A focidrukkerből tisztes családanya válik: a kettő együtt nem megy?

Amikor felajánlottam, hogy írok egy női magazinba való, könnyed stílusú szösszenet a fociról az Európa-bajnokság okán, arra gondoltam, ez igazán könnyű kenyér lesz: összeszedek pár sztorit, önfényezek a drukkermúltammal, keresek néhány régi képet, és mindezt leöntöm némi érzelgősséggel, ami arról szól, hogy a fotball az életem sarkalatos pontja, és részemmé vált, a szívem az AS Romával együtt dobog, igen, még most is, hogy Totti visszavonult. Pedig az köztudomású tény, hogy nő csak azért szerethette az AS Romát, mert Totti helyes - szerintem kifejezetten tehenészképű -, az olasz fociról meg csak azért lehet némi tudomása, mert az olasz focisták helyesek. Oké, Delvecchiót nem rugdostam volna ki az ágyamból, sőt, de ha helyes pasikat akartam látni, nem a Serie A-t néztem, maradjunk ennyiben.

Aztán, rövid gondolkodás után úgy döntöttem, inkább azt írom meg, miért nem vagyok már a szó szoros értelmében vett futballszurkoló.

Azt hiszem, mindig sejtettem, hogy ez bekövetkezik, de hogy egy hosszú életszakasznak itt a vége, az a 2014-es focivébé idején vált egyértelművé számomra. A hattyúdalom a 2012-es Eb volt, a döntőben Spanyolország és Olaszország, és bár 4-0-ra kikaptunk, ez volt az a kontinensviadal, mikor hosszú idő után újra nagyon jó volt olaszdrukkernek lenni.

Harminchét éves voltam ekkor, és öt hónapos terhes. A hintaágyon írtam a szurkolói blogot, mellettem a hideg szóda, a lábam felpolcolva, mert az akkor is dagad nyáron, ha nem vagyok terhes. Nemcsak hogy blogot írtam, de be kellett ugranom helyettesíteni az angol szurkolói blogba is, ha jól emlékszem, én írtam az Anglia-Olaszország összefoglalót is, erőteljes angol részrehajlással persze, és arra gondoltam, ha erre valamelyik fanatikusabb szurkertárs rájön, akkor engem felnégyelnek, megbecstelenített és vértől iszamos tetememet pedig megetetik a kutyákkal.

Én nem lettem drukker, nekem egyszerűen nem volt más választásom. Összejöttem egy szőke sráccal, aki hozta magával a U2-t, a Juventust és az Azzurrit. Meg a Premier League-t. Meg a Valenciát. Együtt feküdtünk, együtt keltünk. Nemcsak Bonóval, de Nedveddel, Lippivel, Capellóval, Santiago Canizaresszel is. Egy ideig csak annyit tudtam, mikor van meccs, egy idő után azt is, hogy áll a tabella, hosszú évek múlva pedig megismertem a játékosokat a pályán a mozgásukról. Az angolokat nem, mert az angol meccsek alatt vasaltam, és nem néztem, csak hallgattam a meccset.

A szőke srácnak, akihez hozzá is mentem, az első nagy csalódást akkor okoztam, mikor belőlem nem Juventus-drukker vált, nem mintha nem lett volna mindegy, az olaszdrukkerek mind hülyék, csak máshogy. Egy idő után, ha nem is kibékíthetetlen ellentétet, de elég nagy konfliktust okozott köztünk, hogy más csapatnak drukkolunk, igen, volt, hogy úgy összevesztünk meccs után, hogy a kanapén aludt a nappaliban, sőt, egy idő után vettünk még egy tévét, és külön néztük a meccseket a házastársi kötelék megóvása érdekében.

A drukkerség azonban életforma. Ahogy Nick Hornby írja a Fociláz című könyvében: „A családom és a barátaim tudják, annyi év kimerítő tapasztalatai után, hogy bármilyen programot próbálnak szervezni velem, az utolsó szó mindig a bajnoki és kupasorsolásé; megértik, vagy legalábbis elfogadják, hogy a keresztelők vagy az esküvők vagy bármilyen egyéb összejövetel időpontját, amelyek más családokban kétségbevonhatatlanul fontosabbak mindennél, nálunk csak előzetes konzultáció után lehet kijelölni. A futball tehát olyan fogyatékosságnak minősül, amellyel mindig számolni kell.”

Ha nő vagy, és drukker, be kell látnod, hogy a gyereked születése után a kis rózsaszínű csomag - aki remélhetőleg szintén romanista lesz, arra pedig rémálmaidban sem mersz gondolni, hogy tizenhét-nyolc év múlva egy nyikhaj Milan-szurkerrel állít haza - esti programnak a vöröslő fejjel ordítást fogja választani, és nem a meccset, hogy van az a szintű kialvatlanság, amikor még Eb-elődöntő alatt is inkább lefekszel, mert végig sem tudnád nézni, és később, mikor már nagylány, az 53. percben felhangzó „Anyaaaaaaa kész a kakaaaaa!”  vagy a „kibolult a vizecske” bejelentések sem kedveznek az elmélyült szurkerkedésnek.

„Apa, gyele gyolsan, anya síl!” - kiabálta a kislányom néhány éve, és én valóban sírtam. Pedig nem történt más, csak visszavonult egy focista. Francesco Tottinak hívják, az ikonikus csapatkapitány, az AS Roma legendás focistája. És én vele együtt sirattam egy szakaszt az életemből. Egy hosszú szakaszt, aminek a végén még próbáltam ragaszkodni, még kapaszkodtam foggal-körömmel, de a lelkem mélyén tudtam, hogy vége, és itt a búcsú ideje. Mert a szurkerélet a családdal nem összeegyeztethető. Mert nincs más választásunk: fel kell nőni, felelősséget kell vállalni, áldozatot kell hozni.

Ma már tudom, mit jelent a foci. Szabadságot, önfeledtséget, a szó nemes értelmében vett felelőtlenséget. Fiatalságot. (Mindamellett, hogy vallom, a futball az emberiség utolsó nagy közösségi élménye, nincs semmi ehhez fogható, nem volt, és nem is lesz soha.) A drukkerlét a szabad élet, az anyagi lét nyűgétől való szabadulás, minden poklával, csalódásával és dühével, minden örömével, eufóriájával együtt.

Pedig szerettem volna, ha úgy járok, mint az idősödő futballszurkolók többsége, és egyszerűen belefáradok abba, hogy meccsről meccsre éljek, hogy a kortizolszintem az egekbe legyen, hogy számolgassak-latolgassak, és a foci köré szervezzem a mindennapjaim. Nem volt szép búcsúm, nem baj. Azt őrzöm, ami volt.

Most, ebben a pillanatban fogalmam sincs, felpezsdül-e még egyszer a vérem. Most annyi minden más a fontos. És ez a szakasz se tart örökké az életemben, tudom. Szóval, minden pillanatát meg kell élnem, ott kell lennem.

De hogy kétévenként miért vannak lázban emberek milliói, azt nagyon értem. Mert egy hónapra újra megízlelhetik a szabadságot, visszakapnak valamit a gyermeki létből, ami annyira tud hiányozni.

Szóval, soha ne mondják senkinek, aki felfokozott érzelmi állapotban van egy-egy meccs közben vagy után, hogy „jézusom, ez csak egy játék”, mert nem az. Tudom, ott voltam.

Fotók: Getty Images Hungary

Az anyasággal lemondás jár, de kiégni nem kell. 

• foci
• foci eb
• szurkoló
• drukker
• fociláz
• Otthon