Hogy éltünk a román határ mellett a 80-as, 90-es években? Üres boltok, mérhetetlen szegénység a másik oldalon

Emlékszem, gyerekkoromban, ha az iskolában Erdélyről vagy Romániáról esett szó, a tanáraim sokszor lehalkították a hangjukat. Nem tudtam, csak éreztem, hogy van itt valami, amiről nem lehet nyíltan beszélni, valami, ami olyasmi, ami felnőtt dolog, nem gyereknek való. Pár évvel később, amikor már középiskolás voltam, az osztályfőnököm egy reggel, miután letette az osztálynaplót a tanári asztalra, azt mondta, álljunk fel, és egyperces néma csenddel áldozzunk mindazoknak az emlékére, akik életüket vesztették a forradalomban. Tél volt, és vége volt.

Magyar Vera így emlékezik a határ melletti életre:

„A nyolcvanas évek derekán a román határ mellett laktam Mátészalkán. Nagyon sokan éltek abból, hogy ott hiánycikknek számító, vagy egyáltalán nem is kapható árukat hordtak ki. Nagymamám például művirágokat, akkoriban mindenki lakásában volt fűtéscsövet takaró műpáfrány vagy soha el nem hervadó liliomcsokor. De a legnagyobb üzlet a fogamzásgátlók, leginkább az akkor legnépszerűbb Postinor árusítása volt. Romániában akkor semmilyen fogamzásgátlót nem lehetett kapni. Mindenkinek, aki ezzel üzletelt, saját üzleti partnerei voltak odaát.

Volt egy család, akik egy nagynak mondható, még mai szemmel is, többszintes, vakolatlan házban laktak egy faluban. A ház alsó szintjén, a földszinten disznót tartottak, titokban. Gyakorlatilag együtt éltek az állatokkal. Nem tudom, miért nem volt szabad disznót tartaniuk, erre is szigorú szabályok voltak akkoriban. Mai napig nem felejtem el, volt ott egy három év körüli kisgyerek, aki mindig mezítláb volt. Nézzék meg, ennek a gyereknek még nem volt a lábán cipő még sosem! - mondták, hogy érzékeltessék a szegénységüket.

Szatmárnémetiben volt egy hölgy, aki a velem egykorú lányával élt egy szép kis kertes házban. Soha nem volt szabad eléjük parkolnunk, csak legalább két utcával arrébb, nehogy feljelentse őket valaki amiatt, hogy „magyarból” járnak hozzá. A lány minden vágya az volt, hogy Magyarországra jöhessen.

Emlékszem Szatmárnémeti lakótelepeire is. A földszinti erkélyek előtt szemétkupacok voltak, sosem tudtam meg, hogy került oda az a rengeteg szemét. A boltokban nem volt élelmiszer, a hentesüzletek üresen álltak. Egy kirakat nagyon megfogott: az üvegek között víz folyt, ez volt a dizájn, és persze nem lehetett belátni, mondjuk nem is volt mit, mert üres volt. Viszont volt olyan vaníliafagyijuk, amihez fogható nálunk nem. Két keksz között legalább három centi vastagon vaníliafagyi, isteni volt. És persze a halva is.

A szegénység mellett Szatmárnémetiben volt egy-két olyan divatáruüzlet, ahol meglepően jó minőségű ruha és bizsu volt, szerettem ott vásárolgatni, mert Mátészalkához képest is sokkal jobbak voltak a ruhák. Később az eladók elárulták, helyben volt egy varroda, ami külföldre dolgozott, onnan kerültek az üzletbe ezek a ruhák. Vettem ott magamnak egy lábszárközépig érő, fehér kabátot, hasonló fazonút, mint a ballonkabát. Magas lányként, ahogy mentem, lebegett utánam, szédítő érzés volt benne „vonulni”!

Azokban az időkben, fiatal lányként nekem csak a borzasztó szegénység tűnt fel. Persze tudtunk Ceaușescuról és arról is, hogy a szekusok figyelik az embereket, és mindennaposak a feljelentések, ennek ellenére mindig különös élmény volt minden utazás, még ha csak ilyen „üzleti” jelleggel is.

1986 táján a középiskolával sátorozni voltunk Erdélyben. Rengeteg ételt vittünk magunkkal, ismerve a helyzetet. Kilós kenyeret is, zsákszámra. A nyaralás végére lassan kifogytunk a készletekből, így bementünk a közeli faluba, de a boltban lekváron és szukon kívül nem tudtunk venni semmit. El sem tudom képzelni, hogy tudtak ilyen körülmények között élni, fennmaradni. Összebarátkoztunk a helyi fiatalokkal. Soha nem felejtem el, mennyire örültek, amikor hazautazásunk előtti este odaajándékoztuk nekik a maradék fogkrémet, dezodort, egyéb „kuriózumokat”.

A rengeted Dacia típusú autóra emlékszem, arra, hogy egy hetven volt a lej, és hogy nem jöhettek Magyarországra.”

Kolléganőm édesanyja, Zám Márta az egész családját megmozgatta, hogy felelevenítsék a régmúltat.

Úgy fogalmazott, a román határ mellett élni szomorúbb volt, mert a „relatíve jólétből a szegénységbe mentünk át”. Ezzel nehéz volt szembesülni, fájó érzéseket okozott, de a segíteni akarás, a jóra való szándék, az összefogás miatt számos felemelő emlék is van ezekből az időkből.

„Amit az asszonyok mindig vittek magukkal, ha Romániába mentek, az a cigi volt, mert azzal fizették le a vámosokat. És Amo szappant, Caola szappant, Opera kölnit, Vegetát, mosószereket, fogamzásgátló tablettát, Kalmopyrint vittek még magukkal, ezeket a termékeket tudták elcserélni.

Hogy mire cserélték? Drobeta konyak (ez rettenetes volt), vanílialikőr és triple sec. Érdemes volt edényeket, rongyszőnyeget, pokrócokat, porcelán étkészletet, lakberendezési tárgyakat hozni.  

Sokan rendszeresen jártak ki Romániába, aztán az itthoni piacon eladták az onnan hozott cuccokat. Volt a gyulai piacnak egy olyan része, amit viccesen KGST-piacnak hívtak, mert ott ment a seftelés ezekkel az árucikkekkel.”

Márta eladásra sosem vitt semmit. Volt, amikor csak azért utazott el, hogy antibiotikumot vigyen beteg kisgyereknek. Ott nem jutottak orvossághoz, a gyulai orvosok némelyike emberséges volt, felírta receptre a gyógyszert, hogy tudjanak segíteni. Ez sosem volt, nem is lehetett üzlet.

A cseszkó határ mellett

Egészen más élmény volt gyermekként a cseszkó határ túloldalán lenni.

(Fotók: Getty Images Hungary, Fortepan/UVATERV, Wikipédia/ ferengra .)

• élet
• retro
• így éltünk a határ mellett
• nyolcvanas évek
• Utazás