Szülésélmény, ami nem olyan, mint a filmekben: magyar anyák mesélték el valós megélésüket

Főként az első terhesség során valószínűleg mindenki fejében él egy kép a tökéletes szülésről és arról, hogyan is zajlik majd életük egyik legfontosabb élménye. Sokan szeretnének háborítatlanul, természetes úton szülni, miközben az édesapa érzelmi támaszt nyújt a vajúdó, fájdalmakkal küzdő édesanyának.

Egy kisbabának életet adni természetes és csodás dolog, még ha nem is mindig úgy alakul, ahogy azt az ember előre elképzeli. Reménykedünk benne, hogy ha tájékozódunk a témában, vagy részt veszünk egy szülésfelkészítőn, esetleg szülésmeditáción, semmi meglepetés nem érhet a szülőszobában, és mint a filmekben, a magzatvíz elfolyása és pár nyomás után már a kezünkben is tarthatjuk a babát. Pedig a szülés sajnos nem ilyen egyszerű: igaz, van, akinek elsőre is tényleg könnyen és gyorsan megy, de a legtöbb esetben bizony alaposan meg kell küzdenie az édesanyának azért, hogy világra hozza gyermekét.

Három édesanya, három különböző szülésélmény

A szülés az élet természetes velejárója, ami meghatározza a család jövőbeni életét is. Egy nehézségekkel vagy komplikációkkal teli szülés félelmet kelthet az édesanyában, akár olyan mértékben hogy legközelebb már nem vállalna még egy gyermeket. Vannak olyanok is, akiknek csodás szülésélményük részben még inkább arra ösztönzi őket, hogy több gyereket szüljenek. Bárhogy is van, minden egyes szülés más, de a kimenete mindegyiknek ugyanaz: életet adni.

Három magyar édesanyát kértünk meg, meséljék el a terhességük, vajúdásuk és szülésük történetét őszintén, tabuk nélkül.

Anna, 29 éves, egy három hónapos kislány anyukája

- Szeptemberben, egy német kórházban hoztam világra első kislányomat. Ugyan a pandémia jócskán megkavarta a mi életünket is, szerencsére mind a terhességem, mind pedig a szülésem komplikációmentesen zajlott.

Könnyen sikerült teherbe esnem, tulajdonképpen az elhatározást követő 6. héten pozitív lett a tesztem. Azt hiszem, előnyként tudhatom be, hogy orvosként az egyetemi képzés során jó pár szülésen részt vehettem, emellett elméleti szinten tisztában voltam a terhesség és szülés során végbemenő élettani változásokkal. Szülésvideók százait néztem meg, így készülve az előttem álló kihívásra. Terhességem elején a kezdeti émelygés enyhe volt, ami szerencsére a munkámban nem akadályozott. Kellemetlenebbnek éltem meg az aluszékonyságot, az állandó fáradtságot. Ilyen szempontból nagy változást hozott a második trimeszter, szépen növekedett a pocakom, és visszatért az erőm. Az első ijedelem a nyolcadik hónap végén ért, amikor kiderült, hogy túl sok a magzatvizem. Ez az esetek jelentős részében nem társul egyéb elváltozással, de sajnos szakmámból eredően jó pár magzati kórkép eszembe jutott, amikben jellemző eltérés a polyhydramnion, ennek szövődménye koraszüléshez vezethet. Azonban egy kéthetes Duna-parti nyaralás elfeledtette velem a szorongásaimat, és onnantól izgalom nélkül teltek az utolsó várandós hetek. 

A német rendszerben sem választott szülésznője, sem pedig választott nőgyógyásza nincs a kismamáknak. Már jó pár hete jelentkeztek nálam fájdalmatlan jóslófájások, majd a 38. heti kontrollvizsgálaton kiderült, hogy egy cm-re nyitva volt a méhszájam. A kiírt napon ugyanakkor semmi jele nem volt, hogy hamarosan szülni fogok. Négy nappal később, egy szombati napon jelentkeztek az első fájások. Tudtam, hogy első szülésnél ez akár egy napig is eltarthat, így a férjemmel még nyakunkba vettük a várost, sokat sétáltunk, találkoztunk a barátainkkal, piacra mentünk. Estefelé már kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, de mivel egyik kedvenc jazztrombitásom - Marcus Stockhausen - adott koncertet aznap este a városban, még arra is elmentünk. A koncert közben rendeződött a fájások gyakorisága és intenzitásuk. Első alkalommal hajnali 3 órakor hívtam fel a szülészetet, mivel 7 percenként jöttek a fájások. Ekkorra már az egész lakást a feje tetejére állítottam, mindenhol párnák, matracok hevertek, kerestem a megfelelő pózt a vajúdáshoz. A szülésznő azt tanácsolta, hogy vegyek be két szem paracetamolt, és próbáljak még aludni. Bármily hihetetlen, de elaludtam, és csak az egyre ritkuló fájásokra ébredtem fel. Reggel hétkor kétségbe esve konstatáltam, hogy megállt a vajúdás. Felhívtam a családom női tagjait egy kis megerősítésért, majd újra elindultunk sétálni. Ez a nap is eltelt. A fájások jöttek-mentek. Este nyolckor megkértem a férjem, hogy hívja fel újból a szülészetet. Erőm fogytán voltam, de éreztem, hogy már nincs sok hátra. A szülészeten először az ügyeletes szülésznő, majd az orvos is megvizsgált. Ugyan a fájások megtették a hatásukat, mert elsimult a méhszáj, de a tágulási szakasz még bőven nem zárult le. Felajánlották, hogy hazamehetek tovább vajúdni, vagy tudnak adni egy bódító fájdalomcsillapító injekciót, ami hatására talán elalszom. Mivel ekkorra már 24 órája vajúdtam, kértem a fájdalomcsillapítót, és a férjemmel befeküdtünk egy kétágyas szobába aludni. A gyógyszer csak egy órára tompította a fájdalmamat. Este 11-kor "10-lépés, egy fájás a korláton" tempóban átvonszoltam magam a szülőszobára, és kértem a szülésznőt, hogy hadd próbáljam ki a vízben vajúdást. Ahogy beszálltam a vízbe, elképesztően intenzívek lettek a fájások, kínzó volt a meleg víz, ide-oda dobáltam magam még a fájások között is. Kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. Nagyjából 20 perc után kikecmeregtem a vízből, és felmásztam a szülőágyra. A férjem ott volt végig velem, és minden fájásszünetben mondtam neki, hogy a következő összehúzódásnál mit mondjon, hogyan biztasson. A hátmasszázs vagy simogatás mind-mind kellemetlen volt számomra, csak szorítottam a kezét, ő pedig mantrázta, hogy: "nincs sok hátra".

Innentől a szülésznő egy percre sem hagyott magamra, de csak mint megfigyelő volt jelen. Ha azt mondtam, nem bírom tovább, mindig volt egy jó ötlete, egy új póz például. A vajúdás utolsó három órája egész elképesztő pszichés állapotot eredményez, az ember tudata teljesen tiszta, de mintha egy örvényben lenne, a tudatába a külvilág csak finoman szűrődik bele. A vége felé a fájások egymást érték. A testem annyira átvette az irányítást az események felett, hogy minden erőfeszítésem ellenére bepánikoltam, úgy éreztem, nem bírom tovább, és epidurális érzéstelenítés kértem. De a következő fájás egy egészen más érzetet hozott. Az eddigi kínzó fájások során a babám feje áthaladt a medence legszűkebb részén, és elérkezett a kitolás ideje. Epidurális érzéstelenítésre már közel sem maradt idő. Két nyomás között volt időm erőt gyűjteni és megkérdezni a szülésznőt, hogy bírja-e a feszülést a gátam, vagy nyomjak-e kisebb erővel. A kitolás alatt először a férjemre támaszkodva, majd szülőszéken szültem. Négy-öt nyomást követően kicsusszant a kislányom. és nagy szemeivel rám nézett. A szülésznő rögtön a mellemre tette, és a szájába segítette a mellem. Ezt követően ellátták a gátsebem, gátmetszés nem történt. A férjem pedig a szülésznővel megtörölgette a babánkat, és felöltöztette. Ezt követően kikísértek a mosdóba, de erősen elkezdett vérezni a méhem, és elájultam. Intravénásan folyadékot adtak, és méhösszehúzó oxitocint. Mikor az állapotom stabilizálódott, berakták a kislányomat mellém, és három órát aludtunk így összebújva. Mikor felébredtem, és kinyitottam a szemem, újra az a kedves szempár fogadott. Így zajlik egy szülés Németországban, választott orvos, választott szülésznő és hálapénz nélkül. A fájdalom leírhatatlan, az élmény földöntúli - osztotta meg a Feminával történetét Anna.

"16 óra vajúdás után császár lett a vége"

Réka, 31 éves, egy hároméves kisfiú anyukája

- Úgy gondolom, egy kisbaba érkezésére mind anyagilag, mind mentálisan fel kell készülni, nem lehet csak úgy belevágni. Hiszen egy babával az addigi élet teljesen felbolydul, mondhatni 180 fokos fordulatot vesz. Öt hónapnyi próbálkozás után lett pozitív a terhességi tesztem, a boldogság pedig határtalan volt. A várandósság mindvégig problémamentesen zajlott, a második trimesztertől erőm teljében voltam, és az utolsó hetekben még arra is volt kapacitásom, hogy alaposan kitakarítsam a lakást. Egyedül az éjszakákkal birkóztam meg nehezen, hiszen a kisfiam a pocakomban mindig ilyenkor volt a legaktívabb - ez szülés után sem sokat változott egy jó ideig. 

A kiírt időpont előtt öt nappal, reggel 6 órakor éreztem az első fájásokat, noha előtte egy héttel már voltak jóslófájásaim. Nem ment el a magzatvizem, így első terhességnél próbáltam kivárni és számolgatni a fájások gyakoriságát, ami elég rendszertelen volt. Dél körül lehetett, amikor felhívtam a választott orvosom, hogy fájásaim vannak, de nem rendszeresek. Ő mondta, ha ötpercesek lesznek, menjünk be a kórházba, és ott találkozunk. A telefonhívás után azonban mintha elvágták volna az egészet, két-három órára megállt a vajúdás. Nem értettem, és elkezdtem bepánikolni, hogy most mi történik, mégsem most szülünk? Ennyire fáj egy jóslófájás? Délután 5 órakor olyan erősek és pár percesek lettek hirtelen a fájások, hogy gyorsan hívtam a férjem, aki épp akkor végzett a munkahelyén, hogy azonnal hívjon taxit, mert rendszeresek a fájások. A taxiban már elképesztő fájdalmat éltem át, de örültem, hogy egy-két óra, és vége, megszülök. Amikor beértünk a kórházba, és megvizsgáltak, csupán 2 cm-re volt tágulva a méhszájam, azt mondták, legalább még 6 óra kell, míg elindulhat a szülés. Teljesen leforrázva éreztem magam, nem tudtam, hogy fogom még ennyi ideig vagy még tovább bírni, hiszen reggeltől fájdalmaim voltak, amelyek este 6-kor erősödtek fel úgy igazán. Először egy hatszobás vajúdóba mentünk a férjemmel, az orvostanhallgatók jöttek-mentek, sorban vizsgáltak meg alulról, ami rettentően kellemetlen volt. Legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy húzzanak el, miért kell "adogatni egymásnak a kilincset", de türtőztettem magam, és azt mantráztam, szegény rezidenseknek is kell valakin gyakorolniuk. 

Egy órát töltöttem a teremben, majd áttoltak a szülőszobába. Addigra megérkezett az orvosom, a szülésznő pedig illatosítót és hangulatfényt teremtett (nem mintha segített volna, de tényleg nagyon idilli lett a környezetet). Burkot repesztettek, a magzatvíz kifolyt, a fájások már egypercesek voltak, pihenni sem tudtam már közöttük. Próbáltam zuhany alatt, labdán vajúdni, állva, ülve, fekve, de iszonyú kellemetlen volt. Úgy éreztem, ez már órák óta tart, és valóban, már este fél 11 lehetett. A férjemre támaszkodtam, aki próbált biztatni, hogy hogyan lélegezzek. Amikor felfektettek a szülőágyra, hogy az orvos megvizsgáljon, hirtelen leesett a babám szívhangja, és azon nyomban több orvos is beszaladt hozzám, úgy emlékszem, öten lehettek körülöttem. Az orvosom azt mondta, egyszerűen nem halad a gyerek a csatornában, bár vártunk, megadtuk rá az esélyt, hogy lejjebb menjen. A babák arccal lefelé születnek meg, de az enyém arccal felfelé volt, ami miatt nem tudtam természetes úton megszülni. Éjfélkor toltak át a műtőbe, ahol az epidurális érzéstelenítés után már a mennyben éreztem magam, elmúlt minden fájdalmam. A műtősök egy paravánt húztak fel elém, hogy a férjem ne lássa, mi történik. Úgy emlékszem, talán 20 perc lehetett végül a kiemelés, az összevarrás. A férjem mellkasára helyezték a kisfiunkat, majd amikor visszatoltak a szülőszobába, rám helyezték. Az aranyóra hajnali 2-ig tartott, minden olyan nyugodt volt, mi pedig rettentően boldogok - mondta Réka.

"Levált a méhlepényem"

Mariann, 33 éves, egy kétéves kislány anyukája

Sajnos az én szüléstörténetem nem olyan, amilyenről minden édesanya álmodik. Szerencsére a kislányom egészségesen jött a világra, az oda vezető út nagyon nehéz és aggodalmakkal teli volt. 

A terhességem nem volt problémamentes, többször is véreztem, valamint lepényleválásom volt. A 8. hétig minden rendben zajlott, amikor hirtelen erős görcsöket és vérzést észleltem. Azonnal a kórházba rohantunk, ahol napokig bent tartottak, majd ágynyugalmat javasoltak. Miután hazaengedtek, a 11. héten ismét be kellett feküdnöm a kórházba, kiderült, lepényleválásom volt. Ez akkor történik, amikor a méhlepény túl korán leválik a méh faláról, ilyenkor rövid idő alatt olyan nagy mennyiségű vérveszteség állhat elő, ami mind a magzat, mind az édesanya életét veszélyezteti. Én a 17. hétig feküdtem, majd a 23. héten is véreztem, így ismét a kórházban töltöttem pár napot.

A kislányom mindezek ellenére szerencsére időre született, hat nappal a kiírt időpont előtt, de sajnos a szülés sem volt komplikációmentes. A császár rizikós lett volna, mivel a vérem ellenanyagot termelt, ezért speciális vérre lett volna szükségem, ha transzfundálásra, vérátömlesztésre került volna sor. Ez nem volt a kórházban, a baba viszont nem akart természetes úton kibújni, megakadt a szülőcsatornában. Az orvosom végül nagy nehezen, de kinyomta belőlem a gyereket. A hozzá vezető út nagyon rögös és aggodalmakkal teli volt, épp ezért nem valószínű, hogy újra bevállalnék még egy terhességet - vallotta be Mariann.

2020-ban ezek lettek a legjobb születési fotók

Bárhogy is legyen, egy új élet világra hozása egy fantasztikus, megismételhetetlen és egyszeri pillanat minden nehézségével együtt.

Borító- és ajánlóképek: Getty Images Hungary

• szülés
• terhesség
• vajúdás
• tapasztalat
• Gyerek