A fejőskecske mint szoptatódajka a középkorban: hogyan táplálták a csecsemőket, amikor még nem voltak tápszerek?

A mai kismamák szülésfelkészítőre, autogén tréningre, terhestornára járnak, miközben csecsemőgondozási szakkönyveket olvasnak, kisgyermekes barátnőket faggatnak, és internetes cikkeket olvasnak. Számos útmutatást kapnak saját szüleiktől, bevált praktikákról, vagy már nem éppen aktuális nevelési tanácsokból.

Már a legkorábbi időkről is vannak feljegyzések és tanácsok arra, hogyan neveljenek gyermeket, vagy tartsanak életben egy kisbabát. Akkoriban nem voltak tápszerek, és a szülő nők gyakori halandósága révén anyatejhez sem mindig jutottak a babák, így különböző alternatívák kaptak szerepet, mint például a szopóedények és szopódajkák, utóbbiak lehettek háztartási szolgálók, cselédek, de állatok is - gondoljunk csak Romulus és Rémus, valamint a nőstény farkas legendájára.

Fejőskecske mint szoptatódajka

Már a honfoglalás idején is voltak agyagból vagy szaruból készült, úgynevezett szopóedények, amelyekkel a gyermek táplálását oldották meg, de a vaskori és bronzkori időszakból is fennmaradtak különleges régészeti edénykék, amelyek a szakemberek szerint a mesterséges táplálás első nyomai lehettek, egyúttal bizonyítékai is annak, hogy ha szoptatni nem tudták a babákat, akkor másképpen oldották meg a táplálást.

Richard Bulliet, a Columbia Egyetem történelemprofesszora egy könyvet adott ki Hunters, Herders, and Hamburgers: The Past and Future of Human-Animal Relationships címmel, amelyben leírja, hogy az állatgondozás és a kisbabák állattejjel való etetése, itatása gyakran megmentette a társadalmakat a széles körű csecsemőhalandóságtól.

A középkorban a tehéntej mellett a fejőskecskét kezdték szoptatódajkaként alkalmazni, erre a feladatra pedig a legalkalmasabb a kétéves anyakecske volt. A bepólyált csecsemőket egyszerűen odatartották a kecske tőgyéhez, és onnan szopizták a meleg tejet. Bár a csecsemők jóllaktak, és a tápláló tej miatt szépen fejlődtek, nem volt veszélytelen a művelet, sok esetben bélrendszeri betegségeket és súlyos hasmenést okoztak nekik a nem megfelelő higiénia és szennyezettség miatt, ami a halálukat is okozhatta. Nem beszélve arról, hogy a szamár-, tehén- vagy kecsketej magas fehérjetartalma miatt megterhelheti a gyerekek emésztőrendszerét és veséjét. A kecskéket és szamarakat széles körben alkalmazták a 18-19. században is az elárvult csecsemők táplálására, a pasztörizálás és sterilizálás révén az 1860-as években már biztonságos körülmények között fogyaszthatták a legkisebbek.

A gazdag házakban szoptatódajkákat alkalmaztak, akik értékes anyatejüket az úri gyermekeknek adták, miközben a saját csemetéiknek vízzel hígított tehéntej vagy tejbe mártott kenyérdarabkák jutottak. Mivel így nem kapott meg minden fontos tápanyagot a szervezetük, a cselédek gyermekei gyakran az egyéves kort sem élték meg.

Az első anyatej-helyettesítő tápszer

Henri Nestlé volt az, aki 1867-ben fejlesztette ki az első anyatej-helyettesítő tápszert, amelyet sűrített tehéntej, búzaliszt és cukor kombinációjával alkotott meg, majd fejlesztett tovább.

Manapság a rendelkezésre álló tápszerek széles spektrumából válogathatnak a szülők, már léteznek hipoallergén, bio- vagy laktózszegény, laktózmentes tápszerek is, amelyek az arra érzékeny babáknak nyújtanak segítséget.

Az édesanya, aki feltalálta az eldobható pelust

Marion Donovan az esti fürdetés során találta fel az eldobható pelenkát.

Borító- és ajánlóképek: Wikipedia

• szoptatás
• csecsemő
• csecsemőgondozás
• régen és most
• anyatej
• tápszer
• Gyerek