Mi történik, ha felismered, mi a te utad, és rálépsz? Zsuzsa története erről szól

Annak felismerése, hogy nem a saját utadat járod, nem egyszerű. Ha sokat fortyogsz, ha nincs időd, ha gyakran érzed magad feszültnek, az azt jelzi, nem vagy jó helyen. Czagler Zsuzsa, aki édesapja álmát váltotta valóra azzal, hogy programozó lett, arról ábrándozott, hogy emberekkel foglalkozik. Az út, amelyre először lépett, nem a sajátja volt.

Felnőtt fejjel újra tanulni kezdett, sikeres média- és marketingszakember lett. 1995 és 2016 között folyamatosan fejlesztette saját képességeit, és közben 16 éven keresztül vezetett médiaügynökségeket, köztük 14 évig volt egy nagy nemzetközi ügynökség feje. Büszke volt sikereire, de magánemberként nem érezte teljesnek magát. Közben rájött arra, hogy mennyire boldoggá teszi magát és az embereket azzal, ha másoknak segít. 

Számtalan dolgot kipróbált, majd az NLP segítségével egyesítette addigi életének tapasztalatait. Rájött, az a küldetése, hogy segítsen terjeszteni a lélekmelegséget, azaz segítse az embereket abban, hogyan legyenek boldogok. A következő workshopja november 11-én lesz, most pedig megmutatjuk Czagler Zsuzsa értelmezésében, milyen az, amikor valaki a saját útját járja. 

Zsuzsa vallomása a Machu Picchuról

2016 októberében voltam Peruban. Amikor itthon terveztem az utat, és nézegettem az útleírásokat, jó ötletnek tűnt, hogy elmenjünk a Machu Picchu romokhoz, és ha már ott vagyunk, akkor felmásszunk a háromezer méteres Machu Picchu hegyre, ahonnan azokat a híres, csodás képeket lehet csinálni a romokról. 

Úgyhogy, mivel naponta csak néhány száz embert engednek fel a hegyre, egy hónappal előre lefoglaltam, és kifizettem a belépőjegyet is. Volt ugyan egy kis figyelmeztető hangocska a fejemben, hogy egy háromezer méter magas csúcsra akarok felmászni, én meg nemhogy hegyet nem mászok, de még két emeletet sem lépcsőzöm naponta, ezt azonban elhessegettem. Néha visszatért a hangocska, de úgy tettem, mintha nem hallanám. 

Aztán elérkeztünk a hegyhez, melynek aljától a 2400 méteren fekvő romokig busz visz fel. Amíg sorban álltunk a buszhoz, egyre feszültebb lettem, egyre erősebb rettegés fogott el. Nem értettem, mi van velem. Elkezdtem figyelni befelé, mi ez az érzés? És arra döbbentem rá, hogy félek. Ott ment a verkli a fejemben: "én nem tudok oda felmászni, én ott fogok a hegymászás közben szívinfarktusban meghalni." Szabályos halálfélelmem volt.

De ott viaskodtam magamban: "Életemben ki tudja, mikor lesz még lehetőségem itt lenni, megvettem a jegyet, nem hagyhatom ezt ki." Ekkor már éreztem, hogy egyre kevesebb a levegő, és eddigre már tudtam, hogy ebben a magasságban az oxigénhiány magashegyi betegséget is okoz. Nem láttam a csúcsot, mert felhőben voltunk, esett az eső, alig láttunk tíz-húsz métert előre. Ha akkor láttam volna a csúcsot, lehet, hogy el sem indultam volna, mert utólag visszanézve félelmetesen magasan volt. 

Akkor szerencsére nem láttam, úgyhogy elindultunk. A barátom velem volt, segített. Előrelátóan hozta a nordic walking-botokat, hogy azon megtámaszkodhassam, és ne terheljem a térdeimet. Nagyon jó tanácsokat adott, és figyelt, velem volt, amíg nem látta, hogy önállóan alkalmazni tudom őket:

- Nem úgy megyek fel a hegyre, hogy nekiállok a szokott, sietős tempómban közlekedni, mert akkor tényleg kipurcanok öt perc után. Hanem szépen, egyenletesen, folyamatos lépésekkel haladok, mindenki a saját tempójában, nem egymáshoz igazodva. Csöndben megyek, nem beszélgetve, nem elfecsérelve az energiát és a levegőt, és nem elvéve a figyelmet az útról. Közben figyelem a testem jeleit, és amikor a pulzusom elkezd emelkedni, akkor megállok, megvárom, amíg normalizálódik. És így megyek tovább, egyre tovább - magyarázta.

Útközben annyira sikerült befelé figyelnem és kapcsolatba kerülni belsőmmel, hogy elkezdtem beszélgetni a testrészeimmel: kérlek szépen titeket, működjetek velem együtt, segítsetek elérni célomat, hogy felmászhassak a hegyre, és mégis életben maradhassak. Ha valami bajotok van, kérlek, jelezzetek! Ígérem, nagyon odafigyelek rátok, és segíteni fogok én is nektek a bajotok megoldásában.

Néha a szívem szólt, hogy pihenni szeretne, néha a térdem, bokám, tüdőm, hogy álljunk meg egy kicsit. Akkor mindig megpihentem, mert egyezséget kötöttünk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ahogy beszélgettem a testrészeimmel, eltűnt a halálfélelem: már nem féltek attól, hogy túlhajtom őket, tudták, hogy együtt, egységben vagyunk ebben a küldetésben, bízhatnak abban, hogy most nem fogom őket kizsigerelni, mint ahogy korábban többször megtettem.

Barátom gyorsabban ment, eltűnt már a látótávolságból, így egyedül mentem. Sokan lehagytak, elhúztak mellettem. Kicsit irigykedve néztem őket, milyen jó kondiban vannak. De nem keseredtem el, nem merültem el a magamat hozzájuk hasonlítgatásban, hanem folytattam és mentem. Két óra múlva már kezdett feloszlani a felhőzet, és néha fel-felvillant egy-egy hegy, folyó. Az útikönyv szerint ez egy 45 perces út, de még mindig nem voltam fent.

A már visszafelé jövőket kérdezgettem, milyen messze van még. Még húsz perc, tíz perc, mondták. Mentem tovább. Három órája mentem, amikor egyszer megint megálltam, körbenéztem, és a feloszlott felhők között megpillantottam. Ott volt! Az a kép tárult elém, amit minden útikönyvben látni, ami miatt jöttem: alattam terült el Machu Picchu romvárosa. 

Sírtam az örömtől. "Megcsináltuk. Köszönöm, kedves testrészeim, hogy segítettetek, és életben maradtunk mind!" Hihetetlen hálás voltam a testemnek, és nagyon elégedett voltam. Néhány órája még halálfélelem volt bennem, rettegtem, hogy mi vár rám, de meg tudtam csinálni. 

Kellett hozzá egy szakértő, aki megadta az alaptechnikát, és figyelt rám, amíg magabiztosan elsajátítottam. Megtanultam figyelni, mi zajlik bennem, milyen érzéseim vannak, mit jelez a testem, és gondoskodtam a szükségleteiről. És megcsináltam. A testemmel együtt, harmóniában.

Hát ez a coaching: a coach a folyamat elején a tapasztalatával, tudásával ad egy struktúrát, hogy miként fedezd fel magadban, hova is akarsz menni az életben. Aztán megmutatja, hogyan figyelj az érzéseidre. Segít megtalálni és használatba venni belső és külső erőforrásaidat, melyek támogatnak, előrevisznek. Addig veled van, amíg nem látja, hogy már tudsz magadtól is haladni, de nem csinálja meg helyetted, a munka a tiéd.

Ha már tudod, hova és miért akarsz menni, ha már elsajátítottad a haladáshoz szükséges technikát, akkor már csak rajtad múlik, megcsinálod-e, vagy sem. A kezdeti segítség után már csak rajtad múlik, meddig jutsz az utadon!

• önismeret
• ajánló
• coaching
• peru
• Lélek&Test