A száműzött özvegyasszonyok városa: ha nem lesznek öngyilkosok, megvetik őket Indiában

Itthon elképzelhetetlennek tűnik, hogy valakit azért ítéljenek el, azért szégyenítsenek meg, mert elhunyt a férje. A nők helyzete azonban a világ egyes területein még mindig borzasztóan elszomorító és igazságtalan.

India egyes részein onnantól kezdve, hogy megözvegyül valaki, száműzetés, reménytelenség és kilátástalanság vár rá.

Az asszonyokat hibáztatják férjük haláláért

A legkonzervatívabb hinduk ragaszkodnak az ősi hiedelmekhez, hagyományokhoz, melyek szerint az özvegyasszonyok múltbéli bűnei felelősek a férjük haláláért, az ő hibájuk, hogy nem tudták itt tartani a lelkét, ők maguk pedig balszerencsét hoznak. Még a mai napig sokak szerint nem érdemlik meg azt, hogy éljenek, és öngyilkosságot kellene elkövetniük, a helyzet azonban a 19. században még szörnyűbb volt. 

Egészen 1928-ig erősen élt a sati, azaz az özvegyégetés hagyománya. Ez egy rituális temetés volt, melynek során a férjüket elvesztett nők önmaguk is a lángok martalékaivá váltak az elhunyt férfival együtt, de olyan is előfordult, hogy élve temették el őket egykori társuk mellé. Amennyiben egyik sem történt meg, akkor is elvárták tőlük, hogy röviden párjuk elvesztése után öngyilkosságot kövessenek el, ugyanis amellett, hogy hibáztatták, balszerencsének tartották a személyüket, úgy vélték, férjük nélkül nincs értelme létezniük.

Ha valaki magától nem vállalta, hogy véget vessen az életének, akkor erőszakkal gondoskodtak arról, hogy ez megtörténjen. A brit gyarmatosítók a sati gyakorlatát betiltották, a felfogás és a hiedelem azonban nem sokat halványult, sőt sajnos a mai napig történnek olyan esetek, amikor a halálba kényszerítenek egy özvegyet.

Száműzetés vár rájuk életük végéig

A tradíció még mindig sok helyen élénken él. Bár már nem kényszerítik mindenáron öngyilkosságba az asszonyokat, annyira sanyarú sors vár rájuk, hogy vannak, akik inkább ebben látják a kiutat. Az özvegyek nem házasodhatnak újra, kiközösíti őket a családjuk, a társadalom, illetve törvényen kívülivé válnak, és hatalmas szégyen hárul rájuk, ezáltal a rokonaikra is. Van, hogy egy házban kell rejtőzniük életük végéig, de a legtöbbjüket elűzik szülővárosukból. Sokan több száz kilométert gyalogolnak azért, hogy egy szent városban menedéket találhassanak, egyeseknek teljesen nyoma veszik a kitaszítás után, rengetegen pedig az özvegyek városába, Vrindavanba menekülnek.

Vrindavan, az elűzött özvegyek városa

A város híres csodás templomairól, építészetéről, arról, hogy Krisna állítólag itt töltötte gyermekkorát, mindezek mellett pedig arról is, hogy körülbelül 20 ezer fehér ruhába öltözött, száműzött özvegy él itt nyomorúságos körülmények között. Teljesen elveszve, reménytelenül érkeznek ide az asszonyok, egyedül néznek szembe a társadalom és a világ kegyetlenségével. A legtöbben csak csendben, magányosan várják a halált.

Ma viszont már a kiűzött sorstársak igyekeznek összefogni, támogatni egymást, amennyire csak lehet, és a kormány által kifejezetten az özvegyek számára biztosított ashramokban találhatnak menedéket. Összetartó közösségeket alkotnak, megpróbálják újraépíteni az életüket, és harcolni az elszigeteltség ellen. Korán kelnek, imádkoznak, énekelnek, csoportokba verődve közösen főznek, együtt étkeznek, igyekeznek közösen megbirkózni a mindennapi nehézségekkel.

Sok pénzkereseti lehetőségük nincsen. Előfordul, hogy vallásos szolgálatért cserébe befogadják őket, ebben az esetben énekelniük és imádkozniuk kell naphosszat, de sokan közülük koldulásra kényszerülnek a megélhetésért. Egészségügyi ellátást aligha kapnak, így rengetegen küzdenek betegségekkel, melyekkel nem tudnak kihez fordulni. Vindravanból nincs menekvés vagy kiút: aki egyszer idekerül, az általában haláláig itt is marad.

Miért nincs változás?

A humanitárius és civil szervezetek adományokkal igyekeznek segíteni az özvegyeket, és azzal, hogy minél szélesebb körben felhívják a világ figyelmét a jelenségre, annak súlyosságára, hogy az összefogással változást idézhessenek elő. A száműzött asszonyok is egyre erőteljesebben tiltakoznak a kegyetlen hagyomány ellen, előfordul, hogy fellázadnak, feszegetik a határokat, például úgy, hogy megtartanak egy számukra tiltott ünnepet. Igyekeznek egyre hangosabban hallatni a hangjukat, hogy áttörjék a társadalmi korlátokat, és kiszabaduljanak fogságukból. 

A törvények hivatalosan védik az időseket, de a tradíció ezeknél sokkal erősebb. Maguk az özvegyek is sokszor elfogadják sorsukat, sőt számtalanszor fogalmuk sincs arról, hogy semmilyen törvény nem kötelezi őket a száműzetésre. Környezetük ráadásul szintén elvárja tőlük, hogy elhagyják a várost. Egyelőre tehát sajnos, bár megindult a küzdelem a kegyetlen hagyomány ellen, sem a jog, sem az asszonyok nem tudnak drasztikusabb változást elérni. Csupán annyi átalakulás történt, hogy ma már csak a legkonzervatívabb hinduknál él ez az igazságtalan felfogás.

A nők helyzete Szaúd-Arábiában

Eric Lafforgue fényképész a szigorú szabályokat betartva értékes képeket készített a vitatott hírű ország mindennapjairól - beleértve a nők helyzetét is. A művész a Bored Pandán mutatta be fotósorozatát, melynek legfontosabb felvételeiből válogattunk.

Képek: Getty Images Hungary.

• vrindavan
• száműzött özvegyek városa
• özvegy
• hindu
• hagyomány
• tradíció
• női sorsok
• halál
• Lélek&Test