Mi lesz a családdal, ha egy érzelmi ronccsá tett gyermeket fogad örökbe? Stájn Emma története

Kívülállóként kevés elképzelésünk van arról, milyen munkát végeznek a nevelőszülők. A hivatás, amely messziről szemlélve magasztosnak és nemesnek tűnik, valójában rengeteg nehézséget rejt. Traumatizált, lelkileg elgyötört gyermeket nevelni úgy, hogy a helyzete ráadásul átmeneti, rendkívüli erőfeszítést és áldozatot kíván a befogadó családtól.

Stájn Emma saját történetén keresztül láttatja drámai erővel, milyen hatással van egy teljesen hétköznapi családra, ha egy kis tüneménynek látszó, de kétéves korára már érzelmi ronccsá tett gyermeket vesz magához. Hogy mit okoz a folyamatos őrlődés egy olyan kislány elfogadásában, aki képtelen szeretni őket, és ők sem tudják szeretni őt úgy, ahogy "illene". Hogy mi történik, ha ezt a kétségbeejtő helyzetet még egy tragédia is beárnyékolja a befogadó családban, ami még nehezebb döntések elé állítja a szülőket. Kell-e, lehet-e választani a saját és a nevelt gyermek között, és egyáltalán, meddig lehet elviselni az elviselhetetlent? 

Stájn Emma önéletrajzi regénye

Stájn Emma a családjával Németországban élő anya és szociális szakember Kőbölcső című könyvében meghökkentően és megrendítően őszintén meséli el, hogyan alakult az életük, miután férjével két sajátja mellé örökbe fogadták a kétéves, szőke hajú, kék szemű, számos traumát megélt ukrán származású kislányt, Lulut. A könyv reális képet fest arról, milyen problémákkal találhatja szemben magát egy örökbefogadó család, kezdve azzal például, hogy a vér szerinti, ám drogfüggő édesanyával való rendszeres és kötelező találkozások rendre újra traumatizálják, és fejlődésében visszavetik a kislányt. A Kőbölcső című könyv egy drámai önéletrajzi regény arról, milyen hullámokat vetnek a traumák maguk körül. Részletet mutatunk a könyvből.

"…A kezdetektől hibát hibára halmoztunk, és a probléma legegyszerűbb megoldása jelen állása szerint az lenne, ha búcsút intenénk egymásnak, és minden visszatérne a régi, megszokott kerékvágásba. Vagy visszaváltjuk Szöszit és jöhet helyette valaki más, aki jobban beválik. Minden porcikánkkal azt kívánjuk, hogy tűnjön el az életünkből, de nyomtalanul. Megtenni azonban mégsem tudjuk. Kísértenek az előző nevelőszülő elejtett félmondatai. Most már értjük őket és átérezzük ezt a megosztottságot: nem tudjuk szeretni, mert nem hagyja, nem tudjuk elviselni, mert elviselhetetlen. De gyűlölni és eldobni sem tudjuk, bármennyire is szeretnénk. Az efféle döntésekhez vezető út fájdalommal, de leginkább bűntudattal van kikövezve. Mert mindaz, ahogy felnőttünk, és ami fontos számunkra, ennél előbbre való: az ember nem haszonért és nem is érdekből tisztességes, hanem sokszor saját érdekei ellenére is az. És mi még negyvenévesen sem vagyunk elég tökösek ahhoz, hogy ezzel szembemenjünk. Azt, hogy felvállaltuk őt, nem lehet meg nem történtté tenni, így aztán szinte mindegy, hogy megy vagy marad, mert bármit is teszünk, örök nyomot hagy bennünk.

Az, hogy gondolatban arra készülünk, hogy eldobjunk magunktól egy életet, a nagyapámat juttatja eszembe. A tata hentesként dolgozott az inaséveitől kezdve egészen a haláláig. Az egész életét azzal töltötte, hogy állatokat ölt, mégsem ismertem nála szelídebb és jobb embert a világon. Most először gondolkozom el azon, hogy hogyan lehetséges ez. Hogyan lehet valami szörnyű dolgot jól, emelt fővel csinálni, és aztán együtt élni vele egy életen át? Soha azelőtt nem jutott eszembe megkérdezni tőle és most már nincs is rá lehetőségem. Első hallásra mindez egy totálisan abszurd, egymással látszólag semmiféle kapcsolatban nem álló összefüggés, én mégis ide lyukadok ki: úgy érzem, hogy csak innen: a gyökereimtől, a családomtól, a saját kályhámtól tudom megkapni a számomra hiteles és megnyugtató válaszokat. Ások hát tovább: eszembe jutnak az öreg, sietős léptek, ha menni kellett, mert egy állat szenvedett. Mert „ilyenkor nem ölni a legfőbb bűn, hanem kénylemesnek lenni.” És felrémlik előttem az is, ahogy keresi a szállítólevelek között az állatorvosi igazolást. Mert mindig biztosnak kell lenni abban, hogy tényleg nincs más választás.

A kérdésre, hogy mégis hogyan, és meddig lehet elviselni az elviselhetetlent, esténként a szakirodalmat és az online portálokat böngészve keresem a választ. Könyörgöm, mondja már meg valaki, hogyan lehet szeretni, vagy legalább elviselni valakit, aki irtózik mindenkitől, aki neked a MINDENed? A nevelőszülőket toborzó szirupos műblogoktól és a szálkamentesre filézett propagandafilmecskéktől felfordul a gyomrom: "nemes hivatás nevelőszülőnek lenni. Megélni, benne létezni pedig kimondhatatlan élmény." Ell kell ismernem, ebben igazad van, tényleg kimondhatatlan: köpni-nyelni nem tudok, mióta eme földöntúli élmény részese vagyok, fortyogok magamban…

…Endre szerint, ha Luisa érzéseire nem is, de a viselkedésére igenis hatást gyakorolhatunk… Úgy érzem, nincs mit vesztenünk, így bekeményítenünk. Visszaállítjuk a régi rendet az asztalnál, ahol hetek óta a férjem is elfoglalja végre az őt megillető helyet. Beépítünk egy üvegajtót Eszterhez, hogy egyértelműek legyenek a fizikai határok (a szobáját egy korábban étkezőként használt helyiségből alakítottuk ki, amin alapból nem volt ajtó, ő pedig nem érezte ennek hiányát - mostanáig). De, ami a legfontosabb: elkezdtünk újra közeledni egymáshoz. Viharos időszak következik: Lulu vágyai és indulatai rendületlenül tombolnak. Pozitív érzéseknek a jelét sem mutatja és képtelen tanulni saját tapasztalataiból. Amint Endre is asztalhoz ül, menetrend szerint kezdődik a toporzékolás. A Stájn-féle ötparancsolat a következőképpen hangzik:

Egy: aki az asztalnál hisztizik, annak befejeződött az étkezés, kimarad egy körből és el kell hagynia a pályát.

Kettő: a WC az a hely, ahová még a király is egyedül megy.

Három: a csukott ajtó azt jelenti, hogy maradj kint. 

Négy: mindenki mindenkivel ölelkezhet.

Öt: aki másnak szándékosan fájdalmat okoz, az a szobájában tölti a nap hátralevő részét. 

Miután Lulu már zsinórban egy hete egyik este sem bírja végigülni a közös étkezést, kezdek elbizonytalanodni. És ez még csak az első parancsolat… De a sors végül megszán és váratlan mentőövet dob: Szöszi felvételt nyer a helyi óvodába.

Na, mi van anyu, feltételesen szabadultál? - ugratnak a rég nem látott barátok és kollégák. Úgy érzem, hónapok óta most először veszek levegőt."

"Betti mindennap masszívan utált" - Teréz sajátja mellé fogadta örökbe a 7 éves kislányt

Teréz pedagógusként dolgozik a felsőoktatásban, férje kutató, 15 éve vannak együtt, és két gyermeket nevelnek. Emese, a vér szerinti lányuk 11 éves, Betti 9 éves, cigány származású kislány, akit két évvel korábban, a kötelező tanfolyam elvégzése után egy évvel fogadtak örökbe

Borító- és ajánlóképek: Getty Images Hungary

• gyereknevelés
• könyvajánló
• nevelőszülő
• örökbefogadás
• Gyerek