„Katartikus élmény megismerni a már régen nem élő felmenőimet": tippek a családfakutatáshoz

Vannak olyan pillanatok, amelyek megváltoztatják az egész életünket. Amikor épp megéljük őket, gyakran nem is sejtjük, mennyire meghatározóak, nem érezzük a jelentőségüket. Így voltam ezzel én is 2020 júniusában, amikor hobbimnak, a családfakutatásnak köszönhetően először jártam Héregen. Elvarázsolt a zöldülő hegyek ölelésében megbújó, csöppnyi falu nyugalma és szépsége. Emlékszem, a Fő út egyik kereszteződésében álló, nagy diófa alatt körbenéztem, és felsóhajtottam: bárcsak megengedhetnénk magunknak, hogy itt éljünk!

Régóta kerestem már azt a békét, amit ezen a településen megtalálni véltem, de sajnos Budapesttől való távolsága miatt nem tűnt megoldhatónak a költözés, mert a munka férjemet és engem is a fővároshoz kötött. Persze volt ebben a sóhajban sok egyéb is: a járvány nagy lezárásaiból való rövid kiszabadulás öröme, a tiszta levegő és a természet varázsa, a szabad élet iránti vágy. És talán a frissen megtalált gyökerek is kezdtek idekötni, hiszen őseim nyomában indultam el, amikor Héregre utaztunk, és a helyi temetőben sikerült is rálelnem két szépszülőpárom sírjára. Ők az én anyai nagymamám anyai dédszülei voltak.

Utazás a múltba

Elmondhatatlan érzés volt a sírjuk mellett állni, megérinteni a 140 éves köveket, amiket annyi éven át simíthattak őseim kezei. Iszonyúan erős kapocsnak éreztem ezt, hiszen ugyanott állhattam, ahol egykor ők is, ugyanazt a fejkövet fogtam, amely mellett elbúcsúztatták szeretteiket, és a sírokban, a föld mélyén pedig az én felmenőim pihentek.

Már gyermekkoromban is elvarázsoltak az őseimről szóló elbeszélések, izgalmasnak és misztikusnak éreztem, hogy beleláthatok kicsit a régen letűnt világokba. Mindkét szülőm felmenőiről hallgattam akkoriban meséket, szerencsére a mi családunkban sok érdekes történet fennmaradt. A legnagyobb hatással anyai nagypapám, Kiss Antal volt rám. A tömörkényi tanyavilágról szóló emlékei (és valószínűleg néha alaposan kiszínezett sztorijai) annyira magukkal ragadtak, hogy ezeknek köszönhetően végeztem el a Pécsi Tudományegyetem néprajz szakát, aminek a segítségével egyébként jelentősen megnőtt a családtörténet kutatásához felhasználható eszközeim száma.

Akit nem vonz a múlt és az ősök megismerése, az talán nem is értheti azt a magával ragadó örömöt, amikor egy-egy ősöm előkerül az ismeretlenségből, és nevet és történetet kap. Katartikus élmény megismerni a már régen nem élő felmenőimet, hiszen belőlük is vagyok, mindegyikőjükből hordozok magamban valamit, akár genetikusan, akár a lelkemben. Ők mind kellettek ahhoz, hogy én most itt legyek, és ahhoz is, hogy az legyek, aki most vagyok. Számomra ez fontos és erős kötelék. Amikor egy-egy nevet megtaláltam az anyakönyveket lapozgatva, olykor mosolyogtam, olykor könny szökött a szemembe, és halkan, suttogva köszöntöttem őket, hiszen olyan érzés, mintha bemutatkozhatnék nekik, mintha itt állnának előttem, végre, annyi évtizednyi, néha évszázadnyi várakozás után. Az anyakönyvekből pedig a nevek mellett számos egyéb információ is kiolvasható, így a puszta adatok helyett kirajzolódhat életük vázlatos története is. Olyan ez, mint egy időutazás, amelyen az őseim kísérnek.

Legendák nyomában

Valószínűleg minden családban keringenek hihetetlenül érdekesnek tűnő történetek a felmenőkről, ezek egy része valós, de sokat csak a képzelet szült. Nálunk kifejezetten sok ilyen van, a családfakutatás során pedig beigazolódhat vagy megdőlhet néhány családi legenda.

Talán a legizgalmasabb egy gyilkosság története volt, amelyre ugyan megdönthetetlen bizonyítékot nem találtam, de indítékot és magyarázatot igen. Anyai nagypapám sokszor emlegette, hogy az ő nagyapját megölte, ciánnal megmérgezte második felesége. Állítólag az egész családot kiirtotta a három idősebb lánygyermek segítségével, a fiúgyermekek közül csak papám édesapja maradt életben. Őt egy szolgájuk figyelmeztette, és lóháton menekült el a családi birtokról. A nagypapám úgy mesélte, hogy egy Bíró leány volt a második feleség. Kutatásom során úgy találtam, hogy a szájhagyomány útján fennmaradt történet itt-ott torzult, de akár valós is lehet. A Bíró leányról kiderült, hogy ez nem a neve, hanem édesapja foglalkozása volt.

Ükapám és felesége szépen éltek együtt, nagygazdák voltak, tehát volt földjük, vagyonuk. Nyolc gyermekük született, öt lány és három fiú, közülük kettő csak pár évet élt. Ükanyám 1886-ban, 34 éves korában, a halotti anyakönyvi bejegyzés szerint májdaganatban halt meg. Ükapám egy hónap múlva feleségül vette a végzetét jelentő özvegyasszonyt. Az esküvő évében gyomorbetegségben meghalt a két kisebb, kettő-, illetve négyéves gyermek, így csak a három nagylány és a nagypapám akkor hétéves apja maradt. A családfő 1894-ben, agylágyulás miatt távozott az élők sorából. Ekkor pattant lóhátra a dédapám, a vagyon így a feleséget illette, aki bizonyára osztozott rajta a három lánnyal. (Ennek kiderítésére személyesen kellene kutatnom az illetékes levéltár hagyatéki iratait, de a járvány miatt ezt elhalasztottam.)

A második feleség korábban is bejárhatott a birtokra, a házba, mert ükanyám sógornője volt. Ez magyarázza a gyors házasságkötést is, hiszen már ismerték egymást az ükapámmal. Igazán megrendítő a nő előélete: hét fiúgyermeket szült, mindet eltemette, majd végül 1880-ban férje gyomorrákban hunyt el. Megvolt az indok: a vagyon. Megvolt a lehetőség: bejárt a házba, megbíztak benne, apja pedig bíróként elsikálhatta az egészet. Valódi bizonyítékok nélkül nem lenne szép meggyanúsítani egy védekezni már nem képes embert, de kétségtelen, hogy akár igaz is lehet a családi rémtörténet. Ennek mindenképpen utánajárok, ha a pandémia lecsitul.

Édesapám apai ágát kutatva is előkerültek olyan tények, amelyek közelebb hozták hozzám a rég nem élő ősöket. A család az 1800-as években Debrecenben élt, egykori házuk, amelynek egyik szárnyát maguk építtették, ma helyi egyedi védettség alatt áll. Ezt az anyakönyvi bejegyzésekben szereplő lakcímek, a korabeli kataszteri térképek és egy nagyon kedves levéltárossal való telefonos beszélgetés segítségével sikerült kiderítenem.

Szintén ennek az ágnak a kutatásakor, az egyik erre specializálódott weboldalon keresztül megismerkedtem egy távoli rokonommal. Ő is lelkesen kutatja a családunkat, így megoszthattunk egymással sok információt és fennmaradt történetet. Így tudtam meg, hogy felmenőm testvéreivel olyannyira összeveszett az örökségükön, hogy kissé alkoholgőzős állapotukban egyikőjüket felakasztották a vita tárgyát képező birtok szélén álló fára. Szerencsére túlélte a - talán nem is komoly - gyilkossági kísérletet, de bírósági ügy lett belőle, aminek írásos nyomait biztosan megtalálom majd a levéltárban.

Ugyanezen ágról származó apai dédapám az első világháborúban hadifogolyként Szibériába került, ott ismerte meg leendő feleségét, akit 1925-ben hazamenekített, mert bojárok voltak, és Oroszországban kivégzés várt volna rá. Kutatásaim során olyan katonai papírokat találtam, amelyeken megjelölték azt a települést, ahol raboskodott. Ezzel az információval tovább tudok majd lépni, és talán többet is megtudhatok a mongol határ mellett élő őseimről.

Akadt azonban olyan legenda is, amely az eddigi eredményeim nyomán megdőlni látszik: anyai nagymamám családja mindig büszke volt arra, hogy Kazinczy Ferenc egyenesági leszármazottjai vagyunk. Sajnos erre semmilyen bizonyítékot nem találtam, sőt most úgy tűnik, nem lehetséges a híres rokonság, mert Kazinczy nevű őseim az 1800-as évek elején Gyömrőn éltek, és közrendűek voltak. Még alaposabban utánajárok ennek a vonalnak, mert nem szeretném tévedésből lerombolni a családi mítoszt, de egyelőre nem valószínű a híres nyelvújítóval való kapcsolat. Persze az is igaz, hogy minden történet mögött található valami kis igazságmorzsa, ennek a kiderítése izgalmas feladatnak ígérkezik.

Szintén anyai nagymamám családjában maradt fenn az az információ, hogy nemesi származásúak vagyunk, ami viszont igaznak bizonyult. Héregi őseim egy része az 1700-as évek végén érkezett a faluba a mai Szlovákia területéről. Az ebből a családból származó fiú 1845-ben feleségül vett egy szintén a Felvidékről származó lányt, akinek a neve mellé a házassági anyakönyvi bejegyzésben a pap odakanyarította: a leány nemes. Sok-sok lapozgatással töltött nap után a nyitrai kerülethez tartozó Szalka anyakönyvében megtaláltam a születési bejegyzését, ahol mindkét szülő neve előtt a Nobilis, azaz nemes kifejezés áll. Hatalmas öröm volt ez, hiszen valósággá vált a családi legenda: nemesi vonalról (is) származunk!

A már kilencvenes éveiben járó nagymamám is örömmel fogadta a hírt, és én lelkesen meséltem neki a bizonyítékokról. Azóta egy könyvben is megtaláltam a családom ezen ága nemesi mivoltának felemlegetését, ami szerint régi vágújhelyi nemesi család leszármazottai vagyunk. Őseim büszkék lehettek származásukra, megszerzett tudásukra és elért eredményeikre, mert a Héregen megtalált sírra is rávésették, hogy Morvai János mészárosmester volt, tehát nem földműves, nem nincstelen, hanem igazi mesterember, saját iparral.

Őseim földjén

A tavaly júniusi, temetői keresgélés után egyre többször utaztunk Héregre. Férjemmel mindketten szeretünk túrázni, amire a Gerecse számtalan lehetőséget adott. A járványveszélyben is bátran felkereshettük a csendes kis települést övező erdőket, mert ezek nem tartoznak a turisták által leglátogatottabb helyek közé. Nyár végétől már minden héten Héregre jártunk túrázni, és minden alkalommal végigsétáltunk a bájos utcákon, élveztük a nyugalmat. A pandémia miatt addigra már biztosan tudtuk, tartósan is működik a home office, így amikor eladóvá vált egy ház a falu szerintem legjobb utcájában, komolyan eljátszottunk a költözés gondolatával. Amúgy is új otthont kerestünk. Aztán ősszel döntöttünk: annyira idehúzott a szívünk, hogy versenybe szálltunk az eladó ingatlanért.

2021 júliusában költöztünk Héregre, igaz, még csak a leendő, erősen felújításra szoruló otthonunk szomszédjában álló ház bérlőiként. A költözés napján megismerkedtünk több utcabelivel is, egy idősödő házaspárral különösen sokat beszélgettünk. Néhány elejtett szóból, nagymamám lánykori történeteiből, testvérei visszaemlékezéseiből pár nap alatt kirajzolódott, hogy a frissen megismert, kedves házaspár, Tóvárosi Szilveszter és felesége, Icuka a rokonaink. Szilveszter anyja ugyanis az én dédmamám unokatestvére volt, ráadásul őt is nagyon érdekli a családunk története.

Nagy döntés volt felhagyni a megszokott életünkkel és a családunktól távoli, ismeretlen helyre költözni, de ahányszor csak végigsétáltunk Héreg utcáin, én mindig úgy éreztem, hazajöttem. Bár a szüleimtől messzebb kerültem, az őseimmel érzett köteléknek, a helybéliek figyelmességének, kedvességének, és az újonnan felfedezett rokonságnak köszönhetően egy percig sem éreztük elveszve magunkat a faluban, itt valóban otthon lehetünk.

Tippek a családfakutatáshoz

Első lépésként érdemes felkutatni a családban megmaradt információkat, idős rokonokkal beszélgetni, iratokat, fényképeket kérni tőlük. Ma már szerencsére otthonról, a fotelben ülve is fel lehet göngyölíteni pár száz évnyi történetet: számos lehetőség nyílik az online kutatásra. Az anyakönyveket leginkább a FamilySearch.org weboldalon érdemes lapozgatni, kataszteri térképekért a mapire.eu-t, régi újságcikkekért, könyvekért pedig az Arcanumot lehet felkeresni. Katonai dokumentumokat az Arcanum mellett a különféle online adatbázisokban is lehet találni, ilyen például a katonaoseink.militaria.hu vagy az adatbazisok.hu-n a szovjet táborok magyar foglyairól szóló információk. Nagy segítséget jelenthet a kutatóknak a MACSE oldala is, az egyesület adatbázisában rengeteg információ található, emellett hasznos tanácsokat is adnak a keresgéléshez, online webináriumokkal is segítenek.

Kutatás során azonban nagyon fontos a találatok több oldalról való ellenőrzése, mert a régi bejegyzések többnyire hiányosak, gyakran tévesek is. Emiatt könnyű tévútra térni. Előbb-utóbb elfogynak az otthonról is kutatható dokumentumok, ilyenkor a levéltárakban folytatható a nyomozás. Az anyakönyvek mellett térképek, hagyatéki dokumentumok, peres ügyek iratai, népszámlálási és adózással kapcsolatos papírok és számos egyéb forrás tartalmazhat a kutatás szempontjából fontos információt.

Íme, a világ legnagyobb családja

A 75 éves indiai férfié a világ legnagyobb, 181 főt számláló családja.

(Képek forrása: Kalocsai Magdolna.)

• kapcsolat
• falu
• családfa
• kutatások
• család
• magyarország
• héreg
• Lélek&Test