A kütyüzés egy tünet: az igazi probléma, hogy a gyerekeink nem tudnak egymással lenni

Esz í vé, szív, ami kell, hidd el, ami kell, az a szív!” - harsog a tévéből, és a kislányom csillogó szemekkel énekli. A Lego Friends nagy kedvenc, lehet az csilliókba kerülő kockajáték vagy a rajzfilm. A kislányom biztosra veszi, hogy amikor nagyobb lesz, ő is ilyen kalandokba fog keveredni, és ilyen baráti társasága lesz.

Velem ellentétben neki lételeme a társaság, a közösségi élet és az ezzel járó állandó zsinatolás. Egyszerűen akkor van elemében, ha együtt van másokkal. Ennek megfelelően úgy néz rám, mint egy szánni való nyomorultra, amikor azt mondom, most negyedóra csendre és egyedüllétre van szükségem. Én akkor tudok feltöltődni és új erőre kapni, ha magamban vagyok, ő úgy, hogy másokkal együtt van, és közösen csinálnak valamit.

Ez bajnak nem baj, kihívásnak kihívás, mert meg kellett tanulnunk összehangolni az igényeinket és azt is, hogy elfogadjuk a másik eltérő habitusát. Ez tőlem kívánt nagyobb erőfeszítést, de büszkén mondom, elég jól állom a strapát.

A gyerekem egyke. Én is az vagyok. Az anyaságnak nem kőbe vésett szabályokkal és tűzön-vízen át betartandó elvekkel futottam neki, de nagyjából tudtam, mi az, amit akarok. Azt feltétlenül, hogy a gyerek tanuljon meg egyedül lenni. Ez nagyon jó dolog, saját magát építő dolgokra válik képessé. Nem mellesleg megtanulja értékelni és szeretni a csendet, ami további jó dolgokra teszi alkalmassá.

És természetesen akartam azt is, hogy rengeteget legyen gyerektársaságban. Mindenekelőtt azért, mert láttam, hogy ez neki milyen fontos. És mert tudom azt, egy gyerekkel kevés jobb dolog történhet, mint az, hogy kötetlenül együtt van a kortársaival. A szabad játék öröme a legnagyobb dolog, amit a kisgyermeknek adhatunk. Kiváló alkalom ez arra is, hogy megtanulja kezelni a konfliktusokat, alkalmazkodni, tudja elviselni a visszautasítást, megtanul segítséget kérni és kooperálni másokkal.

Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy én ennek érdekében mindent megtettem. Anya és gyermeke nem voltak annyit játszótéren, játszóházban és olyan helyeken, ahol gyerekek megfordulnak, mint mi ketten. Egyben itt kérek elnézést, hogy többször elaludtam nyitott szemmel a Müpában, a Cifra Palota végén kötelező levezető programként előadott „rohangálás a piros lépcsőn” alatt, ülve a padon.

Voltak reményt keltő esetek, de a próbálkozásaim inkább nevezhetők folyamatos vereségnek, mint hogy azzal jellemezhetném őket, megnyertem pár csatát.

Kerestem a kapcsolatokat, ha a gyerek összebarizott valakivel. A helyzetnek megfelelően. Kedvesen megkérdeztem, sűrűn jönnek-e erre a játszóra. Ha úgy adódott, és az ismeretség megengedte, kifejeztem, hogy benne vagyok a további közös programok szervezésében. Nyaralások alkalmával diszkréten és kedvesen érdeklődtem, holnap is kijönnek-e a strandra, hogy a gyerekek tudjanak újra együtt játszani. Igyekeztem nem rámászni senkire, és biztosítani mindenkit arról, nem nekem van szükségem társaságra, barinőre (szeretőre), hanem jó lenne, ha a gyerekek együtt lehetnének.

Kopogtattam be Baján szomszédokhoz, akinek hasonló korú gyereke van, kérdeztem, lejöhetnek-e a térre focizni, kosarazni, rajzolni az aszfaltra, rollerezni. Vittem plusz rollert.

Nem mondom, hogy ellenállásba ütköztem, de a válasz szinte mindig elutasító volt.

A kislányom óvodáskoráig egyetlen alkalommal fordult elő, hogy Baján, a Türr-kilátónál levő játszótéren egy apuka jött oda hozzám megkérdezni, mikor jövünk legközelebb a játszóra, és cserélhetnénk-e telefonszámot, hogy a kölykök összebandázhassanak máskor is. Őrült hálás voltam. Ugyanazt a csalódást láttam rajta, mint ami az én arcomra is ki szokott ülni, mikor megmondtam neki, hogy nem Baján élünk, és nem tudom megmondani, mikor jövünk haza legközelebb. Persze megbeszéltük, hogy bejelöljük egymást a Facebookon, a feleségével is, és összehozzuk. De nem tudtuk összehozni.

Az óvodába nagy reményekkel érkeztem. Azt gondoltam, van valami olyan érték a birtokomban, ami keveseknek. A képességem arra, hogy gyerekek és kutyák nyúzhatnak a nap bármely szakaszában anélkül, hogy ki akarnám belezni őket, valamint az a tény, hogy otthonról dolgozom, azaz lehet nálunk bandázni.

Hát, nem volt az. Más volt az érték, én annak híján vagyok.

A költözés miatt óvodát váltottunk, a remények újraéledtek. Akadozva, recsegve-ropogva elindult valami. A tanév végén majdnem sírtam, mikor a kislányom barátai elballagtak, és egyikük el is költözött, másfél órára tőlünk. Az újabb barátokkal egyszer-egyszer jött össze a délutáni közös játék. Én megint megpróbáltam: szerveztem közös programot, vállaltam az oda- és visszaszállítást, írtam e-mailt, telefonáltam, jöhet, persze, várjuk. De nagyon ritkán jöttek.

És tudjátok, az indoklások valójában üresek, bosszantóak, néha egyenesen dühítőek voltak: nem, mert vásárolni megyek, és addig a nagyok vigyáznak rá. Nem, mert hétvégén a mamáéknál kell lenni. Nem, mert úgyis mindjárt sötét van. Nem, mert öt és fél évesen még nem érett rá, hogy egy egész délutánt máshol töltsön. Nem, mert higgyem el, hogy kiborítana. Nem, mert ha a kicsi megy, és a nagyobb nem jöhet, cirkusz lesz, és nem hallgatja. Nem, mert este már nem akar autóba ülni és érte jönni.

Aztán később nem, mert úszás van. Balett van. Akrobatika van. Fociedzés van. Informatika van. Angol van. Jóga van. Művészetterápia van. Lovaglás van. (Sietve teszem hozzá, manapság senki nem akarja versenyistállóba adni a gyerekét. Minek is? Megteremti neki saját maga.)

Közben meg azt látom, hogy a gyerekek együtt akarnak lenni. A gyerek egy héten legalább kétszer azzal jött haza, hogy eljöhet-e hozzánk ez vagy az játszani. A szívem facsarodott bele, amikor a játszóházas alkalmi barinő sírva kísért ki minket az öltözőszekrényekig, közben el nem engedte volna a kislányom kezét, és nekem könyörgött, hogy mondjam az anyukájának, hadd játszanak együtt máskor is.

Mit mondhatnék?

Próbáltam beszélni arról, hogy a felnőtteknek sok dolguk van, millió elintéznivalójuk van, sokan folyton rohannak, mert nincs idejük, és a saját barátaikkal is ritkán tudnak találkozni. És meséltem arról is, sokan úgy vélik, ahhoz, hogy a gyerekeik barátkozzanak egymással, ahhoz az kell, hogy nekik is szimpatikus legyen az a szülő, akivel a gyereke barátkozni szeretne. A kislányom legyintett, és azt mondta, ez felnőtt hülyeség. Ha a gyerekek barátkozni akarnak, akkor azt a felnőtteknek el kéne fogadni, és kész. Azt mondtam, igaza van, de a felnőttekkel sokkal nehezebb, mint a gyerekekkel. És játszottunk együtt délután.

Közben emlékszem, amikor ötödikben a tesitanárunk kiválogatta a tornasorból a „jókat”, akik továbbra is járhattak hozzá atlétikaedzésre. Gyalog mentem haza, mert nem akartam a buszon sírni. Nem az fájt, hogy én nem vagyok „jó”, az nem érdekelt. Az atlétika sem. Nagyjából volt arról fogalmam, hogy a 90 centi hosszú lábammal és a magasságommal sosem leszek atléta. Azzal is tisztában voltam, hogy sosem voltam tehetséges. Az fájt, hogy ezzel a döntéssel elszakítottak a barátaimtól. Nem lehetettem velük. Kimaradtam az edzés utáni hülyülésekből, a fagyizásokból, mindenből. Elveszítettem őket. A közös délutánokat. Az együttlétet. Soha életemben nem éreztem magam olyan magányosnak, mint akkor, ahogy baktattam a nehéz iskolatáskával a hátamon, át az Újvároson.

Pár éve a kezembe akadt egy írás, amiben pontosan arról volt szó, amit én magam már megfogalmaztam. Arról szólt, hogy a kütyüzés egy tünet. Nem a probléma. Annak a tünete, hogy a gyerekek  szabadidejét olyan mértékben strukturálják a szülők és a többi felnőtt, hogy a barátaikkal való együttlétre nem marad idejük. Nem marad arra idejük, hogy a rendelkezésükre álló szabadidejükben a saját maguk által választott társaságban legyenek. Ezért aztán hogy lógnak együtt? A cseten. A neten. Tudom is én, most melyik a trend, már a WhatsAppnál lemaradtam. Nemcsak lehetőségük nincs a túlszabályozottság miatt együtt lenni, erejük sincs hozzá, mert fáradtak és kizsigereltek.

A felnőttek, ha nehéz hetük volt, elmehetnek szombaton a cimborákkal sörözni, rendezhetnek a társaságukkal barbekjú partit, a gyerekeink viszont lassan elfelejtenek gyalogolni, mert mindenhova autóval cipeljük őket, és ezt sokszor azzal magyarázzuk, hogy „kint” lenni veszélyes. Más lett a világ.

A felnőtt azt tehet, amit akar, náluk elfogadott, ha hétvégén agykímélő üzemmódban ledarálnak egy sokévados sorozatot, ugyanakkor ez a gyerekeknél - szigorúan ötéves kor alatt - agysorvadást okoz.

A gyereknek nincs autonómiája, nincs kompetenciája a saját szabadideje felett sem, mert van szülője, aki jobban tudja, mi kell a gyereknek. A gyereknek pedig az kell, hogy együtt lehessen a többi gyerekkel. Csak éppen lehetőségük nincs rá, mert szabadidőből nem sok jut nekik.

Nem csak ez a szörnyű oktatási rendszer tehet arról, hogy a gyerekeink túlterheltek, fáradtak, milyenek, milyenné válnak. Hanem mi, szülők is. Sokkal nagyobb mértékben, mint gondolnánk.

Nézem Olíviát, Stephanie-t és a többi Lego Friends-csajt. A kalandjaikat, a barátságukat. Esz í vé, szív, ami kell! Látom a gyerekem csillogó szemét. Biztos benne, hogy amikor nagyobb lesz, ilyen lesz.

Bárcsak úgy lenne!

De most még sokkal jobban félek attól, hogy a gyerekem magányos lesz. És nem vigasz, hogy nemcsak az enyém, hanem a többi vele egykorú gyerek is. Ha erre gondolok, félek. Nem csak őt féltem a magánytól, magamat is féltem. Mert ennek a miértjét is nekem kell majd elmagyaráznom neki, ahogy azt is, miért nem jönnek délutánonként és hétvégén gyerekek hozzánk játszani.

Fotók: Getty Images Hungary

Felnőttként sem könnyű barátságot kötni.

• gyereknevelés
• nevelés
• szabadság
• közösség
• barátság
• Gyerek