"A gyász folyamatában mindig megjelenik a közösség támogatása" - interjú Singer Magdolnával

Elköltöztünk. A kislányunk szemlátomást nem örült a hatalmas szobájának, a nagy kertnek és úgy általában, a háznak. Jött-ment, nem találta a helyét. Kiválasztotta a színt a szobájába, de amikor kész lett, örömet nem nagyon fedeztem fel az arcán.

Aztán, körülbelül egy évvel később egy hétköznapinak induló beszélgetés során kitört belőle a zokogás. Úgy hiányzik a Kicsi Ház! A régi házunk! És Anya! El sem tudtam tőle búcsúzni! Vissza se mehettem soha!

Magamhoz öleltem, és hagytam, hadd sírja ki magát. Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, milyen bolond is voltam! A költözés napjaiban ő egy napközis táborban volt, amit nagyon élvezett, és tele volt élményekkel. Én nyugodt voltam, hogy jó helyen van, nincs láb alatt a költözés nehéz és fárasztó napjaiban. Pénteken reggel elvittem a táborba, napközben átadtuk a kulcsokat az új lakóknak, a táborhét végén pedig megálltam a ház előtt, ránevettem, és azt mondtam, mától végre az új házban alszunk! Ezentúl itt fogunk lakni!

Akkor, azon a zokogástól hangos délutánon megértettem, milyen rossz döntést hoztam. A kislányom ismerte az új házat, tudta, hogy azon fáradozunk, hogy minél előbb beköltözhessünk. De az ő otthona a Kicsi Ház volt. Oda született, ott volt csecsemő, kisbaba. Ott tette meg az első lépéseit, a Kicsi Házhoz fűződik az összes kisgyerekkori emléke. Szerette a Kicsi Házat, és olyan hirtelen kellett elszakadnia tőle, hogy fel sem fogta.

Gondolkodtam, mit tehetnék. Elsőre eszementnek tűnt az ötlet, de valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ezt kell tennem. Nem sokkal később az óvodába menet megálltam egy virágboltnál. Fréziát, rózsát, szegfűt vettem, az óvodából pedig nem haza mentünk, hanem a Kicsi Házhoz. Megálltunk a kapu előtt, aztán letelepedtünk egy pokrócra, és felelevenítettük az emlékeket. Sokat nevettünk, sokat hallgattunk. Aztán megnéztük, mi változott azóta, hogy elköltöztünk. Tettünk egy nagy sétát a környéken, meglátogattuk a mi helyeinket. Végül visszamentünk a házhoz, és elmondtuk neki, miért szerettünk ott lakni. Megköszöntük, hogy az otthonunk volt. Átadtam a kislányomnak a virágokat, és ő elhelyezte őket a kerítés tövében. Elköszöntünk, és megígértük, hogy eljövünk, és meglátogatjuk máskor is.

De nem kellett. A kislányom megnyugodott. Megszerette az új szobáját, az új házat. Ma már mosolyogva emlegeti a Kicsi Házat. Amikor arra visz az utunk, már nem hallgat el az autóban, és nem lopva tekint be az utcába. A Kicsi Ház emléke lassan elhalványul, és szép emlékké válik. Én pedig nyugodt vagyok, mert úgy érzem, helyrehoztam a hibát, amit vétettem.

Amikor az interjú alatt mindezt elmesélem Singer Magdolnának, egy pillanatra elhallgat. Aztán megkér, ezt a történetet írjam bele a cikkbe. Azért, mondja, mert a kislányom gyásza jó példa lehet másoknak. Arra, hogy sokszor azok sem tudják, hogy gyászolnak, akik a folyamatban vannak. Arra, hogy mások gyászfolyamatát mások sok esetben észre sem veszik. És arra, hogy mennyire fontos a gyászban levő embernek a megértő közeg a feldolgozáshoz.

- Többektől hallottam, hogy a frissen megjelent, Gyászkísérés című könyve életművének összegzése. Valóban az?

- Abban az értelemben összegzésnek tekinthető, hogy 25 éve foglalkozom a gyásszal, és ez idő alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Ezeket jónak láttam közkinccsé tenni. Amiatt is összegzésnek tűnhet mások számára, mert ebbe a könyvbe magamról jó sokat belepakoltam, ez a korábbi könyvekre nem volt jellemző. Végül pedig: 69 éves vagyok. Ha az életkoromat nézzük, szintén erre a következtetésre lehet jutni.

- Az elmúlt hónapokban sok szakemberrel beszéltem, tőlük sok megnevezést hallottam: gyászfeldolgozás, gyászmegdolgozás. A könyv címe Gyászkísérés. Ezt a szót használja a munkájára is?

- Igen, így nevezem. Azt gondolom, ez a szó fejezi ki legjobban azt a tevékenységet, amit végzek: a gyászban levőt elkísérem azon a nehéz úton, amit a gyász jelent. Egyébként hogy tetszett a könyv?

- Nagyon! Ez nem hízelgés, megmondanám, ha nem tetszett volna. Én azokat a segítő könyveket szeretem, amik nem magasröptű gondolatokkal, elméletekkel vannak tele, hanem azokat a gyakorlatias írásokat, amiket rögtön alkalmazni tudok. Azonnal hasznosítható tudást adnak. A Gyászkísérésben olvasottakat egyből ki tudom vinni az életembe, azonnal használni tudom a mindennapjaimban. Amikor befejeztem, nem maradt bennem a kérdés, hogy rendben, és most hogyan tovább? Ha ilyen könyv akad a kezembe, az számomra mindig nagyon szimpatikus és értékes. 

- Örülök neki.

- Csak nem elégedetlen?

- Egyáltalán nem. Bízom a könyvemben. Most már igen. Az írása közben voltak hullámvölgyeim, és sokszor elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, túl nagy fába vágtam a fejszémet. Ez talán kishitűség volt részemről.

A szerkesztés folyamata megnyugtatott, remek szakemberek gondozták a kéziratot. Elégedett vagyok. Én is úgy látom, hogy ez a könyv az életművem lett.

- Megragadott az a rész, amikor arról beszél, hogy egy átmeneti állapotban vagyunk a gyásszal kapcsolatban: a régi tradíciók már nem élnek, de még nincsenek helyettük újak. Hogyan lehetnének?

- A gyász folyamatában mindig megjelenik a közösség támogatása. Az elmúlt időszakban igen látványos változásnak lehettünk tanúi: ez a támogatás most a digitális világban jelenik meg.

Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a Facebookon hirdessek meg egy gyászcsoportot. Mára viszont a particédulák is felkerültek a közösségi oldalakra. Már nem furcsa, hogy a halál megjelenik a social médiában.

Én magam ezt a folyamatot a hazai blogoszférából eredeztetem. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt jelentek meg azok a bátor bloggerek, akik olyan, addig tabunak számító témákról kezdtek írni, mint a szexualitás, a betegségek, krízisek, halál és a gyász. Ezek a posztok voltak az első fecskék, majd beszivárogtak a közösségi oldalakra. Ezek a témák pedig ma már egyáltalán nem számítanak tiltottnak. Ez egy nagyon fontos lépés.

Azt látom, születnek új tradíciók. Elterjedőben van például az, hogy „polgári búcsúztatót” kérnek fel a temetésen történő búcsúbeszéd összeállítására és elmondására. Ez sokkal közvetlenebb, személyesebb és mélyebb hangvételű búcsúzás. Találkoztam ilyen személyekkel, és elmondták, hogy egy családtag, barát temetésén beszéltek először, és a jól sikerült búcsúbeszéd után azon kapják magukat, hogy máshova is hívják őket, majd hivatásukká vált.

Az utóbbi időben egyre több a temetéseken az elhunyt életéről szóló kisfilm, amit fotókból állítanak össze, hangulatos aláfestő zenével. Ennek az elkészítése már önmagában egy rítus: a képek és a zenék összeválogatása nagyon sok érzelmet mozgat meg, az emlékek beindítják a gyász folyamatát.

- Mi az, ami nem változott?

- Az, hogy a közösségi nagy szerepe ellenére az emberek még mindig félnek a haláltól, ezért sokan elkerülik, nem akarnak szembenézni vele. Vagy tanácstalanok: nem tudják, mit mondhatnának, mivel tudnának segíteni.

Régen nagy mankó volt, hogy a közösség tagjainak egy halálesetnél - de lakodalomra készülve, vagy születéskor is - pontról pontra megvolt a feladata, a dolga, hogy mivel tud hozzájárulni az adott eseményhez, történéshez.

Mostanra a halál medikalizálódott, ez nemcsak eltávolította tőlünk, de félelmetessé is vált számunkra. Ez mindenkinek a helyzetét megnehezíti. A gyászolóét is, és azét is, aki segíteni szeretne.

Egyik megoldást a gyászfeldolgozó csoportok jelentik erre. A gyászoló megértésre, szakszerű segítségre talál, és sorstársakkal tud beszélni a benne zajló folyamatokról, az érzéseiről. A Napfogyatkozás Egyesület honlapján találhatók induló csoportok.

- A félelemben az is közrejátszik, hogy a saját halálunk elől is menekülünk ilyenkor, nem? Szembesülünk azzal, hogy előbb-utóbb a mi időnk is lejár.

- Igen, de ez csak az egyik ok. Akik nem mernek a gyászolóhoz közel menni, inkább attól félnek, hogy nem tudnak, vagy rosszul segítenek, ezért tartják távol magukat.

A halálszorongásnak sok arca lehet. Van, aki a fájdalmas végtől retteg, a szenvedéstől. Van, aki attól, mi vár rá odaát. Gondolj bele, egy holttest önmagában ijesztő: a lélek nélküli porhüvely. Én például addig nem féltem a haláltól, amíg nem hittem abban, hogy a lélek túléli a testet. Most már azért van bennem némi aggodalom.

A halál előtti szakasz, az élet utolsó időszaka is tele van félelemmel és félreértéssel.

- Sajnos nagyon jellemző. Embert próbáló feladat gondozni, támogatni egy eltávozót az utolsó időszakban, ugyanakkor ez egy nagyon értékes idő, nagyon sokat lehet tanulni, kapni az elmenőktől. Kísérni egy, a földi világból távozó embert, az egy misztérium.

Maga az átlépés is nagyon sokat nyújthat.

- A könyvben is van erre példa.

- Igen, van, aki egyfajta kegyelmi állapotot tapasztal meg, és megszűnik a halálfélelme. De van, akinek a távozása nehéz volt, sokat szenvedett a halála előtt. Ez rányomhatja a bélyegét az egész gyászfolyamatra.

Ugyanakkor kevés olyan tudatos gyászolóval találkozom, akik ezekben az utolsó időkben nyíltan tudnak beszélni a hozzátartozójuk haláláról.

- Az utolsó pillanatig tagadunk?

- Sokszor igen. Kímélni akarjuk a másikat. Félreértésekben vagyunk: azt hisszük, a másik az, aki nem akar a halálról beszélni. Néha azonban nincs is szükség szavakra. A csend is lehet beszédes. Amikor kitisztulnak a dolgok, már nincs szükség beszélgetésre.

Az utolsó idők kapcsán meg kell említenem azt is, hogy sajnos nagyon kevés ember gondoskodik magáról. Úgy értem, nem rendezik a soraikat a haláluk előtt. Olyan emberek, akik egyébként felelősségteljesek, precízek, abba egyáltalán nem gondolnak bele, hogy a haláluk előtt rendbe tegyék a földi dolgaikat, rendezzék a tulajdonviszonyaikat, a hivatalos papírokat, a digitális hagyatékukat, és megszabaduljanak a felesleges holmiktól. Nem is gondolnak bele, hogy mit tesznek ezzel az itt maradókkal, milyen nehézségeket hagynak hátra.

- Mit gondol, kinek könnyebb a távozás? Könnyebb annak, aki hisz?

- Azt láttam, hogy akiknek valódi hitük van, azoknak nagy segítséget jelent. Találkozom olyanokkal, akik megnyugodnak Isten akaratában, és elfogadják azt. Az a remény is nagyon tudja táplálni a hitet, hogy a szeretteikkel, hozzátartozóikkal valamikor találkozni fognak. Ez a tudat nagyon vigasztaló. Aztán vannak a másfajta hívők, akik csalódnak. Istenben is. Számon kérik: miért most, miért így. Sokszor meg is tagadják. Ez lehet átmeneti állapot, de végérvényes is. Akik spirituális útkeresők, azoknak az a hit segítség, hogy a dolgoknak értelme, rendeltetése van. Egy kicsit én magam is ebben hiszek. Ahogy a gyász maga egyedi és egyéni, úgy a halállal kapcsolatos hit is.

- Meddig tart a gyász?

- Én azt gondolom, a gyászfolyamat véges. Az egy téves hiedelem, hogy ha valakit őszintén és mélyen szeretünk, azt életünk végéig gyászoljuk. Úgy vélem, a gyásznak akkor van vége, amikor már csak a kristálytiszta szeretet van. Amikor már úgy emlékezünk, hogy mosolyogva tudunk az elhunytról beszélni, akkor már vége a gyászfolyamatnak. Persze egy csendes szomorúság és a hiány ott van a szívünkben, de az már nem gyász.

Sokszor mi magunk sem vesszük észre, hogy éppen gyászolunk, a folyamatban vagyunk. Nem tudjuk beazonosítani. Igen gyakran én jelentem ki a másik embernek, hogy az, amiben ő most él, az egy gyászfolyamat. Ez nagyon nagy segítség, mert ha megnevezzük, a saját érzéseinkkel, a bennünk zajló történésekkel is sokkal megértőbbek és elfogadóbbak vagyunk. Ezért kértem, hogy írd le a kislányod történetét. Nagyon jó példa.

- És talán… az elmúlt egy évben most valamennyien gyászban vagyunk.

- Igen.

(Fotók: Hajdrák Tímea, Getty Images Hungary)

A gyászt meg kell dolgozni.

A gyászolás folyamatát lehet enyhíteni, pszichológus beszélt arról, hogyan tegyük könnyebbé.

• interjú
• gyász
• singer magdolna
• krízis
• könyvajánló
• Lélek&Test