Meghalni sincs időnk, nemhogy kapcsolatokat ápolni: pedig a barátság nem toppan be csak úgy az életedbe
Azt, hogy valakinek a barátja szeretnék lenni, soha nem mertem kimondani.

GettyImages-457207785
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Az utóbbi időben sok olyan dolog kezdett foglalkoztatni, ami fölött régebben hajlamos voltam átsiklani vagy távol tartani magamtól. A barátság, annak mibenléte, fontossága és szerepe lassan egy éve bukkan fel újra és újra az életemben.

Egészen pontosan arról van szó, hogy elkezdtem vágyni a barátságra.

Igazából nem is az az érdekes, hogyan bukkant fel az igény az életemben, és hogyan növekedett napról napra, inkább az engem gazdagító felismerések lényegesek, amiket ez idő alatt tettem.

Ezek közül a legfontosabb az öröm, amit ennek kapcsán érzek.

A környezetemben igen kevés barátságot és sokkal több magányt látok. Furcsa, sokszor paradox helyzet ez, főleg most, mikor be és össze vagyunk zárva. Nem vagyunk egyedül, a magány mégis ott ólálkodik a sarkunkban.

Látszólag minden adott ahhoz, hogy ne érezzük egyedül magunkat, a valóság azonban az, hogy sokszor esélyünk sincs az egyedüllétre. Nem csak a pandémia miatt, egyébként sem. És sokan vannak, akiknek igényük sincs rá: amikor alkalmuk van rá, igyekeznek beleveszni a névtelen tömegbe. Mások, akik azt vallják, elegük van az emberekből, jobb szeretnek egyedül lenni, és jól elvannak magukban, a kutyájukkal és macskájukkal bezárkózva a lakásukba, nos, azt gondolom, ők azok, akik leginkább zokon veszik az emberek közönyét velük szemben.

Az utóbbi években én magam is eléggé bezárkóztam. Az elmúlt évek történései és a folyamatos válságmenedzselés miatt sem az időt, sem magamat nem tartottam alkalmasnak arra, hogy új ismeretségeket kössek, vagy a meglévőket mélyítsem el. És értek csalódások is: pár esetben kiderült, csak én hittem azt, barátok vagyunk, a másik fél nem. Egy barátságom pedig egyik napról a másikra szakadt meg, és nagyon megviselt. Úgy döntöttem, jobb, ha most egy ideig békén maradok. 

Rádöbbentem azonban arra - és ebben a járványnak nagy szerepe volt -, hogy a tartalmas és örömökben gazdag élet része a másokkal való kapcsolat, a másokkal kialakított jó szándékú, megértő, érzelmekkel teli, figyelmes, törődő, szellemi közösség.

Nemegyszer fordult elő velem, hogy irigységet éreztem, mikor a hírfolyamot bambulva olyan fotókat láttam, ahol ismerőseim a társaságukkal voltak. A nehéz érzések azonban eltűntek belőlem, mikor rájöttem, nekem nem erre van szükségem. Volt, és nem adta meg azt, amire vágytam. A társaság számomra nem lelki közösség, sokszor elvesztegetett időnek éltem meg, és az együttlétek után kiábrándultságot éreztem. Valójában nem történt velem más, mint tartalom nélküli időtöltés, üres, semmitmondó fecsegéssel, banális párbeszédek, felszínes viháncolás. A társaság számomra csak annyit jelent, ugyanannak a csoportnak vagyok a tagja. Ez nem követel közelebbi megismerkedést, sem kettesben eltöltött időt.

Nem arra vágyom, hogy másokkal töltsem el az időt. Jól elvagyok magamban is. Ezt fontosnak tartom, ahogy azt is, legyen hobbim.

Én barátra vágyom. De megfigyeléseim szerint a barátság szó azonban mostanában nagyon felhígult.

Jelen pillanatban egyetlen emberre mondom azt, hogy a barátom, mert vele van olyan kapcsolatom, amit ez a szó számomra kifejez. És nem gondolom, hogy túlértékelném vagy idealizálnám a barátságot.

Néhány éve a legismertebb, összeszerelhető bútorok értékesítésére szakosodott multinacionális cég reklámjának láttán őszintén megdöbbentem: „Akarod, hogy a munkatársaid legyenek a barátaid?” Nem, gondoltam. Majd én választok magamnak, köszi. Ugyanígy, semmit nem mozdít meg bennem, mikor a közösségi oldalon látom azt, hogy valaki „Drága Barátaim!” felütéssel posztol. Már görgetek is tovább, tudom, hogy nem nekem szól a teátrális kezdetű poszt.

Nem hiszek abban sem, hogy csak gyermekkorban, fiatalként lehet barátságokat kötni. Azt hiszem, ez egy hiedelem. Hogy miért alakulhatott ki? Úgy vélem, azért, mert az emberek felnőttkorukra elveszítik azt a fajta nyitottságot, azt az elvárásnélküliséget, ami ahhoz kell, hogy a másik emberben barátra leljenek. A gyerekek és a fiatalok még nem támasztanak a baráttal szemben olyan elvárásokat, mint például azonos jövedelmi helyzet, azonos politikai nézetek, azonos rassz, hasonló életkor.

A felnőtt kapcsolódások - még azok is, amiket barátságnak nevezünk - sokszor nem mentesek az érdektől. Gyakran saját magunk tükrét keressük a másikban. Ennek az igénye, ha tudattalan is, megint csak rólunk szól és a saját egocentrikus szemléletünkről. Az énközpontú embert nem a másik érdekli, hanem saját maga, és ehhez keres megfelelő eszközt a másik személyében.

A barátság kialakításához készségek és áldozatok kellenek. De vagy nincsenek, vagy nem vagyunk hajlandóak áldozatot hozni: meghalni sincs időnk, nemhogy kapcsolatokat ápolni. Elfoglaltak és fontosak vagyunk. Át vagyunk itatva önhazugsággal, és egy másik emberhez kapcsolódni csak őszintén lehet. Fennáll a veszélye, hogy a magunkról kialakított hamis kép nem tartható fenn.

Sokan azt hiszik, a barátság csak úgy betoppan az életükbe. Számomra letaglózó erejű volt, mikor rádöbbentem, hogy soha életemben nem mondtam ki azt a mondatot: „Szeretnék a barátod lenni!” Azt, hogy „szeretlek”, kimondtam akkor is, ha tudtam, hogy az érzelmeimet a másik nem viszonozza, akkor is, ha tudtam, nevetség tárgyává teszem magam. Ki kellett mondanom. Azt, hogy valakinek a barátja szeretnék lenni, soha nem mertem kimondani. Nem is tudom, miért.

Talán attól féltem, visszautasítanak? Talán csak elhittem, hogy a barátság terem, mint rózsa a bokron? Annak a tényét nem tudtam elviselni, azzal, hogy kifejezem a másik embernek, a barátságára vágyom, sebezhetővé válok? Inkább az van, én magam is sok mindent félreértettem a barátsággal kapcsolatban.

Megláttam, milyen gyerekes elképzeléseim voltak a barátsággal kapcsolatban: tűzön-vízen át, együtt. Örökké! A barátság mindent kibír, a változást, a távolságot, az őszinteséget, azt pláne, akkor is, ha szív nélkül, az empátia ereje nélkül vágjuk oda, mint a mosogatórongyot. Hogy bajban ismerszik meg. Egyetlenegy „igazi” van az ember életében! Ezek nemcsak gyerekes gondolatok, de sok tekintetben keverednek a szintén félreértéseken nyugvó és egyéni hiedelmekkel táplált szerelem fogalommal is.

A cikk az ajánló után folytatódik

Nagy mérföldkő volt ez nekem. És az, hogy eljutottam ide, ténye annak az érzelmi érettségnek, amire sokáig csak vágytam.

Szóval, nagyon örülök, hogy vágyom a barátságra. Azt is tudom, hogy már képes vagyok barát lenni. El is mondtam mindezt a barátomnak. Örült neki, sok szerencsét kívánt.

Izgalmas időszak következik.

Fotók: Getty Images Hungary

Mindenkinek megvan a helye a világban.

Ezt is szeretjük