Hogy szeressük jól a testünket, és hogy lesz olyan, amivel elégedettek leszünk? Dr. Buda László pszichológus mesél

Miként hat a testünkre az állandó stressz, a lélek állapota? Milyen testi tüneteket produkálhat a túlzott megfelelési vágy? Milyen következménye lehet annak, ha nem tudjuk szeretni a testünket, elfogadni önmagunkat? Meddig terjed a saját kompetenciánk, ha betegek leszünk? Az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk meghatározhatja a lelki és testi egészségünket is. A test és lélek egymásra hatását Dr. Buda László, orvos, pszichiáter és Szily Nóra, pszichológus, újságíró boncolgatta.

- Ha egy hároméves kislány a tükör elé áll, boldogan, gátlások nélkül szemléli magát, és semmi kétsége afelől, hogy ő a leggyönyörűbb királylány a világon. Aztán az idő múlásával, ha kamaszként tükörbe nézünk, már egyre több hibát vélünk felfedezni magunkon, a legtöbben pedig felnőttként sem vagyunk teljesen elégedettek a testünkkel. Hogy jutunk a gyerekkor határtalan magabiztosságától a felnőttkori önbizalomhiányig?

- Egy kisbaba bármit csinál, díjazzák. Amennyiben szeretettel teli környezetbe érkezett, egy ideig még a büfizésért is megdicsérik, mosolyognak rá. Így piciként szabadon, tudattalanul lehet önmaga. Idővel azonban elkezdődik a gyerek szocializálása: tükröt tart, visszajelzéseket ad neki a világ és a felnőttek, ha valami nem stimmel a viselkedésével vagy a testével. Elérkezik az idő, amikor a szülő már nem örül annyira a büfinek vagy a pisinek. 

Freud mondta: a civilizáció ára a neurózis. Itt vagyunk a világban, szeretnénk önazonosak lenni, de a környezetünk elvárásai ezt nem engedik. A társadalom visszajelzései azt sejtetik, hogy valami nem stimmel velünk.

- Ennek ellenére gyakran halljuk, hogy fogadjuk el és szeressük önmagunkat… Az önelfogadásnak azonban mintha része lenne, hogy elfogadom, miben vagyok jó és kevésbé jó. Hogyan juthatunk el az önelfogadásig, amikor a társadalom üzenetei sokkal inkább hátráltatnak ebben?

- Amikor gyerekként bekerülünk egy közösségbe, és már nem csak a családtól kapunk visszajelzéseket, de kortársainktól is, onnantól napi szinten meg kell birkóznunk az összehasonlítás rémével: az egyik gyerek jobban szaval, a másiknak meg szebb a copfja, mint nekünk. Ezt nem lehet elkerülni. Így már a gyerekkor korai szakaszában megismerjük a szégyenérzetet, a nyomást, hogy valamiben nem vagyunk jók. 

A szakma nagy szerzői azt írják, hogy a társadalmunkban a felnőttek már egy módosult tudatállapotban élnek. A legtöbb embernek fel sem tűnik, hogy a gondolkodásába napi szinten mennyire mélyen beleivódott a gyanú: valami baj van velem. Emiatt sokszor kénytelen elmenekülni a rossz közérzet elől az evésbe, ivásba, internetbe, munkába. 

A másik lehetőség a menekülés mellett, hogy a szégyen okozta belső feszültséget támadásba fordítjuk, és rendkívül kritikussá válunk önmagunkkal és a világgal szemben, mindenben a problémát találjuk meg. 

A felnőttek módosult tudatállapotának harmadik és egyben igen gyakori megnyilvánulása, hogy azt érezzük, állandóan fejlődnünk kell: még el kell olvasnunk két könyvet, még edzenünk kell egy órát, még ezt a tanfolyamot el kell végeznünk.

Valami állandóan hajt minket, de úgy érezzük, hogy legalább tanulunk belőle, fejlődünk. Ez jó is lenne így, csak, ha ez belső kényszerből fakad, sosem lesz vége az örökös hajtásnak, miközben valójában nem érkezünk meg sehova, és sosem fogjuk teljesen jól érezni magunkat. Ilyen értelemben véve az egész társadalom rohanó, aggodalmas, stresszes és komoly. Alig látni derűsen mosolygó embereket a hétköznapokban, mindenki arcán a gond látszik - fut az agyunkban a saját projektünk, hogy hol kellene már tartanunk az életben, mit kellene még csinálnunk, hogyan kellene kinéznünk. Ez rettenetesen nyomasztó dolog, és sok embernek fel sem tűnik, hogy ebben az ördögi körben él.

- Hogyan lehetne változtatni a saját világunkon, szembemenni ezzel a módosult állapottal? Hogyan kellene ebben a furcsa transzállapotban kivájni magunknak egy komfortos kis zugot, ahol nem érezzük mindig, hogy valamit csinálni kellene, hanem meg tudunk pihenni?

- Ha nem szeretnénk ebben a feszültségben élni, akkor szükségünk lesz társként önmagunkra. Találkozni kell a valódi önmagunkkal, és ez nem egyszerű dolog. Felnőttként rengeteg mindennel azonosulunk, amik vagy amilyenek valójában nem is vagyunk. Azonosulunk a testünkkel, és azt hisszük, hogy csupán ennyik vagyunk. A gondolatainkkal, meggyőződéseinkkel sem vagyunk egyek, ezek is csupán nézőpontok, és, aki ezekkel azonosul, gyakran bonyolódik értelmetlen vitákba, és védi az igazát, mintha az életéről lenne szó.

Meg kell fejteni, hogy ki a belső önmagunk, aki a testünkben lakik, gondolkodik, aki átéli az érzéseinket, aki reflektál önmagára? Mikor belenézünk a tükörbe - gyerekkortól kezdve egészen időskorig -, mindig más testet látunk, mégis, a lelkünknek van egy olyan része, amelyik mintha nem öregedne, mintha mindig is ugyanaz az énünk lett volna. Idősödő fejjel azt látjuk a tükörben, hogy hiába szaladtak el az évek, valami mégis ugyanaz. Ennek a belső énnek a megtalálása, a vele való kapcsolatfelvétel, a benne való megnyugvás az egyik nagy kijárat a felnőttkor módosult tudatállapotából. 

Nem várhatjuk a társadalomtól, hogy több elismerést adjon. Nehogy azt higgyük, hogy a tökéletes külsejű szupermodellek teljesen elégedettek az életükkel. Terápiás tapasztalataimból tudom, jópáran miután hazamennek, esténként otthon magányosan sírnak, a tükörrel veszekednek, vagy az evési-ivási szokásaikkal küzdenek. Mindenki tele van szorongással, aggodalommal. A szorongások elengedése és a módosult transzállapotból való kilépés tehát nem attól függ, hogy hogy nézünk ki, vagy kapunk-e elismerést, hanem egy sokkal mélyebb dologról: a belső önmagunkkal kialakított mély és jó kapcsolatról.

- Azt mondod, ne azonosítsuk magunkat a testünkkel, sokan mégis inkább elidegenednek tőle - mintha a testük nem az övék lenne, hanem egy különálló tárgy, egy rossz kísérő. Tehát a dolognak ez a két véglete van: vagy az azonosulás, vagy az elidegenedés.

- Mindkettő rendkívül nyomasztó és megterhelő. Ha valaki azonosul a testével, és kritikát kap, úgy érzi, az egész lényét támadták meg, ez pedig az élete minden területét be tudja árnyékolni. Másrészt rendkívül veszélyes az elidegenedés is, amikor az ember megpróbálja távol tartani magától a saját testét. Ez arról ismerhető fel, hogy nem szeretünk tükörbe nézni. Meg kell tanulni elfogadni a testünket, hiszen ő életünk kísérője, aki az elejétől a végéig szüntelen velünk van.

Úgy látom, elég kevés ember teszi meg, hogy ruha és mindenféle díszítés nélkül, nyugodtan szemléli a testet, amelyben lakik. Csak kevesen figyelik meg, milyen érzéseket kelt bennük a testük, és még kevesebben hajlandóak egy darabig együtt lenni azzal az érzéssel, amit a saját testük kivált belőlük. Ezt a gyakorlatot érdemes próbálgatni, és rendszeresen végezni.

Mindenki a saját testében lakik, együtt kel, együtt fekszik vele. Ő a legközelebbi hozzátartozónk. Egy ilyen kapcsolatot nem szabad elhanyagolni. Sok emberben évek óta nincs semmi szeretet, hála, nincs párbeszéd, köszönet azért, amit a testünk értünk tesz. Az emberek még egy növénnyel, egy kisállattal sem bánnak olyan rosszul, mint a saját testükkel.

- Azt szoktad mondani, a testünkkel úgy kellene bánnunk, ahogy egy kisgyerekkel: türelemmel, elfogadással. Hiszen, ha dühömben leüvöltök egy gyereket, azzal sokkal inkább ellenállást váltok ki, mintsem engedelmességet. Olyan önkritikussá, önbecsmérlővé válunk az idő során, hogy azt más embereknek nem engednénk meg soha. Hogy zajlik, és hogy változtatható meg ez a belső párbeszéd a testünkkel?

- Ha a nem tudatos párbeszédet ember és teste, tükörképe között felhangosítanánk, mondjuk, abban a pillanatban, amikor az ember eldönti, hogy fogyókúrázni kezd, az sok esetben bizonyára így hangzana: hogy nézel ki? Ez borzalmas. Ezt nem csináljuk tovább, ennek itt vége! Gyűlik bennünk a harag, a viszolygás, az undor, majd előjön belőlünk a kontrolláló, szigorú szülő: nem eszel több cukrot! Nem kapsz kenyeret, nem érdekel, hogy szereted! Este hat után nem eszel! És később, amikor a fogyókúra elkezdődik, de vétünk a saját magunk által felállított diétás szabályok ellen, ismét jön az önpocskondiázás: milyen gyenge, lúzer alak vagyok! 

Ilyenkor azonban nem az a falat cukros sütemény veszélyes a fogyókúrára és jóllétre nézve, hanem az azt kísérő, becsmérlő gondolat, ami hatalmas feszültséget és ellenállást kelt a testben. Ugyanez igaz a dohányzókra, akik haragszanak magukra, amiért nem tudnak leszokni, hiába szeretnének: a füsttel együtt a mérgező gondolatok - a düh, a csalódás, az öngyűlölet - is beivódnak a testükbe. Amikor valaki önmarcangolással, bűntudattal gyengíti magát, az pszichoimmunológiai szempontból a lehető legveszélyesebb állapot. Inkább egye meg a fogyókúrázó azt a falat süteményt jóízűen, élvezettel, de ne ostorozza önmagát.

- Jobb inkább bűntudat nélkül falatozgatni, mert ezek az önmarcangoló gondolatok gyengítik az immunrendszert, és hajlamosítanak a megbetegedésre? 

- Két véglet van, az egyik a bűntudattal evés. A másik, amikor valaki bűntudat nélkül remekül van, miközben halálra tömi magát. Az nem esik túlzásba, aki jól kommunikál a testével, hálás, szeretetteli viszonyt ápol vele, és meg akarja érteni, mitől érzi jól magát, szeretne gondoskodni a testéről. Ezekben az emberekben van egy megérzés, hogy a testének nem jó, amit csinálni akar vele - legyen túlevés vagy túlivás. Aki elfeledkezik magáról, és érzelmek hatására elkezd enni, és túleszi magát, annál ez általában öntudatlanul történik. Ezt nem lehet elítélni, természetes és érthető dolog. 

A mi kultúránkban az evés nem igazán a táplálékbevitelről szól, sokkal inkább érzelmi dolog: szeretetélmény, önmegnyugtatás, öröm, lazítás. Sok diéta azon bukik el, hogy a fogyókúrázó úgy tesz, mintha az evés egyszerű táplálékbevitel lenne, és számolja a kalóriákat. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a lelki aspektust és az élvezetet a fogyókúra alatt sem. Figyelni kell, milyen érzéseket vált ki belőlünk az étkezés, az egyes ételek. 

- Hogyan vehetjük fel a kapcsolatot a testünkkel, hogy ezt észrevegyük?

- A legtöbb esetben ez úgy történik, hogy egyszer csak megtapasztalunk valamit, ami nem úgy működik a testünkben, ahogy szeretnénk. Ezek lehetnek tünetek, fájdalom, súlyfelesleg. Általában ilyenkor válik aktuálissá a kérdés, hogy hogyan is állunk a testünkkel. Sokan azonban nem erre gondolnak, hanem gyors segítségért rohannak az orvoshoz. 

A tüneti jelzéseknél fontos észrevenni, hogy a test így próbál megszólítani minket, és el lehet kezdeni kommunikálni vele. Az egyik lehetséges út, ha valaki szeretne meggyógyulni, lefogyni vagy természetes módon alakítani magán, hogy megtanul szeretettel bánni a testével. Ahogy a kisbaba sugározza magából a szükségleteit, úgy kommunikálja azokat a testünk is - jelzi, ha fáradt, éhes, szomjas. Ezt a nyelvet el kell sajátítani, ahogy az anya is megtanulja értelmezni a babája nyelvét. 

A gondolat világa és a fizikai világ között van valamilyen rejtélyes kvantummechanizmus, ami még ma is felfedezésre vár. Hogy van az, hogy rágondolunk a citromra, és összefolyik a nyál a szánkban, a szégyen hatására pedig elpirulunk? A gondolataink, emlékeink, érzelmeink hatnak a testünkre. Az egész belső világunk és életmódunk rá van írva a testünkre.

Ha tenni szeretnénk valamit a testünkkel, forradalmasítani kell a belső párbeszédet önmagunkkal. Álljunk a tükör elé, és vegyük a bátorságot, hogy szembenézzünk azzal, amit ott látunk. Nézzük meg alaposan, engedjük, hogy az érzéseink megjelenjenek, legyenek bármilyen kellemetlenek - éhség, düh, frusztráció, csalódottság -, és kezdjünk el egy új, eddig szokatlan belső párbeszédet folytatni az alábbihoz hasonlóképpen:

Kedves Testem, nem nagyon szoktunk beszélgetni egymással, de életünknek ezen a pontján oda jutottunk, hogy rád nézek, és nem tetszik, amit látok. Elégedetlenség és nyugtalanság van bennem, nem érzem jól magam. Szégyellem magam, úgy érzem, sok mindenben akadályozol. Azt gondolom, ha meg tudnálak változtatni, könnyebben boldogulnék, több önbizalmam és bátorságom lenne. Nagyon szeretném, ha ebben a változásban partnerem lennél, kedves testem. Szeretném, ha kicsit karcsúbb lennél, szeretném, ha elkezdenénk ebbe az irányba menni. Szükség lesz hozzá fegyelemre, meg kell változtatni a szokásainkat. Szükségünk lesz arra, hogy jobban figyeljünk egymásra. Nem akarlak sanyargatni, sem kényszeríteni vagy bántalmazni, mert tudom, hogy annak nem lesz hosszú távú hatása. 

Ha a testünket traumatizáljuk, akkor ellenáll. Ha sanyargatással sikerül is lefogyni, a súlyfelesleg vissza fog mászni - ez a jojó-effektus. Ahogy a gyermeket, a testünket is nevelni, szocializálni kell, de nem szabad kínozni, szenvedést okozni neki.

- Ha sok éven át kegyetlenül bántunk a testünkkel ahelyett, hogy partnerként tekintettünk volna rá, negyven-, ötven- vagy hatvanévesen még nem késtünk le arról, hogy ezt a belső párbeszédet helyreállítsuk? 

- Dolgokat helyrehozni soha nem késő. Ha valaki évtizedeken át rosszul bánik a testével, és észreveszi a mentális vagy fizikai leépülésre utaló jeleket, bármikor észbe kaphat. A változás soha nem egyik napról a másikra történik, hiszen évtizedes szokásokat kell kigyomlálni. El kell kezdeni szépen beszélni magunkhoz a belső párbeszéd során. 

Bármelyik életkorban lehet tudatosítani, hogy a testünk nem azért van itt, hogy azonosuljunk vele, sem azért, hogy kihasználjuk, kizsigereljük, bántalmazzuk vagy elhanyagoljuk. A testünk azért van, hogy lehetővé tegye számunkra az élmények átélését, hogy minél több szeretetet, alkotóképességet biztosítson nekünk. Ezért a nemes szolgálatért a testünkről, akár egy növényről, kisállatról vagy gyerekről, gondoskodnunk kell. Ha ezt a gondoskodást eddig nem kezdtük el, kezdjük el ma. Nehéz lehet, ha eddig elhanyagoltuk, bántalmaztuk a testünket, de ma van a legmegfelelőbb nap arra, hogy elkezdjük szépen felépíteni a testünkhöz fűződő pozitív viszonyunkat. 

- Ha a tünetek felől nézzük a dolgot, a magyar nyelv remekül ábrázolja azokat a pszichoszomatikus jeleket, melyekkel a testünk reagál a környezetünkre: nem veszi be a gyomrom, kiütést kapok tőle, kihullik tőle a hajam. Egy ismerősöm példája is ezt mutatja, aki a válása előtt tele volt kiütésekkel, a bőrgyógyász már mindent felírt neki, persze semmi nem használt. Amikor pedig kiszabadult a kapcsolatából, egyik napról a másikra tünetmentessé vált. Az olyan gyakori tünetek, mint a nyak- vagy derékfájás, a magas vérnyomás milyen lelki bajok tünetei lehetek?

- Ezt a megközelítést testszimbolikának nevezik, ami arról szól, hogy a testünk különböző részei és funkciói közvetlenül utalnak bizonyos lelki természetű problémákra. A tapasztalatokon alapuló népi bölcsességek, amelyeket a nyelvünk is hordoz, egyszerűen zseniálisak. Ezt a tudást érdemes használni, magam is értékesnek tartom a testszimbolikát.  

Másrészt azonban az a tapasztalatom, hogy minél inkább általánosítunk - például, hogy a váll fájdalma azt jelenti, túl sokat vállaltunk -, annál inkább fennáll annak a veszélye, hogy egy kicsit sematizáljuk ezt a dolgot. Nem biztos, hogy az általánosítás mindig célravezető. Amikor porckorongsérvem volt, rengeteg könyvet átnyálaztam, hogy milyen lelki gondra utalhat ez a probléma, de nem lettem okosabb. A testi fájdalmak és tünetek sokszor valami nem tudatos dolgot jeleznek. Ha nem hozunk egy problémát, elakadást felszínre, a tudat szintjére, akkor egyszer csak előtörhet valamilyen testi tünetben, megjelenhet a fizikai rendszerünkben. Egy lelki sérelem fizikai szinten való megjelenése egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy el lehessen olvasni egy könyvből, mit jelent például a fejfájás vagy a székrekedés. Lehet, hogy egy könyv azt írná, az irritábilis bél-szindróma régi, feldolgozatlan gyerekkori traumákra utal. Mi pedig elolvassuk, és ott állunk betegen, miközben nem tudjuk, milyen traumákra kellene gondolnunk, és főleg, hogy mit kellene tennünk következő lépésként. 

A testszimbolikát tehát nagyon érdekesnek tartom, de nekem orvosként az a dolgom, hogy konkrétan az egyén segítségére legyek, nem pedig, hogy általános megoldásokat használjak, mert az sokszor kevés és veszélyes is. A betegeimtől külön-külön, egyénenként igyekszem megtudakolni nemcsak a fizikai, de a lelki problémáikat is. Fontosnak tartom, hogy felépítsünk egy fizikai és egy lelki diagnózist is. Ez is egy járható út, és életek múlhatnak azon, amit a lélektől megtudunk. 

Volt egy fiatal páciensem komoly kórképpel: alvászavar, impotencia, depresszió, már mindenféle problémája volt. 35 évesen romokban állt, félig-meddig sejtette is, mi állhat a háttérben. Pár nappal azelőtt, hogy a tünetei elkezdődtek, meghalt az édesapja. Nem készülhetett fel rá, hirtelen történt: az apát szívroham vitte el a munkahelyén. Nem tudtak elköszönni, mert az apja hirtelen ment el. A páciensem nem tudott gyászolni. Úgy érezte, férfiként nem szabad sírnia, támaszt kell nyújtania nőrokonainak, neki kell intéznie a temetést, erősnek kellett lennie. 

Egyrészt nagyszerű dolog, ha valaki erős tud maradni egy ilyen helyzetben, és mások helyett vinni a terheket, másrészt viszont, ha mindez elfojtással párosul, veszélyes lehet. Páciensem nagyon érezte, hogy sírnia kell, mégsem tudott, pár nappal később pedig, amikor az apjával való lezáratlan kapcsolata átment a lelke mélyebb rétegeibe, jött az alvászavar. Páciensem érezte, de nem tudta, és elkezdődött egy két évig tartó, folyamatos orvoslátogatás. 

Van, akinek fogalma sincs arról, miről szól a betegsége. Van, aki sejti, hogy mi miatt kezdődhetett, ez már magában egy nagyszerű dolog. Van olyan is, aki biztosan tudja, hogy milyen életeseményhez köthető a betegségének a kialakulása. Mindhárom esetben felmerül a kérdés: és akkor most mit csináljak? 

- Érdemes először a saját élettörténetünkben elhelyezni a betegség kialakulásának időpontját? Vagy a tünetek ismétlődő megjelenésekor - amikor a betegség eltűnik, majd újra eljön - meg kell vizsgálni, épp milyen helyzetekben jön elő?

- Ez lenne a kiindulópont. Ha egy felnőtt ember egyszer csak megbetegszik, nem érdemes úgy tennie, mintha az egész csupán véletlen lenne. Ez egy meglehetősen beszűkült gondolkodásmód lenne. Persze, fizikai tényezők is vannak, de fontos tudatosítani, hogy az életünkben igenis zajlanak a dolgok, vannak érzéseink, aminek lehet, hogy köze van a betegséghez. Bálint Mihály pszichoanalitikus már az ’50-es években mondta, hogy 

a betegség élettörténetbe ágyazandó esemény.

Az orvosnak a kezelés mellett az is dolga, hogy ezt a beágyazást segítse, a pácienssel együtt feltérképezze a betegség kialakulásának előzményeit és következményeit, megértse okait. 

Édesanyámnak 1986-ban volt daganatos megbetegedése, szerencsére túlélte. Harminc évvel később megkérdeztem tőle a vacsoraasztalnál, ha visszaemlékezik, meg tudja-e mondani, hogy a betegségének volt-e lelki vonatkozása. Jól emlékszem, ahogy drága édesanyám visszagondolt, hogy mi történt ’86-ban, már ki is gördült egy könnycsepp a szeme sarkából, mondván: az egy nagyon nehéz év volt. Abban az évben tavasszal ugyanis hirtelen meghalt a nagymama, nem tudott elköszönni tőle, amit nehezen dolgozott fel, ősszel pedig jelentkezett nála a daganatos betegség. Az ember ilyen helyzetekben gyakran mondogatja az álbölcsességet, hogy bizony, a baj csőstül jön. Valójában viszont sokszor inkább az áll a háttérben, hogy az első baj nem talált magának gyógyírt a lelkünkben, és fizikai betegségek formájában jelzi, hogy valamit fel kell dolgozni. Főleg, ha egy olyan életesemény okán jön elő, ami miatt sokáig bűntudatunk volt.

- A lelkiismeret-furdalás, a szégyen sokszor áll a tünetek hátterében?

- Egy betegségnél általában két különböző puttonyunk van, amivel foglalkozni kell. Ezeket érdemes kibontani, megvizsgálni, majd elengedni. Az egyik puttonyban azok a dolgok vannak, amikor nem bánt jól velünk az élet: gyerekkori traumák, bántalmazás, elhagyatás, megcsalás, mindenféle sérelmek. Tehát ebben a puttonyban azok az események vannak, ahol az élet áldozatává váltunk, és emiatt harag, csalódottság, neheztelés, hiányérzet van bennünk. Talán nincs is felnőtt ember, aki nem rendelkezik ilyen érzelmi csomaggal. Ha megbetegszünk, hasznos - bár időnként fájdalmas -lehet  amiben - bár fájdalmas lehet - letenni és megvizsgálni ennek a puttonynak a tartalmát. Elfogadni, hogy ez történt velünk a családban, az iskolában, a párkapcsolatban, a munkahelyen. Megfigyelni az érzéseket, amik megrekedtek, belénk szorultak, és megtalálni a módját, hogy megbocsássunk, elengedjünk mindent, amit csak tudunk. Nem feltétlenül lesz könnyű, de megéri.

A másik puttonyban azok a dolgok vannak, amiket mi rontottunk el, amit nem csináltunk jól. Az önostorozást, a bűntudatot is rendkívül nehéz feloldani, és sokszor következik ezekből egy öntudatlan vezeklési vágy is, ami pedig betegség formájában is kiütközhet. Az ember szinte igazságosnak érzi, hogy bűnhődnie kell, nem érdemli meg, hogy egészséges legyen, jól érezze magát. Ez az önbüntetési tendencia rendkívül gyakori.

- A testszimbolikában tehát fontos, hogy ne sematizáljuk, milyen betegség mit jelent. Mi a következő lépés, ha valaki maga szeretné megvizsgálni a puttonyát, elgondolkodni a tünetein? Van olyan önreflexív technika, amit alkalmazhatunk, hogy lépést tudjunk tartani saját érzéseinkkel?

- Sokféle praktika van, a legtöbbet, melyek számomra is beváltak, igyekeztem összefoglalni a Mit üzen a tested? című könyvben. Természetesen baleset, vészhelyzet vagy komoly fájdalom esetén nem kezdjük feltérképezni önmagunkat, hanem orvosi segítséget kérünk. 

Ha olyan testi dolgot tapasztalunk, amiről érezzük, hogy nem stimmel, a legelső dolog, amit meg kell tenni, az a tünet tudatos elfogadása: ez van, ezt tapasztalom, fáj a fejem, véres a székletem, emésztési zavaraim vannak, hullik a hajam. Sokan ahelyett, hogy tudatosítanák és elfogadnák a tünetet, bosszankodnak, felháborodnak, tiltakoznak ellene. Egyből a gyors megoldásokat keressük. Ez érthető, de, ha nem szánunk időt a problémánkban való elmélyedésre, és megpróbáljuk még azelőtt megoldani, hogy egyáltalán megértettük volna, lehetséges, hogy számolnunk kell majd bizonyos következményekkel. Ha nincs idő a fájdalomra, lesz idő a sok szenvedésre. 

Nem várhatunk arra, hogy az orvos megkérdezze, történt-e velünk mostanában valami, ami megviselt. Ezt a kérdést magunknak érdemes időnként feltenni. Ma már rengeteg kutatás, tudományos felismerés és bizonyíték igazolja, hogy a gondolatainkra reagálnak a sejtjeink. Oda kell figyelni a bensőnkre, kellenek az önmagunkhoz intézett figyelmes, kedves, jó szavak. Az egész testünk gondolkodik, érez, az immunrendszerünk egy keringő idegrendszer.  

- Az elégedett, boldog ember immunrendszere sokkal aktívabb, jobban véd, ezért élnek tovább a boldog emberek. A fizikális jóléttel rendelkező embernek más a fiziológiai működése.

- A szeretettel ekvivalens érzések, mint a derű, hála, elégedettség, együttérzés, harmónia és barátság érzetének átélése olyan kémiai közeget hoznak létre az egész testben akár egyetlen pillanat alatt, mely lehetővé teszi, hogy minden sejt tegye a dolgát, és, ha valahol betegség van, ott az öngyógyító folyamatok rendben működhessenek. Ennek az elképesztően intelligens öngyógyító rendszerünknek köszönhetjük az életünket. E nélkül az orvos sem tudna meggyógyítani, hiszen a seb is magától forr össze - a szervezetünk csinálja, és nem is tudjuk, hogyan. Az orvos kezel, a természet gyógyít.

A mai világban azonban általában nem ez van, hanem a test másik működése jut érvényre. Sokkal gyakrabban érvényesülnek a félelemmel ekvivalens érzések: a stressz, a neheztelés, a szorongás, az aggodalom a határidős projektek, gyereknevelés és a többi miatt. Ilyen helyzetekben a test védekezik, mintha egy toxikus környezetben lenne: az öngyógyító folyamatok leállnak, és dermedt állapotba kerülünk, amikor azt érezzük: ezt ki kell bírni, csak túl kell élni. 

- Ezzel újra visszajutunk a védőburok megtalálásához: ha a világ ilyen, minden a stresszről és aggodalmakról szól, hogyan tud az ember magának egy derűs, szeretettel teli gombócot teremteni, ami megvédi, és amibe bekucorodhat a párjával, családjával, szeretteivel együtt? Azzal, amilyen az élet, nem tudunk mit kezdeni: a projektek, határidők, az aggodalom mindig van és lesz is, hogyan tudunk mindeközben vigyázni magunkra? 

- A mai kor emberének egyik legfontosabb készsége, amit felnőttként el kell sajátítani, hogy hogyan tudunk együtt érezni önmagunkkal. A szanszkritban ezt úgy mondják, maitri, azaz feltétel nélküli barátságosság önmagammal. A szanszkrit pontosan megfogalmazza azt is, hogy, ha az élet eltalál téged egy nyílvesszővel, ne lőj ki magadra egy másodikat. Az életben sok fájdalmas nyílvessző találhat el, ezt nem lehet megúszni: gyász, veszteség, kudarc, elkövetett hibák. 

A nyugati társadalom úgy próbál boldog lenni, hogy kizárja a kellemetlen tényezőket, igyekszik távol tartani magát a fájdalomtól, a kudarctól, mindig szeretne nyerni és sikeres lenni. Kerüli a fájdalmat, és csak a kellemesben szeretne részt venni. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a valóságban a boldogság, a derű, a harmónia kulcsa nem az, hogy kiirtunk magunkból minden negatív érzést, és elmenekülünk a rossz elől, hanem az, ha megtanuljuk átölelni mindezt. 

- El kell fogadni, hogy a fájdalom, a kudarc és a veszteség is a boldogság természetes része. Meg kell tanulni elfogadni, ha valami másképp kezd működni a testünkben, mint eddig. Ha testünk vagy életünk egy részének külön figyelemre van szüksége, meg kell tanulni, hogyan adhatjuk meg neki. Mert ki mástól kaphatná meg, ha nem tőlünk? 

- Sejtjeink számára valószínűleg mi vagyunk az Isten. A sejtek ott élnek egy rendszerben, fogalmuk sincs, hogy minek a részei, miközben nekik és nekünk szükségünk van egymásra: nem boldogulunk sejtjeink nélkül, ahogy ők sem nélkülünk. Ha észreveszünk valamilyen változást, tünetet, azzal a bölcsességgel érdemes a probléma felé fordulni, hogy először elfogadjuk, ami van, ami történik. Ha belegondolunk, hatalmas őrültség vitatkozni azzal, ami adott, mégis rengeteg energia megy el erre az életünkből nap mint nap. Nem itt kellene tartanom, nem így kellene kinéznem, nem kellett volna megbetegednem. Ez az ellenkezés nemcsak hatalmas energiarabló, de rendkívül káros is, mert eltereli a figyelmet a megoldásról, annak kereséséről. 

Felelősséget kell vállalni, hiszen ki másnak van több köze a problémáinkhoz, mint mi magunknak? Ez már egy jó kiindulópont. A második lépés, hogy amit csak lehet, megpróbálunk felderíteni. Megértjük, elfogadjuk, hogy ez van, és megpróbáljuk meglátni, hogyan van közünk a testünk történéseihez, hogyan kapcsolódhat a jelentkező tünet az életünkhöz, annak eseményeihez. Sok embernek már van gyanúja ezekről, csak nem merik kimondani.

- Önámítás helyett végig kellene gondolni saját érzelmeinket és életmódunkat is. Figyelni kell arra, mit viszünk be a testünkbe, a lelkünkbe, mit teszünk, hogyan érzünk. Ha mindezt végiggondoljuk, milyen érzések jöhetnek elő bennünk? Felmerülhet például a bűntudat, hiszen a huncutságokat mégis csak mi műveljük.

- Ez így van, de, ha valaki elkezdi behozni a vétkes és vétlen kifejezéseket, vigyázni kell, nehogy bűntudat vagy önhibáztatás legyen a vége. Ha valaki szégyelli, hogy sokat eszik, könnyen beleszorulhat egy olyan hurokba, hogy az emiatti szégyenét is evéssel csitítja. Ugyanez igaz az alkoholizmusra. Ha valaki szégyelli, hogy sokat iszik, és józan pillanatában rájön, milyen kínos, amit csinál, az alkohol lesz az eszköz, amivel tompíthatja bűntudatát és szégyenét. Ördögi körbe kerülhetünk a bűntudat miatt, tudatosan kerülni kell az önhibáztatást. 

- Az önmagunk elől való menekülés összefügghet azzal, hogy mennyi párkapcsolat megy tönkre, hogy milyen sokan nem találnak párt maguknak? 

- Az ember egy kapcsolatban is saját képét vetíti ki környezetére. A világon soha senki nem látja ugyanazt, még akkor sem, ha közösen egyazon tárgyra vagy helyzetre néznek, mivel az észlelését befolyásolják előzetes tapasztalatai és aktuális érzései, gondolatai. Ha ránézünk valakire, látjuk őt, de egyúttal látjuk a saját világunk kivetüléseit is: ahogy megítélünk másokat, abban mi is ott vagyunk valahol.  

Ha egy kicsit is tudjuk tudatosítani, hogy egy kapcsolatban mi az, amit a másiktól várunk, és mi akadályoz meg az ő elfogadásában, gyakran - ha eléggé őszinték vagyunk magunkkal - arra jutunk, hogy önmagunkat nem tudjuk elfogadni, és a másiktól várjuk azt, ami a világunkból hiányzik. Ha annyira szabadok és megvilágosodottak lennénk, hogy képesek lennénk olyannak látni a másikat, amilyen valójában, másképp reagálnánk a tetteire. 

Ha alaposan körülnézünk, meglátjuk, hogy tulajdonképpen az egész társadalom, a párkapcsolataink, a gyereknevelési módszereink tükröt tartanak nekünk. Érdemes elgondolkodni azon, vajon itt van-e az ideje annak, hogy magunkba tekintsünk, és ráébredjünk, hogy először talán önmagunkban kell elkezdeni helyre tenni a dolgokat. 

• femina klub
• interjú
• dr. buda lászló
• szily nóra
• test és lélek
• tünetek és betegségek
• Lélek&Test