól, hogy nem fizetem be a csekkeket, hogy nem mosogatok el, nem takarítok ki, nem fog visszajönni az, aki a legjobban hiányzik... Viszont sokszor, ha minden erőmet megfeszítve csinálom tovább az életet, cserébe az élet is megtart engem. Ilyen esetekben mondhatjuk, hogy az “ártalomcsökkentés“ a legjobb cél.

A környezettől sajnos sokszor nem kapunk segítséget, mert sokan úgy gondolják, jobbat tesznek, ha nem hozzák szóba, akkor nem kell beszélni a gyászról. Hogy kinek segítség ez? Elsősorban annak, aki nem hozza szóba, nem a gyászolónak.

Napjaink álpozitív társadalma nemcsak a halált, az elmúlást, a gyászt, de a fájdalmat is távolítja magától.

A halálra preventíven nem lehet felkészülni, de ahhoz, hogy élni tudjunk, muszáj foglalkozni a halál és a halandóság gondolatával. Nem kezelhetjük alapként azt, hogy itt vagyok, és a másik ember is itt van velem, ma is, holnap is. Úgy gondolom, a modern kori ember egyik legnagyobb vétke: hogy természetesnek vesszük a dolgokat, az embereket... az életet.

Napjaink embere azt gondolja, a veszteségfeldolgozással nem kell foglalkozni, ha őt magát közvetlenül nem érte még gyász. Az igazság ezzel szemben az, hogy mindent el kell gyászolnunk, amit elvesztettünk.

Sokszor megfigyelhető, hogy a saját félelmek, a megélt szorongás miatt az idősektől, a súlyos, gyógyíthatatlan betegektől a családtagok, a közeli hozzátartozók elveszik annak a lehetőségét, hogy úgy tudjon távozni az életből, ahogy ő akar. „Nem lesz semmi baj, hazaviszünk, meggyógyulsz!” - mondják neki. Miért hisszük, hogy pont a haldokló ne érezné, hogy meg fog halni?

Ezzel együtt sok esetben a búcsúzástól is megfosztjuk őket. „Ugyan, mama, ilyet hallani se akarok!” - mondják, amikor a nagymama rendelkezni szeretne arról, melyik ruhájában temessék el, legyen-e pap a szertartáson. Az élettől való búcsúzás lehetőségét meg kell adnunk mindenkinek. Akkor is, ha ez közben nekünk is nagyon fáj.

- Mi az, ami segíthet a gyászban?

- Ha bízunk saját magunkban, a saját érzéseinkben.

Jó példa erre az, mikor van itt az ideje kiüríteni az elhunyt szerettünk szobáját, megválni a holmijától. Ezt csak mi magunk tudjuk, belül. Merjük követni az érzéseinket. Nem szabad siettetni a folyamatot, de közben fontos tudni azt is, nem lesz egyetlen olyan nap sem, amikor ezt “szívesen” végezzük, amikor ezt helyénvalónak fogjuk érezni. Olyan, hogy “jó időpont” a gyász feladataira nincs. Nem lesz olyan nap, amikor nem fog fájni.

Nagyon fontos az is, hogy a gyászolónak van-e valamilyen hite. ”Hit” alatt olyan transzperszonális szemléletre gondolok, amibe bele lehet kapaszkodni. Sokszor annak a legnehezebb, akinek kizárólag racionális a világnézete, vagy gyerekkorától kezdve beleszocializálódott egy klasszikus zsidó-keresztény kultúrkörbe, de ez sokkal inkább rutinként funkcionált, nem járt együtt a valódi hit érzésével.

Természetesen nem lehet, és nem kell senkit hívővé tenni, nem is ezt értem ezalatt. Azzal azonban érdemes tisztában lennünk, hogy a krízisek alapvetően rengetik meg azt az értékrendszert, amiben korábban élünk.

A halott itt van, és lát minket - nem a temetőben van. Ez már egy transzcendens gondolat. A nagypapa lenéz ránk fentről - ez is egy transzcendens gondolat. Ezek azok a gondolatok, amikbe már bele lehet kapaszkodni, és amik sok esetben segítséget tudnak nyújtani.

Fontos azonban, hogy bármilyen terápiás folyamatról legyen is szó, csak azzal a gondolatkörrel lehet dolgozni, amivel a gyászoló azonosulni tud; a gyászban a kísérő szakembernek kell vele mennie az úton, az ő saját útján. És ezen az úton mindig annak lesz jelentősége, azzal lehet továbbmenni, ami a gyászoló számára jelentőséggel bír. A gyászkísérés ezért, úgy gondolom, az egyik legérzékenyebb folyamat két ember között.

A megdolgozott gyászban nagyon fontosak a veszteségek ajándékai is. Annak felismerése, hogy ezt az elképesztő tragédiát túléltem, és ebből növekedni tudtam.

Amikor évek múltán, hosszú évek távlatából számba vesszük mindazt, amit a veszteség adott, amivel többek lettünk általa, akkor sok esetben paradox módon azt érezzük: a fájdalom mellett mégis rendben van az élet így, ahogy történt.

A gyászmegdolgozásnak, ha van célja, akkor talán pont ez az: a veszteséget integrálni az életünkbe, és vele együtt... élni tovább.

Fotók: Getty Images Hungary

Gyászolni és sírni a férfiaknak is kell.

• gyász
• veszteség
• feldolgozás
• terápia
• interjú
• Lélek&Test