Minden szülő fél a félévitől, akár bevallja, akár nem: én is aggódom, pedig nincs rá okom

Nem sokszor parázom rá a sulira, de akkor sikerül kihozni magamból az önmaga körül keringő, szorongva berregő helikopteranyát. Ilyenkor felhívom a barátnőmet, akinek a kisiskolás lányán kívül van egy gimnazista lánya is. Ő jókat röhög rajtam. Vagy legyint, és némi nosztalgiával vegyes együttérzéssel azt mondja, „ő ezeken már túl van”. És elmesél néhány (rém)történetet, például azt, hogy volt egy apuka az általánosban, aki kétszáz méterre közelíthette csak meg az iskolát, miután a sokadik jelzés és könyörgés után bement, és szájba verte azt a gyereket, aki az övét piszkálta és verte. Vagy azt, hogy diplomás, középvezető anyukák kurvázták egymást a szülői értekezleten. Ilyenkor én is röhögök, és irigykedem, de jó neki, hogy ilyen lazán tudja venni, de ezek a sztorik olyanok, mint a Lidocain gél. Pillanatnyi megnyugvást hoznak.

Hogy mitől tartok, azt én sem tudom pontosan. Azt igen, hogy ez az egész rólam szól, ezért tartok önvizsgálatot.

Biztos, hogy a gyerekem azért jár kosarazni, mert ő szereti, és nem az én titkos Drazsen Petrovics-i, soha be nem teljesült vágyaimat akarom rajta keresztül megvalósítani? Nos, nem. Jártam kosarazni, mert tesitagozatos voltam, igen, volt is nagy meglepetés, mikor dobtam egy ziccert olyan laza csuklómozdulattal, hogy tanítani lehetett volna. Úgy értem, én csodálkoztam, mivel labda nem volt a kezemben több mint harminc éve. Ő azon csodálkozott, hogy anya tudja, mi az a kétszer indulás. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés a mindentudó szerepében tetszelegni egy-két percig. Szerettem volna, ha a gyerek sportol. Úgy egyeztünk meg, megnézünk pár edzést, és választhat, melyiket szeretné csinálni. Először a kosarasokat néztük meg, mert az volt a legközelebb. Csillogó szemmel bámult, és rögtön kijelentette, ő ezt akarja, ne is menjünk tovább. Azóta is töretlen lendülettel jár heti kétszer, aminek örülök, annak meg főleg, hogy kiváló edzőt fogtunk ki. Akarom, hogy a gyereket leigazolják, és híres sportoló váljon belőle? Nem, de nagyon fogok örülni, ha a gyerekem tehetséget mutat, és a sportnak szenteli az élete egy részét.

Milyen egyéb elvárásokat támasztok vele szemben? Nos, nem szeretném, ha olyan buta lenne, mint sehallselátdömötör, de látom, hogy jó eszű gyerek, kíváncsi és érdeklődő. Most éppen szakács, bűvész és kutató akar lenni egyszerre, és megálltam, hogy a női séfek hátrányos helyzetéről, a napi 14-16 órás talpalásról, Ungár Anikóról vagy arról beszéljek neki, a kutató ennyi idősen fejből tudja ám, mennyi hetvenötből harminckilenc, legalább három nyelven beszél, és húszéves korában már kezdődő gerincsérve van a sok seggeléstől, úgyhogy félre a Petya és Tulipánnal, és elő az Első könyvem az atomfizikáról című könyvvel!

Hogy mitől félek? Amitől mindenki más, akár bevallja, akár nem.

Hogy nem megy neki valami, nem érti meg, aztán, miután próbálom neki itthon elmagyarázni, és túl vagyunk a sokadik síráson, veszekedésen, különtanárhoz kullog délutánonként. És akkor se érti. Végül megutálja, és elkönyveli, hogy ő ehhez hülye.

Hogy beskatulyázzák. Valamiből kicsit lassabb, vagy nem meri mondani, ha nem ért valamit, lemaradt, és egy idő után elkönyvelik, hogy ebből nem túl jó. Először csak közepeseket kap, aztán néhány kettest is, végül rajta marad, hogy „nem jó matekos” vagy „nem megy a helyesírás”, és ebből a kategóriából soha nem tud kitörni. Végül ő magára is úgy gondol majd, mint aki közepes képességű. Lemarad. És soha nem tudja bepótolni, nem tudja behozni a lemaradást, és minden, amit ezután tanul, erre épül. Ha hiányoznak az alapok, később cseszhetjük.

Aztán. Miután a parázási időszakban mindent is elolvasok az életkori sajátosságokról, a második osztályos gyermek tanulási nehézségeiről, az esetleges zavarok tüneteiről, okairól és a pszichológia, mint tudományág megjelenéséig visszamenően az összes tanulmányt magáról a gyermekről, valamint népszerű matematikai és magyar oktatóvideókat is megnézek, természetesen elkezdek rettegni attól, mivel feketén-fehéren leírták, hogy a kortárscsoportokban ekkor alakul ki a versengés és a hasonló gyerekek a hasonlókkal - értsd, a jó tanulók a jó tanulókkal, a rossz tanulók a rossz tanulókkal - keresik a kapcsolatot, már látom is lelki szemeimmel, ahogy a gyerekem kitaszítottként, az iskolai közösségben magára maradva szenved, mert technikaórán nem tudott imádkozó sáskát hajtogatni az origamipapírból.

Hogy a többi szülő szemében az én gyerekem lesz Az Osztály Rossz Tanulója. (A Hülye Gyerek, Akinek Nem Megy.) Először kissé lekezelően beszélnek velem, aztán szánakozva. Hát igen, a Vácrátóti Keribredsó lánya kettes nyelvtanból, na, hát biztos az anyja se tud írni, nem esik messze az alma a fájától, biztos úgy került oda, hogy valakinek a valakije. Vagy beszopta magát az újságba.

Mert még nagyon élénken él bennem az a zavar és ijedtség, amit hetedikben átéltem. Remegett a gyomrom és a kezem, ha arra gondoltam, a hetedik év végi és a nyolcadik féléves pontokat visszük tovább, és most dől el a sorsom egy életre. Elég lesz-e? Felvesznek-e? Megadja-e az Éva néni a négyest matekból, vagy hármasom lesz? Az egy pont! És nekem minden pontra szükségem van, ha kell, lekaparom a katicabogarakról is! Mert még mindig hallom, hogy szakközépiskolából nem lehet egyetemre menni, más a törzsanyag, a pénzügyi-számviteli a szakirány, persze nem nekünk, hanem az A osztálynak. Meg a C-nek. Mert még jól emlékszem, hogy szégyelltem a szegedi jogi kar felvételijén, hogy az én érettségi bizonyítványom volt egyedül kék, a többi mind barna volt. Persze ma már tudom, hogy semmi okom nem volt rá.

Ahogy azt is tudom, hogy nem hetedikben dőlt el az életem. Hogy soha senki nem kérdezte meg, össze tudok-e adni három háromjegyű számot fejben, és hányas voltam negyedikben környezetből. Nem volt igaz, hogy szakközépből nem lehet egyetemre menni. Nem igaz, hogy egy életre választunk szakmát. Igazán szerencsések azok, akik tizenévesen annyira tudatosak, hogy megtalálják a hivatásukat, de nem ez a jellemző. És sajnos az sem volt igaz, hogy tanuljak, az garantálja, hogy lesz belőlem valaki. Lett belőlem valaki, de nem abban az értelemben. Nem a diplomák, azok száma miatt vagyok az, aki vagyok. Nem a jegyek számítottak, nem a jegyek, nem a bizonyítvány, nem az iskola. Ha mindezt akkor tudom, nem aggódtam volna annyit.

És most nincs okom aggódni a kislányom miatt se, mert tudom, hogy az iskola, ahova jár, gyermekközpontú, a tanítói szeretik, és eszük ágában sincs beskatulyázni. Pont ezért választottuk ezt az iskolát.

De azt is tudom, hogy te is aggódsz. És azt mondom, ez valahol rendjén van. Hiába Vekerdy, Ranschburg, Popper, Deliága Éva, ezek a kiváló elmék, remek szakemberek sem tudnak megmenteni attól, hogy ne félj, ne féltsd a gyereked. Félted. Van okod rá, ez a rendszer embertelen. Az iskolának nem ilyennek kell lennie. A pedagógusnak nem ez lenne a feladata, hidd el, ő sem arra számított, hogy töménytelen információt töltsön bele a gyerek fejébe úgy, hogy az egész tanév egy rohanás, és többet adminisztrál, mint három bürokrata. Lehet, hogy nem annyira hülye a tanár, csak ember, és neki se könnyű. Nem mondhatja a szemedbe, hogy ő se ért egyet ezzel az egésszel, hogy neki is elege van, hogy igen, a Kevinkét tényleg ki kéne innen vágni, és az a múltkori egyes tényleg egy fasság volt a részéről, és a szülők este kilenckor még számonkérik a Messengeren.

Tudom, hogy aggódsz, én is aggódok.

De tudod, mi számít igazán? Te. „A szülő mindig a gyerek cinkosa legyen, ne az iskoláé” - mondja Vekerdy. Ám ez nem azt jelenti, hogy teli szájjal szidjad a hülye fizikatanárt a gyerek előtt, hogy gúnyolódj a magyartanáron, hogy fikázd a hülye szülőket a hülye gyerekükkel együtt. Nem korlátlan kritikát jelent, hanem támogatást. Mondd el a gyereknek, hogy az iskola, a jegyek, a bizonyítvány most fontos, de az egészhez viszonyítva nem az, nem érdemes miatta se veszekedni, se óbégatni. Ez az egész nem vérre megy, mert a szeretet nem az iskolai teljesítménytől függ, nem a kémia év végi jegytől függ. És igen, csináld meg a házit, aztán hazudjatok együtt. Hazudj bármit, nem baj az se, ha kiderül. Mesélj neki az iskolai élményeidről. Mondd el a kudarcaidat, a sztorikat. Azt is, hogy hányszor cigiztél a vécében, és hatodikban betelt az ellenőrződ, annyi osztályfőnökid volt. Hogy utáltad a biológiát, és amit tudsz, nem a suliban szedted össze, azért tudod, mert szerelmes voltál egy srácba, aki az orvosira járt, és nem akartál előtte hülyének tűnni.

És tudod, mi számít még? Elmesélem. Tudom, már írtam. Tavalyelőtt nyáron volt a sokéves általános iskolás osztálytalálkozóm. Meghívtuk az osztályfőnökeinket, és egy kivételével mindenki el tudott jönni. És akkor, a „kör” végén, mikor mindenki elmondja, hol lakik, hol dolgozik, és hány gyereke van, az én felső tagozatos osztályfőnököm, akivel elég sok konfliktusom volt - ami harminc év távlatából, felnőtt fejjel inkább nevetséges, de akkoriban vérre ment -, azt mondta nekünk: „Fiaim és lányaim, drága gyerekeim! Amikor megkaptam ezt az osztályt, kezdő voltam. Ti voltatok az első felső tagozatos osztályom. Egészen addig csak elsősöket és másodikosokat tanítottam. Szóval, ha úgy érzitek most, hogy nem bántam úgy veletek, mint komoly felsősökkel, és voltak számotokra dedós dolgaim, ha igazságtalanul bántam bármelyikőtökkel, ha megbántottam valakit, ha úgy érzitek, rosszul bántam veletek… akkor én most bocsánatot kérek. Nagyon sajnálom.”

Ezek számítanak az iskolából. A bizonyítványt meg szard le. Nem számít.

Fotók: Getty Images Hungary

Iskolaválasztás előtt állsz? Nem irigyellek. 

• iskola
• bizonyítvány
• bizonyítványosztás
• élet
• Gyerek