Ha félszavakból megérted a másikat, az még csak egótámogatás: milyen a jó beszélgetés?

"Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.” – József Attila sorai pontosan kifejezik, honnan hova jutottam el  a beszéddel, a beszélgetéssel kapcsolatban.

Az utóbbi időben leszoktam a beszélgetésről. Eleinte megriasztott, aztán rájöttem, nincs ezzel semmi baj, nem a tartalmas időtöltést, hanem a felszínes szövegelést hagytam magam mögött, és egyáltalán nem kár érte.

Viszonylag korán, már az általános iskolában elterjedt rólam, hogy bőbeszédű vagyok, az a fajta, akinek be nem áll a szája. Én nem tartottam magam szószátyárnak, és ez a kettős megítélés sokáig zavart is. Gyerekkoromban sokat voltam egyedül, a szövegeléshez pedig nyilvánvalóan mások is kellenek, szóval én inkább úgy ítéltem meg, hogy nem beszélek sokat, inkább magammal folytatok folyamatos párbeszédet, az meg – jó esetben – ritkán hallatszik ki.

Korán ért az a felismerés is, hogy nem vagyok az a nő, aki a puszta megjelenésével magára vonja a tekinteteket, a beszéd jól jött ahhoz, hogy felkeltsem a figyelmet: humoros vagyok, okos, tájékozott, és jó meglátásaim vannak. Jó társaság vagyok, üzentem ezt, nemcsak a fiúknak, de azoknak is, akikkel barátkozni szerettem volna. És ha mindez nem lenne elég, jó hallgatóság is vagyok – ez rendkívüli érték. Tudok figyelni, és képes vagyok dekódolni azt, amit mondanak nekem.

Az első problémák a házasságaimban jelentkeztek. Rettenetesen frusztrált, hogy az első férjemmel nem értettem szót, én, aki mindenkivel szinte azonnal közös hullámhosszra tudok helyezkedni. A jelenlegi házasságomban pedig az volt a nehéz, hogy a beszélgetéseink vitába, veszekedésbe torkolltak. Később meg kiderült, hogy valójában ugyanarról beszélünk, csak máshogy mondjuk, és nem értjük a másikat.

A vitákból annyira elegem lett, hogy elmentem egy kommunikációs tréningre. Ott nagyon sokat tanultam arról, hogyan tudok hatásosan megszólalni, hogyan tudom pontosan kifejezni azt, amit gondolok, és megértettem, az, hogy félszavakból is megértjük egymást, az sokszor nem más, mint egótámogatás: a másik ugyanazt gondolja, mint én, tehát igazam van.

A jó beszélgetés azonban nem feltétlenül az, amikor egymást támogatjuk a saját igazunkban, és nem is az, amikor egymás erősítjük ebben.

Szerencsém volt a tekintetben is, hogy igen korán elkezdtem önismereti csoportokba járni, és olyan terapeutákhoz, szakemberekhez kerültem, akik képesek voltak arra, hogy figyeljenek. Azt gondolom, ez a beszélgetés alapja.

Így aztán, mire eljutottam oda, hogy tudok beszélgetni másokkal, és tudom, mik a jó beszélgetés ismérvei, alig maradt ember, akivel beszélhetnék.

Persze, nem adom fel, mert azt is tudom magamról, szükségem van arra, hogy kibeszéljem magamból a dolgokat, sok esetben akkor látom meg a probléma gyökerét, amivel küzdök, vagy éppen azt, hogy tévúton járok egy megoldással, mikor beszélek róla.

És persze nem tudom – és nem is akarom – kivonni magam a hétköznapi fecsegésből, így rendkívül elmélyülten tudok beszélgetni másokkal az időjárásról, szörnyülködni azon, mik mennek mostanában, és mások egészségi állapota is értő figyelemre talál nálam. Imádom az „ezer éve, hát hogy vagytok!” összefutásokat, imádom, mikor Baján vagyok, anyu szomszédasszonyai beállítanak, és megkezdődik a traccsolás, és a kertészkedés közben a szomszéddal is jókat dumálok.

Mindezek ellenére állítom, hogy nem tudunk egymással beszélgetni.

Az elmúlt fél évben rengeteg pszichológussal és olyan szakemberrel beszéltem, akinek a munkája az, meghallgassanak és értsenek, vezessenek másokat. Az ő egyértelmű állásfoglalásuk az, sok ember akkor tapasztalja meg, hogy figyelnek arra, amit mond, ítélkezéstől és értékeléstől mentesen meghallgatják, jóindulattal és megértéssel vannak iránta, mikor szakemberhez kerülnek.

Tökéletesen egyetértek ezzel az állítással. Sokszor nekem is csak arra van szükségem, hogy meghallgassanak, és nem arra, hogy ellássanak tanácsokkal, rámutassanak arra, mit gondolok rosszul, hol tévedek, szerintük miért nem igaz úgy, ahogy én gondolom. Évekig tartott, míg a férjemet leszoktattam arról, hogy a szövegelésem közben ne kapcsoljon át problémamegoldó üzemmódba, hanem üljön csendben, figyeljen és hallgasson meg.

Hosszú időbe telt, míg rájöttem, a problémákról beszélgetés nem oldja meg a problémát. A probléma akkor oldódik meg, ha megtalálom a megoldást, ehhez meg nem kell másokkal beszélgetni. Az pedig igen hosszú folyamat volt, hogy megtanuljam, a problémát azzal kell megbeszélni, akire az tartozik. Ha a főnökömmel van problémám, vele, ha a férjemmel, vele, ha az anyámmal, vele.

Ehhez persze nem árt felismerni azt sem, hogy problémám van, és sokan eddig a pontig sem jutnak el. Manapság az az értékes ember, aki self made, mindent is bír, a korlátai, az elé gördülő akadályok ellenére. Akinek nincsenek problémái, mert a megoldásokat látja. Nem csügged, nem keseredik el, egyetlenegyszer sem kapja el az az érzés, hogy feladja a ’csába, minden pillanatban ki tudja zárni az érzéseket, nem vonódik be, távolságot tart, és feladatorientált. Mintha az, hogy problémánk van, azt jelentené, hogy lúzerek vagyunk. Valahol ezt is jelenti, egyébként.

Aztán az, hogy nem tudunk beszélgetni, annak véleményem szerint oka a rendszer, amiben generációk felnőttek. Félni kellett, ha volt véleményünk. Nem lehetett hangosan kimondani, amit gondolunk. Zárt ajtók mögött, suttogva szidták a rendszert. A hallgatás volt a legjobb eszköz, eszköze a túlélésnek is. Egy ilyen közegben a kritika, a problémákra való rámutatás, az eszmecsere, amit egy közös cél érdekében folytatunk, elképzelhetetlen. Ne szólj szám, nem fáj fejem, szól a mondás. Ezt aztán jó sokan tovább örökítették, családon belül is. A nemtetszést kifejezik, de a problémákat a szőnyeg alá söprik. Az ott púpol, púpol, a feszültség tapintható, mindenki kínlódik.

Problémának látom azt is, hogy megszűntek körülöttünk az úgynevezett szűrők. Szekularizált világunkban már nem gyónunk, pedig a gyónás egyoldalú beszélgetésre és elmélkedésre adott lehetőséget. Régen a pap amúgy is fontos szerepet töltött be az emberek életében: közösségszervezőként, lelki vezetőként is funkcionált, egyéni problémákkal is fordulhattak hozzá az emberek. Felbomlott a nagycsalád, felgyorsult a világ, ez pedig, akármilyen közhelyesen hangzik, azt eredményezte, hogy a közeli családtagok sem értenek szót egymással: hogyan magyarázhatnánk el a nagyapának, hogy milyen gondjaink vannak a nagyvállalati hálózatok tervezésével, mikor az egyéni vállalkozással kapcsolatos problémákat sem érti?

Míg a szocialista brigád tagjai szinte mindent tudtak egymásról, manapság, amikor mindenki félti az állását, és az egyébként sem biztos, nem beszélünk a kollégákkal sem. Van egy csomó tabutéma, amit kerülünk, és vannak olyanok, amiket el kell kerülnünk, ha jót akarunk: a politika miatt például nemcsak barátságok, de családi kapcsolatok is mentek tönkre. A beszélgetés átkerült az online térbe, ahol nincs szemkontaktus, nincsenek gesztusok, felhúzott szemöldök, megránduló ajkak, elnyomott mosolyok.

A beszélgetés tehát megmaradt felszínes fecsegésnek. Vagy eltorzult. Nem beszélgetni akarunk, hanem meggyőzni másokat, és ezt tudományos szintre emelni. Manipulálni vagy leleplezni akarunk másokat. Nem figyelni akarjuk, amit mond, hanem a sorok között akarunk olvasni. Stratégiákat dolgozunk ki arra vonatkozólag, hogy az emberek a mi termékeinket vegyék meg, a mi szolgáltatásunkat válasszák.

Pedig beszélgetni jó. Mert a beszélgetés kapcsolat, és ahhoz, hogy éljünk, túléljünk, kapcsolódásra van szükségünk. És nem is nehéz elkezdeni. Kezdjük úgy, hogy megkérdezzük a másiktól: „Hogy vagy? Mesélj, mi van veled mostanában?”, és figyelmesen hallgassuk meg, amit mond.

Fotók: Getty Images Hungary

Segítséget kérni is elfelejtettünk. Te tudsz?

• lélek
• beszélgetés
• kommunikáció
• kapcsolat
• Terasz