Vekerdy Tamás: válás gyerekszemmel, azaz hogyan lehet "jól" válni?

Egy család életében az egyik legmegrendítőbb pillanat az, amikor a két szülő eldönti, a jövőben külön utakon szeretnék folytatni az életüket. Bár ezt feldolgozni még felnőttként is óriási trauma, egy gyerek életében maradandó törést okozhat az addig megszokott biztonsági háló, a család felbomlása.

A januári Femina Klubban Vekerdy Tamás és Szily Nóra segített megadni a válaszokat olyan nehéz, szorongató kérdésekre, mint, hogy milyen módszerekkel lehet megakadályozni, hogy a válás örök nyomot hagyjon a gyerekben? Láthatja-e sírni, dühöngeni a szüleit? Mikor és mennyit lehet elmesélni neki a történtekből? Milyen konkrét mondatokat érdemes használni a gyerekkel való kommunikáció során? Mivel tarthatjuk fenn számára a biztonság képét válás alatt és után? Meg kell-e ijednünk, ha dühössé, agresszívvá válik, esetleg sokat sír? És mit tegyünk akkor, ha nem kérdez, nem reagál a helyzetre? Egyáltalán kivel maradjon a gyerek? 

- Mennyire oszthatja meg a szülő az érzelmi állapotát, feldúltságát a különböző korú gyerekeivel? Azt gondolom, hogy az álság helyett jobb az őszinteség. De milyen mértékben?

- A gyerek, hiába kicsi, mindent észlel és mindent megérez, azonban nem feltétlenül képes az adott viselkedés mögötti érzelmeket beazonosítani. Láthatatlan érzékelőcsápjai a tudatalattinkba is belelógnak, de mivel konkrétan nem tudja, mit érzékel igazán, feszültté válik. Ám, ha verbalizáljuk a problémát, az megkönnyebbülést hozhat, ugyanis érthetővé válik számára, hogy mi történik vele és körülötte - ez érvényes a válásra és más családi problémákra is.

- Helyes-e az a javaslat, ami már szállóigévé vált: „Nicht vor dem Kind”, vagyis „ne a gyerek előtt”? 

- Mindenképpen butaság, hiszen ez a mondás egy képmutató korszak maradványa, amikor még a „szűzen kell férjhez menni” elvárása mellett úton-útfélen bordélyok virágoztak. Hozzá kell tennem, ugyan álságos volt az a világ, de a szigorú szabályrendszerek miatt legalább rendezett. Ehhez képest a mi mostani világunk kevésbé képmutató, de rendezetlen, ami sok bizonytalanságot szül. A gyerek előtt mindenről lehet beszélni, halálról, szexualitásról és a válásról is. A legfontosabb kérdés azonban a hogyan.

Nem tehetjük meg, hogy ráborítjuk a válás legcsúnyább részleteit, vagy sértőn beszélünk a házastársunk új párjáról – mert ez a megoldás egyszerűen nem lesz működőképes, nem segíti a gyermeket az egyébként is erős és összetett fájdalom feldolgozásában. Vegyünk egy egyszerű példát:

Anya épp feszült, mert apa későn jön haza. Zsófika megszokta, hogy esténként odaviszi a rajzát anyának, aki rendszerint megdicséri, és elbeszélget vele. Ám most, amikor anya ideges, és Zsófika odaviszi a rajzát, ő ráripakodik, hogy hagyjál, amit Zsófika nem fog érteni. A szülő sokszor nem tudja, pontosan mit és hogyan mondhat el a gyereknek, ezért inkább nem szól semmit, nem beszélget vele. Pedig ki kell mondani, ha probléma van, azonban úgy, hogy azzal a másik felet vagy annak új párját ne sértsük meg. Ilyen esetben érdemes így reagálni: Zsófika, most nem tudok figyelni, feszült vagyok, mert nem tudom, hol van apád.

Magyarországon nem szokás kimondani azt, amit valójában legbelül érzünk. Olaszországban például, ha egy férj a szeretője miatt későn ér haza, akkor repülnek a tányérok, és minden sérelem azonnal a felszínre kerül, párbeszéd kezdődik, még ha erős indulattal is. Nálunk jellemzően ilyenkor megáll a kés a levegőben, senki nem szól semmit, majd három nap múlva egy egészen más dologgal kapcsolatban óriási vita és veszekedés tör ki a két fél között. Ez azonban elfojtáshoz és megoldatlan problémákhoz vezet: ha tehát baj van, azt bármilyen nehéz, ki kell mondani.

- Hogyan érdemes bejelenteni a válást egy 5, 10 éves, vagy épp már kamaszkorú gyereknek? Van-e jó receptje, miközben eleve keserű a szánk íze?

- Pontosan életkorok szerint kell meghatározni, hogyan jelentsük be a válást a gyereknek, aki számára apa és anya a teljes világképhez tartozik. Váláskor ez a teljesség megtörik a lelkében, amivel nem tud mit kezdeni, és bizonytalanná válik. Ezért már rögtön az elején érdemes nyíltan elmondani, ha a szülők a válás mellett döntöttek. Nem szabad titkolózni előtte, sem pedig úgy tenni, mintha anya és apa továbbra is együtt élne, miközben apa esetleg már rég elköltözött. A gyerek előtt látszatkapcsolatot fenntartani semmiképp sem érdemes, hiszen pontosan érzi, ha valami nincs rendjén. 

Egy kisgyereknek tanácsos például azt mondani, hogy „apa és én szerettünk volna mindig együtt maradni, de úgy érezzük, hogy most már nem tudunk együtt lakni, ezért úgy döntöttünk, apa elköltözik”. Érdemes konkrét szavakba önteni, mi a pontos terv, mivel egy kisgyerek számára a „nem tudunk együtt lenni” félreértelmezhető kifejezés. Fontos kimondani, hogy nem tudunk együtt lakni, mert ebből megérti, hogy megtörténik a szétköltözés. Nem szabad megijedni, ha emiatt a gyerek sír, ahogy az sem baj, ha ő látja pityeregni a szüleit. Ha a család együtt sír, abból tudható, hogy elkezdték feldolgozni a fájdalmat. Nem szabad elvonulni, és titokban szenvedni, mert a feldolgozatlan érzelmek rengeteg energiát visznek el mind a gyerektől, mind a szülőktől.

Kamaszkorúakkal szemben is érdemes minél konkrétabban fogalmazni. És, mivel a gyerek váláskor gyakran bűntudatot érez, mindenképp biztosítani kell őt afelől, hogy nem miatta mennek szét a szülei. Legyen a gyerek bármilyen korú, semmiképp sem szabad rázúdítani a válás részleteit: konkrétan el kell elmondani, mi történik, mire számíthat a jövőben, de nem szabad túlzott részletekbe bocsátkozni, olyanokba, mint például a másik szülő vagy az ő új párjának sértegetése, hiszen az ő szapulásuk óriási terhet jelent a gyermek számára. A valóságot, minden fontos konkrétummal együtt meg kell osztani vele, mert ez eloszlathatja a bizonytalanságérzetét: hol fog lakni az új szülő, és hol a gyermek, milyen lesz az új szobája, hol fog aludni, az új lakásban is lesz-e külön ágya, fogkeféje, pizsamája. 

- Ha a szülő a gyerekkel együtt költözik új helyre - egész életét felbolygathatja: másik iskolába kerül, elveszti a régi társait. A többszörös változás közben miként lehet őt megóvni?

-  A kulcs mindig a nyílt beszélgetés. Ha egy családban nincs tabu, az gyógyító erejű lehet, mivel a titkok rombolják a lelket, a kapcsolatokat. Az, hogy hogyan lehet megóvni a gyermeket egy többszörösen változó helyzetben, mindig az adott körülményektől függ. Nagymamához költöznek-e, vagy egy teljesen idegen helyre? Mesél-e a nagyi arról, hogy milyen volt, amikor ő elvált? Vagy esetleg arról mesél, hogy a válás nem normális dolog? Sokféle változó lehetséges egy ilyen történetben, de azt mindenképpen érdemes elmondani a gyereknek, hogy mi is tudjuk, hogy jobb lenne, ha az élet nem így alakult volna, és, hogy korábban mi is másképp képzeltük el.

- Mit tegyünk, ha a gyerek nem akar beszélni, sőt, kerüli a témát?

- Mindig egyénileg kell kitapasztalni, hogy a gyerek mire reagál. Sosem szabad őt erőszakkal leültetni és beszéltetni. A vele való beszélgetés során érdemes visszautalni a múltra, hogy mi hogyan volt régen apa és anya között. Ehhez nagyon jó szolgálatot tesz a fényképalbum, amellyel megmutathatjuk, milyen volt, amikor még szerelmesek voltunk egymásba. Ez azt jelenti, hogy kitágítjuk előtte a világot időben és térben: nem csak a jelenre és a jövőre koncentrálunk, de a múltra is, mert ez mind egyszerre él bennünk. Nem szabad elfeledkezni arról sem, amikor még együtt voltunk, és jó volt, erről érdemes mesélni, beszélgetni. Minél frissebb a válás, ez annál fájdalmasabb lehet a szülők számára, de a gyerek szempontjából fontos lenne, hogy így gondolkodjanak, hogy a gyerek tudja, a kapcsolat alapja a kölcsönös szeretet volt.

- A felnőttek számára evidens, hogy a világ és mi is folyamatosan változunk, de egy gyerek számára az állandóság, teljesség és biztonság omlik össze a válással. Hiheti azt a gyerek, hogy, ha apa elhagyta anyát, mert már rossz volt vele élni, akkor őt is elhagyhatják, ha valamit rosszul csinál?

- Mivel a gyereknek váláskor megrendül a teljes világképe, elönti őt a színtiszta bizonytalanság. Sok gyerek hajlamos azt hinni, hogy miatta bomlik fel a szülei házassága: bűntudata van, ugyanakkor megijed, hogy őt is elhagyhatják. Ezért is kell a konkrétumokba kapaszkodni, amikor a válásról beszélgetünk vele. Például, ha apa elköltözött, akkor nem szabad a gyereket távol tartani az új lakástól - főleg nem bosszúból, ami sajnos gyakran megtörténik. Anya minél előbb vigye át, és mutassák meg neki az új szobáját, hogy a gyerek lássa, apa életében is van még helye, őt nem hagyták el. Természetesen ilyenkor igen nehéz helyzetek állhatnak elő, főleg, ha a lakásban már ott van az egyik szülő új párja is.

Elvált felek sokszor hajlamosak úgy beszélni egymással, mintha mindig is gyűlölték volna a másikat. Teljesen elfeledkeznek arról, hogy volt az életükben egy nagyon is hosszú szakasz, amikor rokonszenvvel fordultak egymás felé, és ez nagy hiba. Váláskor mindenki érdekét szolgálná, ha azt éreznénk - és ki is mondanánk -, hogy „nem ezt akartuk, szörnyű, hogy így alakult, de most már ez az életünk”. A gyereknek pedig fontos hallania, hogy mindig szeretni fogják, mert éreznie kell, hogy általa a szülők is össze vannak kötve, nem hullik szét minden. 

- Nem túl nagy elvárás egy padlóra került szülő számára, hogy ilyen mértékben felülírja saját érzelmi állapotát a gyerek érdekében?

- Ez valóban egy túlzott elvárás, de így lehet megóvni a gyereket a súlyosabb érzelmi terheléstől. Sajnos idehaza nem igazán van kultúránk az ilyen nehéz helyzetek megfelelő kezelésére. Sokszor irigykedve nézem azokat az országokat, ahol úgy tűnik, a felnőttek okosabban, türelemmel birkóznak meg a válás érzelmi terhelésével. Láttam olyan családi ünnepet, amelynek 17 résztvevője volt: az ex-férj a jelenlegi feleségével, ennek az új feleségnek az előző házasságából származó gyerekei, azoknak az apja, akinek már szintén új felesége van, és az ő közös gyerekük, és így tovább. Ezek az úgynevezett mozaikcsaládok. Van olyan a világban, hogy jól zárul egy válás, mert nem a gyűlölködés és bosszúállás a lényeg, hanem az, hogy az ember elfogadja, amit az élet hozott, és elviselje döntésének következményeit.

- Előfordulhat, hogy a gyerek bűntudatot érez, mert azt hiszi, hogy az egyik szülő az ő rossz viselkedése miatt megy el.

- Ez egy olyan, általános érzés, amely valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nemcsak a kisebb gyerekekben, de kamaszokban is megjelenik, holott a szülők számára evidens, hogy nem ő a válás oka. Előfordul, hogy a gyerek ezt idővel megérti, ám akkor is ott élhet benne a bűntudat, ami azzal oldható fel, ha engedjük neki, hogy szabadon közlekedjen a régi és új otthona között.

A gyereknek fontos tudnia, nem kell, hogy bűntudatot érezzen, amiért jól érzi magát mindkét helyen. Emiatt nem érdemes akadályozni őt, ha szeretne átmenni az elköltözött szülő új lakásába, mert akkor épp arra van szüksége, hogy nyugodt legyen. Vagy, ha az egyik szülőnek lesz egy új párja, és a gyerek jobban szereti az ő sült krumpliját, nem szabad bűntudatot kelteni benne. Amikor pedig hazajön a régi otthonába, és undok az ott maradt, elvált szülővel, akkor azt egyszerűen csak el kell viselni. A gyerek azért vele undok, mert őt szereti, ezért csak vele tud így viselkedni.

- Akkor hogyan kellene kezelni ezt a jövés-menést? Ne kérdezgessük a gyereket, hanem hagyjuk, hogy akkor meséljen, amikor akar?

- Ez lenne a jó megoldás. Természetes, hogy a szülőt feszíti a kíváncsiság, mi történt, amíg a gyerek nem volt vele, de faggatózás helyett érdemes például azt mondani neki: „érdekel, milyen volt apánál, de most nem akarlak ezzel gyötörni, inkább vacsorázzunk”. Nyugodtan hangot lehet adni annak, amit a szülő érez vagy gondol, de ha nem faggatózik, máris egyszerűbb lesz a helyzet.

Régen a nehéz helyzetben lévő kamaszok szenvedélyes moziba járók voltak, mert ebben találtak menekülési lehetőséget a problémák elől. Nézték a filmet, azt a másik világot, ahol nem kell foglalkozni az aktuális nehézségekkel. A filmnek hála kiléphettek önmagukból, át egy másik dimenzióba, ahol nincs válás vagy bűntudat. Ma az okostelefon nyújtja ezt a világot, amikor kiléphetnek önmagukból, ezzel menekülési lehetőséget biztosítva a gyereknek. Persze ez a szerkezet problémás élet nélkül is beszippantja az embert, de egy nehéz élethelyzetben még inkább.

- Hogy veheti észre a szülő, amikor a gyerek viselkedésének megváltozása már kóros?

- Ha már tünetei is vannak, például újra bepisil, vagy éjjel sikoltva, reszketve, verítékezve kel fel, másnap pedig nem emlékszik rá, az egy igen erős figyelmeztető jel. Ha már tüneti szinten is jelentkezik a probléma, mindenképpen szükség van szakember segítségére. Az ilyen testi tünetek az elfojtás miatt jelentkeznek. Ha a családban minden nyíltan történik, a gyereken nem lesz ekkora a nyomás, és nem valószínű, hogy számolni kell hasonló testi tünetekkel.

Angliában a gyerekek heti ötször is tudnak terápiába járni, így másfél év alatt rendbe jönnek. Itthon sajnos kevés a pszichológus, a terapeuta, ezért örülhet, akinek heti egy óra jut egy szakemberrel. Szerencsére a gyerekek annyira zseniálisak, hogy már ennyitől is gyógyulni kezdenek - amennyiben megengedik nekik, hogy terápiába járjanak. 

- Sokszor a gyerek nekiáll kettős mércét vezetni: megjegyzi, hogy mit szabad, és mit tilos elmesélni a másik szülővel átélt élményekről. Hisz egyiküket sem szeretné megbántani. Elkezdi szűrni a mondanivalóját. Ez is vezethet torzulásokhoz?

- A praxisom során sok anya panaszolta, hogy a volt férje nem tud vigyázni a gyerekre, mert amikor hazahozza őt a láthatás után, a gyerek lázas. Csakhogy a gyerek nem azért lázas, mert megbetegedett, hanem azért, mert rendkívül nehezen tudja feldolgozni azt a kettős helyzetet, amiben van. Ez már önmagában egyfajta torzulás, hiszen ügyelnie kell arra, melyik szülőnek, mit mond el, hogy megfeleljen mind a két elvárásnak, aminek következtében a feszültség testi tünet, láz formájában ütközik ki.

- Nehezebb lehet a helyzet, amikor a családban az egyik szülő bántalmazó volt, és ő megy el? A gyereknek ez megváltás is lehet, de ettől még lélekben kötődhet az elmenő szülőhöz.

- Rendkívül nehéz lehet egy ilyen ügy, de, ha abúzusról van szó, jobb elmenni. Ha a gyerek érzi a bántalmazást, ami lehet nemcsak fizikális, de verbális is, a szülők mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy együtt maradjanak, az ilyen helyzetbe kényszerített gyerek biztos, hogy kezelésre szorul a későbbiekben. Senkinek sem jó, ha egy bántalmazó családi viszonyt fenntartanak.

- Kivel maradjon a gyerek váláskor, hogyan és mennyi időt?

- Minél kisebb a gyerek, annál inkább kell neki egy hely, ahol igazán otthon érezheti magát. Emellett az lenne az ideális, ha anya és apa lakása között szabadon járhatna. Ez akkor jöhet létre, ha a szülők nem akarnak egymáson bosszút állni, és nem akadályozzák a gyerek közlekedését. Ranschburg Jenő pszichológus ellenben azt mondja, ha már megtörtént a válás, akkor hadd legyen megosztott a gyerek felügyelete: egy hét itt, egy hét ott.

Ez az ide-oda hurcolkodás, az időbeosztások állandó egyeztetgetése és a holmik folytonos táskába pakolása bonyolult logisztikát igényelnek, és fárasztó is, de Ranschburg tanár úr szerint - és ebben igaza van - nem lehet arra kárhoztatni az apát, hogy csupán vasárnapi apuka legyen. Hagyni kell, hogy elmehessen a gyerekéért hétköznap az iskolába, hadd vigye el őt cukrászdába vagy a nagymamához, és nem csak hétvégén. Ilyenkor az lenne az ideális, ha a másik fél örülne, amiért kapott egy plusz szabad estét, nem pedig az, hogy bosszankodik, vagy sértve érzi magát, mert a gyerek a másik szülőjével van éppen.

- Az sem ideális, ha folyton az apa a „jófej”, aki állatkertbe, játszóházba, cukrászdába, moziba megy a gyerekkel. Kialakulhat az a kép, hogy anya a szigorú, aki számon kér – bezzeg apa!

- A gyerekek kamaszkorban egyébként is szembefordulnak a szüleikkel, váláskor pedig általában azzal a szülővel konfrontálódnak, akinél laknak. Előfordulhat, hogy egy idő után átköltöznek a másik szülő új lakásába, de az esetek többségében később visszamennek a régi otthonukba, amikor rájönnek, hogy a másiknál sem fenékig tejfel az élet. Nem lehet tehát megmondani, hogy kinél mennyi időt töltsön a gyerek, mert ezt minden családnak magának kell kiküzdenie.

Sablonos eset, amikor az elköltözött szülő hazatelefonál, hogy este épp azt a filmet adják, amit régóta meg akarnak nézni a gyerekkel, ráér-e éppen? És, ha a gyerek rá is érne, mert kész van a leckéje, a másik szülő ahelyett, hogy örülne a szabad este lehetőségének, nem engedi el a gyerekét, mert épp nem az apa a soros a láthatásban, és lecsapja a telefont. Ez a bosszúállás egyik tipikus esete: ha itt hagytál, akkor most szenvedj te. Csak sajnos közben arra nem gondol, hogy a gyerek is szenved, vagy lemarad dolgokról.

- Sokszor az anya  beleragadhat az áldozat szerepébe, ha nála  marad a gyerek – nem éled újjá nőként. 

- Ez egy újabb eset, amit érdemes elkerülni, hiszen a gyereknek is az a jó, ha a szülőnek van saját élete, ha anya jóban van önmagával. Jó megoldás lehet áthívni a nagynénit, a nagymamát, a bébiszittert, hogy egy-egy este vigyázzon a gyerekre, így anya is elmehet, és élhet egy kicsit, figyelhet önmagára.

Magyarországon rendkívül nagy mentálhigiénés hendikep, hogy, ha lenne is pénz bébiszitterre, akkor sem hívunk, inkább vállaljuk a mártír szerepet: „ha mások kibírják, én is kibírom”. De nem csak ebben az élethelyzetben, hanem a házasság alatt sem szabad elfeledkezni arról, hogy közös programokat szervezzünk kettesben, mert gyakran egyébként ennek hiánya vezet a váláshoz. Ha pedig már megtörtént a válás, önmagunk számára kell kikapcsolódást biztosítani. Érdemes élni a lehetőségekkel, lehet hívni segítséget. A gyerekek, attól, hogy imádjuk őket, még iszonyú fárasztóak. Nem szégyen, és nem is bukás, ha bébiszittert hívunk, aki az anya megkettőzése, mert adott esetben mos, főz és takarít is.

A gyerekek rengeteg energiát elszívnak, ezért el kell menni feltöltődni, hogy utána boldogan tovább szívhassák a vérünket. Soha nem volt még civilizáció a világon, amely olyan helyzetbe hozta volna az anyákat, mint most a miénk. A gazdagoknak volt pesztonkájuk, dadusuk, nagy cselédségük, akik segítettek a gyerek körül. A kevésbé tehetősek hatalmas családban éltek nagymamával, idősebb nővérekkel, szomszédasszonyokkal, és megosztották a terheket.

Az, hogy a mai anya egyedül küzd egész álló nap három gyerekkel, a civilizációnk hibája, és abnormális dolog. Ha nincs nagy család, jó lenne összefogni akár a szomszédasszonnyal vagy a gyerek legjobb barátjának szüleivel, és egymáshoz átmenős estéket szervezni: egyszer nálad alszanak a gyerekeink, majd a következő héten nálunk. Így mindenkinek jutnak szabad esték, hétvégék. Nem attól lesz valaki tökéletes szülő, hogy minden feladatot egyedül ő végez el, hanem attól, hogy önmagát is jó karban tartja – ha küzdelemmel is, de eléri, hogy jól érezze önmagát a bőrében.

- Hogyan érdemes kommunikálni a volt házastárs új párjáról? Az új társ, vagyis a mostoha, hogyan álljon a férje vagy felesége előző házasságából jövő gyerekeihez?

- Egyrészt kegyetlenség elvárni a gyerektől, hogy ne szeresse a másik szülőt, aki minket elhagyott, vagy, hogy utálja az ő új párját. Az ilyen elvárás folyamatosan sérti, nyírja a gyereket, hatalmas tapintatlanság a szülők részéről. Rudolf Steiner filozófus, polihisztor mondta: a tapintat erkölcsi kategória. Tehát erkölcs elleni vétség az a tapintatlanság, ha elvárjuk a gyerektől, hogy ne szeresse a másik vagy harmadik felet. Természetesen igen nehéz nem véteni az erkölcs ellen, amikor annyi csalódáson vagyunk túl, annyi súly nehezedik a vállunkra, de a gyerek érdekében figyelni kell erre. 

A Modern mostohák című könyvben rengeteg okos tanács olvasható. A valódi apának vagy anyának, aki behozta a harmadik felet a családba, érdemes így bemutatnia őt a gyereknek: „van ez a barátom, nagyon megszerettem, és szeretném, ha többször jönne hozzánk”. Akad gyerek, aki ezt imádja, esetleg ő maga szerez párt elvált szüleinek. Van olyan is, aki gyűlöli a hármas felállást, és látni se akarja a szülő új párját. Végtelen türelemre van szükség a valódi és a nevelőszülő részéről is.

A nevelőszülő lehetőleg ne próbálja megkedveltetni magát a gyerekkel. Hagyja őt nyugalomban, és legyen tapintatos a volt házastárssal is.  A mostohának tudomásul kell vennie, hogy nem ő a gyerek valódi szülője. Előfordulhat, hogy a nevelőszülőben átfordul valami, és szeretne beleszólni a gyereknevelésbe, viszont nem szabad úgy viselkednie, mintha ő lenne a gyerek anyja vagy apja.

A gyerek szemtelenségét sem neki kell leállítania, ez a valódi szülők dolga. Ha kamaszról van szó, ő sokszor nem is azért szemtelen, mert esetleg utálja a mostohát, hanem egyszerűen csak kamasz, aki mindenkivel szemtelen. Ilyenkor pedig nem a nevelőszülő dolga helyre tenni őt, és ne szóljon bele az iskolai előmenetelébe se – még akkor se, ha már együtt él a párjával. Ez mind az anya és az apa dolga. A nevelőszülőnek ezt érdemes elfogadnia, és idővel talán majd a gyerek is elfogadja őt – pláne, ha teret hagy neki. 

Később, amikor már nagyon összebarátkozik a gyerekkel, a mostoha is elkezdhet kérni tőle bizonyos dolgokat, például a viselkedését illetően. Számtalan példát látok arra, hogy a nevelőszülő és a gyerek igazán megszeretik egymást. Addig is azonban, a mostohának tudomásul kell vennie, hogy ezt a helyzetet ő választotta, és ki kell bírnia, hogy ebben él: az új párjával együtt jött egy gyerek, de ez nem baj, mert a világon nincsenek vegytiszta képletek.

- Hogyan lehet jól kezelni a válás utáni konfliktusokat, például amikor az egyik rokon szapulni kezdi a gyerek anyját vagy apját a szerinte rossz döntés miatt?

- Talán ismerik a Bonusfamiljen - Bónuszcsalád című svéd sorozatot, ami elérhető magyar felirattal. Két felbomlott család életéről szól: az egyikben egy kisfiú, a másikban két gyerek van. A szülők mindkét családban elváltak, és az egyikből a férfi, a másikból a nő összejönnek. A sorozat minden tipikus helyzetet és konfliktust megmutat, ami két család egyesülésekor felmerülhet, és ebből rengeteget lehet tanulni. 

Popper Péter egyszer feltette a kérdést: mi a baj a konfliktussal? Hiszen az is az élet része. Mindig lesznek konfliktusok, amelyek arra szolgálnak, hogy időről időre megoldjuk őket, és ezáltal tanuljunk belőlük. Ezt természetesnek kell venni, nem szabad megijedni a konfrontációtól, sem pedig belesüppedni abba, ha valamit nem sikerül a saját szájízünk szerint megoldani. A konfliktusokat könnyebb-nehezebb egyeztetésekkel át kell vészelni.

Az indulatok természetes módon jönnek-mennek, mi pedig hol szabadon engedjük őket, máskor a hatásukra manipulálni kezdünk. Sajnos nem vagyunk eléggé felnőttek ahhoz, hogy el bírjuk viselni a saját életünket olyannak, amilyen. Az igazság az, hogy sokkal jobban éreznénk magunkat, ha lazábban értelmeznénk mások ingerlő viselkedését és az egész világot. Bizonyos élethelyzetekben azonban számos paranoid rettegés keletkezhet bennünk, amik lehúznak a saját szintünk alá. 

- Miben kellene fejlesztenünk magunkat, hogy ne viselkedjünk méltatlanul?

- Túl földhöz ragadtak vagyunk, válás esetén sokszor az anyagiakat illetően is. A praxisom során találkoztam olyannal, hogy egy férfi átadta valakinek a saját cégét, ő pedig minimálbéren bejelentette magát egy barátja vállalkozásába csak azért, hogy kisebb összeget kelljen tartásdíjként kifizetnie. Arra nem gondolt, hogy akiket megfoszt a pénztől, az nem a volt felesége, hanem a saját gyerekei. Így akart bosszút állni a nőn.

Az indiaiak azt vallják, hogy mielőtt a Földre érkezünk, mindannyian egy nagy egésznek a részei vagyunk. És, miután ide lejöttünk, már nem igazán látjuk egymást, mert nincs egy kis ablakunk, amin kinézhetünk. Úgy gondolom, hogy ha tényleg nem egymásra, hanem a nagy teljesség felé figyelnénk, akkor kevésbé lennénk kicsinyesek és földhöz ragadtak. Ez mindenkinek nagyon jót tenne, és megkönnyíthetné az életünket.

- Elképesztő, pitiáner anyagi játszmák zajlanak egyes esetekben, akár mindkét fél részéről, pedig ez az egész senkinek sem jó. Tulajdonképpen miről szólnak az ilyen játszmák?

- Pont erről a földhöz ragadtságról. Találkoztam olyan családdal, akik elváltak, de továbbra is együtt éltek, mert egyik fél sem volt olyan helyzetben, hogy el tudjon költözni. A hűtőgépben kék szigetelőszalaggal két részre osztották a polcokat, és meghatározták, hogy melyik szülő hova rakhatja az ételét. Ennyire nem szerettek volna osztozkodni, szörnyű helyzet. Na de, a gyerek ilyenkor melyik ételből vehet? Sok évvel ezelőtt olyan család is járt hozzám, ahol még a gyufaszálakat is mindig elszámolták, hogy ki mennyit mire használt fel. Az ember kétségbeesett helyzetében válik ilyen földhöz ragadttá, és, ha már belecsúszott, könnyen bele is süpped ebbe a viselkedésbe.

- Hova tűnik ilyenkor az ember méltósága, önérzete?

- Anyagi helyzettől is függ, hogy ki válik ilyenné. A nincsteleneket nem érdekli az anyagi játszma, mert egyszerűen nincs mit adniuk vagy elvenniük a másiktól. A legtöbben viszont pont egy határvonalon állunk, se gazdagok, se szegények nem vagyunk, egy ilyen anyagi helyzet pedig kicsinyessé tudja tenni az embert. Tudatosan, megértéssel kellene kezelnünk ezeket a bonyolult helyzeteket, nem bosszúvággyal vagy kapzsisággal.

- Sikerülhet megtörni ezt a játszmát, ha az egyik fél nagyvonalúbbá válik? 

- Ebben az esetben a másik fél a hirtelen nagyvonalúságot színlelésnek, támadásnak vélné, és gyanakodni kezdene. Azt gondolná, a másik biztos el akar érni valamit, azért enged. Tőlünk nyugatabbra bevett gyakorlat, hogy a váló felek akár külön, akár együtt elmennek tanácsadásra, hogy megoldhassák vagy elkerüljék a konfliktushelyzeteket.

Nálunk az az általános vélemény, hogy pszichológushoz csak a flúgosak járnak. Az igazság viszont az, hogy minél okosabb valaki, annál nagyobb hajlandóság él benne, hogy felkeressen egy szakembert, és annál többet is használ neki a terápia - mert intelligenciájának hála, tudja hasznosítani, amit a terápián megbeszélnek. Itthon az emberek rendkívül bezárt életet élnek, nem hisznek a többiekben. Nem élnek a terápia lehetőségével, mert nem hisznek benne, balgaságnak tartják. Mindenki önmagán szeretne segíteni, de, ahogy József Attila is megírta: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg az arcodat”.

- Ha egy gyereknek elválnak a szülei, nem sérül az egészséges kapcsolatról alkotott képe? Házasodhat úgy, hogy azt mondja: „legfeljebb majd elválok...”

- Előfordulhat, hogy a gyerek későbbi élete során szorong emiatt, de van egy másik fontos faktor, amit érdemes figyelembe venni. Régen általános volt, hogy a nők náluk 8-12 évvel idősebb férfiakhoz mentek hozzá. Ma az egykorúak házassága jellemző, ahol részben eredendően kódolva van, hogy idővel válás lesz a vége, vagy felbukkan egy harmadik fél a kapcsolatban.

Ha ez megtörténik, sokan megpróbálják benne tartani magukat ebben a hármas helyzetben, mondván, inkább kibírják a kettős életet, minthogy elváljanak – de egy ilyen helyzet is rengeteg problémát és feszültséget okoz. Ilyenkor a házastársak lehet, hogy elkezdenek megoldás után nézni, de a külső összetartó erők, amik régen problémamegoldásra kényszerítettek, mint a falu, az egyház, a családi és társadalmi szabályozottság, mára már eltűntek.

Tehát ma már nincs egy kívülről érkező nyomás, a saját, belső szabályozásunk viszont még nem érvényesült. Nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy felelősséget vállaljunk saját döntéseinkért, és előre átgondoljuk, milyen következményei lesznek, ha meglépünk valamit. Tudatosítani kellene, hogy értelemmel rendelkező lények vagyunk, akiket az elme, nem pedig az ösztön vezérel. Minden cselekvésünk előtt fontos lenne magunkba tekinteni, átgondolni, kik is vagyunk, és ez alapján, személyiségünkhöz híven szabályozni kellene a tetteinket, döntéseinket.

- Hogy maradhatunk mégis észnél és szívnél a válás során?

- Át kell gondolni, hogyan éreznénk jól magunkat a bőrünkben. Általános eset, hogy a férfi otthagyja a többgyerekes családját egy új nő miatt, mert azt hiszi, hogy vele jobban érzi majd magát. Ennek ellenére, ha valaki előre átgondolja ezt a lépést, megjósolható, hogy az új affér nem sikerül majd jól, mert valami onnan is hiányozni fog. Sokszor az emberek pusztán egy heves fellángolás miatt mennek bele új kapcsolatba, és hagyják ott a régit, mert akkor a másik épp jobbnak tűnik. Gyakran viszont nem mérik fel a következményeket.

Én azt látom, hogy - ha nincs menthetetlen állapotban a kapcsolat - az kerül jobb viszonyba önmagával, annak lesz jobb a lelkiállapota, aki a házastársával marad, és helytáll, mint annak, aki mindent eldob, elválik, és felrúgja a családját. Persze ezek ma már bocsánatos hibák, melyeket sokan elkövetnek, vannak azonban nem megbocsáthatóak. Amikor a szülő nem pusztán elválik, de hónapokra, évekre eltűnik a gyereke életéből, az már nem mondható bocsánatos bűnnek, hiszen a gyerek számít mindenekelőtt.

• vekerdy tamás
• válás
• szily nóra
• gyerek
• családi problémák
• bosszú
• kommunikáció
• femina klub
• Lélek&Test