Tari Annamária: hová vezet az erős megfelelési vágy, és miért ne legyünk tökéletesek?

Megfelelés, szorongás, elfogadás, önprezentáció, gyerekkori háttér - ezek voltak a februári Femina Klub kulcsszavai. De mennyiben függ az önbizalom, önmeghatározás a családi háttértől? Mit jelez a túlzott kedvesség? A megfelelni vágyás folyamatos szorongást idéz elő az emberben, változtatni, szembenézni vele mégis nehéz. Tari Annamária pszichoterapeutát Szily Nóra, a Femina Klub állandó házigazdája kérdezte.

- Számtalanszor hallani, hogy légy sikeres, csak rajtad múlik. Mi a véleményed ezekről a szlogenekről?

- Ezek általában csak szirupok, közhelyek, amelyekben nincs benne az élet igazi nehézségeivel való megbirkózás lehetősége. Ezek a mondatok elhitetik az emberrel, hogy az az ügyes, aki meg tudja csinálni, ám valójában az él jól, aki szereti a saját életét, és abban a keretben sikeres, ami az övé.

- Körülöttünk minden versenyre ösztönöz, és sokkal inkább a sikeres élet mindannyiunk szlogenje, mintsem a jól élni.

- Mert bedőltünk a fogyasztói és információs társadalomnak. A sikeres élet szlogenje azt sugallja, hogy akkor vagy sikeres, ha sok pénzed van, vagy úgy nézel ki, mint egy modell. Ezek az álságos üzenetek hozzátartoznak a fogyasztói társadalom képi világához, különben egy nő se venne szemránckrémet vagy fogyasztózselét. Nagyon nehéz ma nőnek lenni, mert túl nagy a rivalizálás.

Eriksen, norvég antropológus arról írt, hogy pár évszázada a nőknek sokkal könnyebb dolguk volt, hiszen mindenki kis településen lakott. 150 lakosból nagyjából 75 volt férfi, a 75 nőből 35-40 gyerek- vagy nagymamakorú, így a nő azt látta, hogy a megmaradt 30-ból legalább 15 csúnyább, mint ő, és csak a maradék 15 volt a valódi ellenség. Ma száz csatornán ömlik ránk a tökéletes nő képe, aki mindenben tehetséges. A fogyasztói társadalom elhozta a beautizmust, ami azt jelenti, hogy a szépség minden, és azt gondoljuk, hogy aki szép, az okos is, ügyes is, és mindent tud. 

- Az erős nő képét sokszor a vezető beosztású, sikeres nőkhöz is társítják. Számít az, hogy milyen mércéhez, kihez mérjük magunkat?

- Az ember társas lény, mindig megkeresi a saját vonatkoztatási csoportját, amelyhez mérheti magát. A média viszont rengeteg vonatkozási csoportot hozott, ami nem releváns. A valódi vonatkoztatási csoportunk a baráti körünk, ami elérhető és szerethető, akikhez valóban mérhetjük magunkat. Viszont a Facebookon is azt látjuk, hogy mindig van valaki, aki jobb nálunk. A kérdés az, hogy az ember boldogtalanná akarja-e tenni magát azzal, hogy folyton mások vonatkoztatási csoportját nézi.

- Bizonyságot, pozitívumokat mindenki kell, hogy találjon, csak talán rossz szemüveggel néz a múltjára. Minden attól függ, honnan nézzük, lehet, hogy csak szempontváltás kell.

- Akit gyerekkorában jól hajtottak a szülei, sorban hozta az ötösöket, jól teljesítettek, ami egy idő után természetessé vált, és a további sikereket már természetesnek vették, nem dicsérték őket. Ezekből a gyerekekből lesznek a perfekcionisták. A saját magunkkal szembeni mércekészítésben nagyon fontos, hogy az ember fel tudja idézni, hogy milyen teljesítményeket mutatott gyerekkorában, és azt hogyan értékelték a szülei.

Ha valaki önmagát leértékeli, mert a saját eredményeit nem sikerként látja, akkor olyan gondolkodási útra lép, ahol nehéz lesz változtatnia, mert mindent csak a saját perfekcionista mércéje megugrása után tud értékelni. Nem a sikeres eredményt fogja látni, hanem azt, hogy mi nem sikerült közben.

- Pár hete került fel az internetre egy videó, ahol a műsorvezető így konferált fel egy műsort: beszélgetni fogunk még vendégeimmel a szép nőkről, hogy miért is kreatívabbak és sikeresebbek ők, mint a rusnyább társaink. Már nemcsak vizuálisan jönnek a hamis üzenetek, de adásba kerülhet egy olyan műsor, amelyben valaki ezt a nézetet közvetíti.

- A reklámok nőalakjai egy idő után a legszebb nő önértékelését is elkezdik szétcincálni. Az amerikaiak ezt úgy nevezik: Pinterest-stressz. A Pinterest - képgyűjtő site -  addiktív, kutatások bizonyítják, hogy rombolja a nők önértékelését. Például olyan nőket mutat, akik két hete szültek, és máris tökéletes a testük, a férjük, és emellett mindenük megvan. Azonban meg kell tanulni ellenállni, mert nem az a fontos, hogy valaki szép legyen, hanem az, hogy szeressen a saját bőrében lenni.

- Hogy lehetünk folyamatosan tudatában annak, hogy ez csak látszat? A Facebookon az ismerőseid posztjaiból azt látod, hogy rajtad kívül mindenki boldog: mindenkinek jó a gyereke, még a kutyájuk is mosolyog, miközben te épp fáradt és kedvetlen vagy. Ez elképesztő kontraszt, és nem a sztárok idealizált világából jön, hanem egymástól.

- A Facebook berobbanásával kiderült, hogy mind exhibicionisták vagyunk. A pszichológia ezt önprezentációnak hívja, ami elmegy a szociális megfelelés irányába. Senki nem akar kevesebb lenni, ezért sokan gyártják a klassz fotókat és posztokat, mert intelligensebbnek akarnak tűnni. A Facebook személyes reklámfelület, ahol nincs empátia másokkal szemben. Azért, mert a másik ugyanúgy legyártja ezt a reklámot, egy olyan életet, ami a realitásban sokkal szürkébb, depresszívebb lehet.

Sokan azt mutatják, amire vágynak, vagy amiről azt hiszik, hogy a másik látni akarja. Kemény a versengés, mert azt gondolják, tökéletesnek kell lenniük. 

Az álságos képi üzenetektől pedig két dolog véd meg minket. A viszonylag kiegyensúlyozott gyerekkor, ahol az illető kellő számú dicséretet és normális érzelmi talajt kapott, amin elindulhat a személyiségfejlődésben. A másik, hogy a világot nem egy veszélyes helynek látja, ahol bármikor vissza kell támadni, hanem barátságosnak, ahol nyugodtan lehet kedves.

- Dolgozhat az ember a saját önbecsülésén, hogy felvértezze magát, vagy azon, hogy barátságosabbnak érezze a világot?

- Ha a szorongás megnehezíti az életvitelt, amikor az ember úgy érzi, nem mennek a dolgai, vagy nem szeretetre méltó, az már baj. Szakemberhez akkor kell fordulni, amikor az illető ezt már nem látja, csak a saját robotpilótája viszi. A napi rutin fásulttá tesz, emiatt este már nincs kedved lelkizni, nincs kezdeményezőkészséged. Ha a barátok is felhívják erre a figyelmet, akkor kell a szakember. Van, hogy pár terápiás ülés elég, mert az ember megérti a tudattalan szeretetreméltósági törekvését, és elkezd változtatni, dolgozni rajta.

- Tehát a belátás és a megértés az, ami segíthet?

- Ha valaki észreveszi magán, hogy túl kedves, például a szomszéd néninek nemcsak beadja a gyógyszerét, hanem el is viszi moziba, amikor mindenhol túlbuzgó, segíteni akar úgy is, hogy nem kérik, akkor lehet tudni, hogy ő ezt turbó funkcióban viszi. Az ember mindig rácsodálkozik, amikor megérti, hogy ezeket tényleg azért csinálja, hogy szeressék.

Nehéz észrevenni, ha valakire a normálisnál többet mosolygunk, arra kell figyelni, amikor ez már valamilyen plusz funkciót lát el. Ez családon belül a legszembetűnőbb. Egy idő után mindenki elvárásként kezeli a túlzott segítőkészséget, azt, hogy bizonyos családtagokra mindig, mindenben lehet számítani, aztán természetesen nem tetszik nekik, amikor az illető megváltozik, és már nem ugrasztható. Ehelyett ő lesz az, aki életében először azt meri mondani, hogy nem ér rá. Ebbe azonban bele kell állni, hiába nem érzi jól magát az ember, a környezet is lassan megszokja.

Az emberek sokszor belezsibbadnak az életükbe, de muszáj ugrani. A nehézségeket az ember általában fenyegetésként éli meg, és inkább a rosszabb helyzetben maradnak, mert az a biztos. A változtatást mindig új lehetőségként kellene kezelni. Az nem jó pozíció, ha valaki egy sarokba húzódva éli az életét, miközben lehet, hogy ha kijön a sarokból, jobb élete lehetne. A változtatáshoz nagy bátorság kell, főleg, mert általában senki nem hiszi el, hogy a környezete tolerálni fogja.

A környezet ilyenkor úgy érzi, hogy átírták a szokásos forgatókönyvet, és ezzel nem tud mit kezdeni. Ezt ki kell bírni, mert a változást hozó embernek van jó forgatókönyv a kezében. Ez arról szól, hogy az illető elfogadja, hogy a saját életéért, személyiségéért dolgozik, de hiába teszi, ha attól fél, hogy majd mit szól a családja, a párja.

- Mi segíthet ebben, hogy kibírjuk és megcsináljuk?

- Az ember mindig megteszi azt, amit tényleg akar, kezdésnek pedig elég egy apró lépés. Nem kell azonnal halálugrást produkálni, elég elkezdeni nemet mondani, vagy egy fél órát szánni őszinte beszélgetésre - magaddal vagy egy baráttal -, és bele kell nézni a tükörbe, mert akit ott látunk, szeretni kell úgy, ahogy van.

Amikor valaki testi változáson megy át, akkor is azt tanácsolom, hogy álljon a tükör elé, és nézze magát. Ha valaki azt veszi észre, hogy sohasem néz a saját szemébe, meg kell próbálnia letenni az önmagával kialakítandó érzelmi viszony alapját. A belső idegenség sokszor egyébként nem is testképzavarban nyilvánul meg, hanem abban, hogy a nő áldozatként kínálja fel magát a párkapcsolatban vagy a munkahelyén, amelyben boldogtalan, és közben tönkreteszi az életét.

- Egyszer egyedül elvonultam egy hétre, magammal akartam lenni. Az első nap nem értettem, mit is keresek ott, de a második nap már elindult egy belső dialógus bennem. Az egy hét letelte után pedig sokkal könnyebben hoztam meg bizonyos döntéseket. Azóta hiszek abban, hogy gyakran a folyamatos zaj miatt nem halljuk meg a belső hangunkat.

- Azt, hogy ilyenkor szükséges egyedül lenni, nagyon komolyan kell venni. Ha az ember élete tele van problémákkal, töltsön el egyedül egy napot, internet és Facebook nélkül. Ettől nő az önbecsülése, kevesebb lesz a szeretetreméltósági törekvése, és sikeresebbek lesznek az emberi kapcsolatai. 

A technológia miatt felgyorsult, zajos élet leszoktat minket a belső gondolkodásról, amihez viszont idő és csend kell. Rengetegen vannak, akik sohasem néznek igazán a saját szemükbe, és nincs belső monológjuk, pedig csak így lehet kialakítani magunkkal egy érzelmi viszonyt. Ha van egy héten akár csak fél órád arra, hogy egyedül légy, gondold végig, hogy érzed magad a bőrödben, milyen érzéseid és gondjaid vannak, kiről mit gondolsz.

- A felgyorsult élet és az azonnali megosztás mintha azt sem engedné, hogy türelmesek legyünk magunkkal és másokkal. Ez tényleg így van?

- Az azonnali megosztás lehetőséget ad arra, hogy minden lelki tartalomtól azonnal megszabaduljunk. Az X generáció - a mostani 40+-osok - egy internet és telefon nélküli életben nőtt fel, amikor órákat kellett várnia arra, hogy valamilyen történetet elmesélhessenek egy barátnak. Ezt holdingnak hívjuk, ami a tartalmazás képessége. Ekkor kezdjük el feldolgozni a történteket, és amikor elmeséljük azt, már tartalmazza a véleményünket, érzelmeinket is, mert van idő az analízisre. A holding az alapja egy felnőttkorban fontos érzelmi képességnek, ami a problémamegoldó, a konfliktuskezelő és a szorongásleküzdő stratégiánk. Ez pedig a lelki tartalom azonnali megosztásával lassan eltűnik.

A holding segít abban is, hogy legyen türelmünk a saját dolgainkhoz, mert a kezünkbe adja hozzá az eszközt. Másrészt így könnyen kikerülhető a szeparációs szorongás, az önmagunkkal levés félelme. Az állandó megosztás azért veszélyes, mert az érzelmi ügyeinket nem tudjuk azonnali megoldóképlettel kezelni. A gyorsan elérhető érzelmeknek pedig nincs mélysége, amibe kapaszkodni lehet.

A megoldáshoz mindig idő kell. Azt, ami 30 éve ugyanúgy működik, egy nap alatt, néha még egy év alatt sem lehet megváltoztatni. Seligman alkotta meg a tanult tehetetlenség elméletét. Egy kísérlet alkalmával bolhákat rakott egy dobozba, amit lefedett egy átlátszó plexivel. A bolhák ki akartak ugrálni, de egy idő után feladták, mert megtanulták, hogy nem lehet. Az emberek 80%-a úgy él a világban, mint a bolhák ebben a dobozban - megtanulják, hogy nem lehet. Ilyenkor kell elkezdeni felidézni, és támaszkodni a múlt sikereire, amikor megküzdöttél valamivel, akár csak egy bonyolult gulyáslevesrecepttel is. Ez segít, mert az egyszerű dolgok komoly, pozitív önértékelési munícióként szolgálnak.

- Az is az önértékelés egy komoly csapdája, amikor azt nézzük, hogy mi az, amit még nem értünk el.

- A lelkileg erős emberek sohasem azt írják le, mit kell elérniük, hanem azt, amit aznap megcsináltak. Nem a napi 35 tennivalót kell leírva látnunk, amiből csak kettőt sikerül megcsinálni, hanem azt a kettőt, amit véghez is vittünk. Ez is az aggodalmak és önmagunk szorongásainak a csökkentésére szolgál.

- Belefér azért, ha néha hagyjuk magunkat aggódni? Hiszen van olyan, hogy egy órát aggódunk, mert nem lehet folyamatosan megmenteni, motiválni saját magunkat vagy másokat.

- Az aggódás, a félelem egy része mindig figyelmeztető szorongás, hogy valamit komolyan kell venni. Másik része fakadhat a tehetetlenségből, és van egy harmadik csoport, amikor valaki állandó stresszben él. Veszélyes lehet, ha valakinek már az a furcsa, amikor épp jól van. A szorongás befolyásolható, csak el kell tudni fogadni. Az elfogadás valójában szembenézés, ami ha sikerül, az ember elkezdi megérteni és feldolgozni a helyzetét.

Ezért igaz, hogy aggódni és szorongani hasznos is lehet, ha nem félsz tőle. Minden eddigit tekintve pedig a legjobb tanácsom mindenkinek az, hogy ne féljen. Sem a saját életétől, sem önmagától. Merjen az ember magával lenni, és gondolkodni, mert a szorongások és a megfelelési kényszer legnagyobb része a saját magunktól való félelem.

• lélek
• szily nóra
• élet
• változás
• szorongás
• félelem
• tanács
• pszichológia
• tari annamária
• interjú
• interjúk
• Lélek&Test