A víztől egy gyereknek sem szabadna félnie: ezért fontos, hogy megtanuljon úszni

Amikor megszületett a kislányom, kevés dolgot tudtam biztosan. Úgy értem, nem voltak határozott elképzeléseim arról, milyen pedagógiai elvek szerint fogom őt nevelni, hogy milyen pelust fogok használni, és nem volt tervem arra nézve sem, együtt vagy külön alszunk-e majd. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy amint lehet, megtanul úszni.

Nem is elgondolás volt ez, számomra természetes, hogy valaki tud úszni. Persze bajaiként számomra az is természetes, hogy az emberek esznek halat, sőt szeretik.

A gyerekek szeretik a vizet, ez nem kérdés senkinek, aki látott már kétévest önfeledten pacsálni. Ahogy sok minden mást, azt is mi tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogy a víz félelmetes, hogy ki kell jönni belőle, mert már lila a szája, és mi hozunk olyan hülye szabályokat is, hogy csak térdig lehet belemenni, különben megfullad. Egy evőkanál vízbe is bele lehet fulladni, nemhogy a térdig érőbe.

A balatoni strandok gyereköblében megtapasztalhattam, milyen, amikor a gyereket megtanítjuk arra, hogy féljen. Álltam térdig a vízben, épp csak nem forogtam, mint egy grillcsirke, és percenként vertem bele a fejemet egy-egy tilalomfába. Nem szabad fröcskölni a vizet! Ne mássz föl a matracra, beleesel, és megfulladsz! Gyere kijjebb! Ne ülj le, belemegy a homok a fürdőruhádba, és nem lehet kimosni! Ne ugrálj a vízben! Ne dagonyázz, koszos leszel! Sár megy a hajadba! Belemegy a víz a füledbe, és begyullad!

Visszagondoltam a gyerekkoromra. Már egészen kicsi koromban jártunk a Sugóra, mertem a homokot, hordtam a vizet a vár körüli vizesárokhoz. Csöpögtettünk. Figyeltük, ahogy a homokpogácsák lassan kiszáradnak. Kavicsot gyűjtöttünk a Dunán, sikoltoztunk, ha jött egy hajó, hasra feküdtünk, és élveztük, ahogy dobálnak minket a hullámok.

Később csapatostul jártunk a strandra, reggeltől estig a Sugón vagy a Dunán bandáztunk. Vízicicáztunk. A nagyfiúk ugráltak a Víziszínpadról a vízbe. Senki nem mondta, hogy lila a szánk, ha belement a víz fülünkbe, ugráltunk fél lábon, míg kifolyt. Kézen álltunk a vízben. Ha kagylóba léptünk, lemostuk a kútnál, megvártuk, míg eláll a vérzés, és mentünk vissza játszani.

Dobáltuk egymást a vízbe úgy, hogy ketten összekapaszkodtunk, a harmadik ráállt az összekulcsolódott kezünkre, megtámaszkodott a fejünkön, és háromra eldobtuk. A jócsajok sosem voltak biztonságban, a fiúk megfogták, és bevonszolták őket a vízbe. Vagy csak agyonfröcskölték őket, lehetőleg úgy, hogy a féltett frizura is csuromvizes legyen.

Apukák tanították a gyerekeiket, hogy kell felállni a matracra és onnan seggest vagy fejest ugrani. Ez ma már kimeríti a kiskorú veszélyeztetését. Ahogy az is, ha ladikkal, mentőmellény nélkül eveznének velünk a Dunán.

Persze mindez nem valami eszetlen vircsaftolás volt, megtanítottak minket az alapvető szabályokra is. Hogy nem rohanunk be a vízbe felhevült testtel anélkül, hogy lemártóztunk volna - persze még ma is látok embereket, akik eszelősen fröcskölik a szívük tájékát ahelyett, hogy az arcukat vizeznék be -, hogy a Kék-tó hirtelen mélyül, és hogy a Duna nem a Sugó: tudtuk, hol örvényes, mekkora a sodrás, és hogy a folyó nem játék.

És még valamit tudtunk: úszni.

Sosem felejtem el, milyen érzés volt talajt érni és kisétálni a vízből a Sugó túlpartján, mikor először úsztam át. Azt hiszem, valami ilyesmit érezhetett Kolumbusz, mikor partot ért. Hatalmasnak éreztem magam, mintha meghódítottam volna a holtágat. Mindig ilyen érzés volt. Később már egy kézzel is ment, a másik kezünket ki kellett tartani a vízből, el ne ázzon a papírpénz, amiből a túlparton üdítőt vettünk.

Az élő víz meghatározza az embert, és ez nem ócska közhely, valóban így van. Már eleve ott van a Duna szaga. Igen, a Dunának szaga van, nem illata, és ezt nekem egyszerűen éreznem kell. A folyó közelségének olyan hangulata van, ami egyszerűen belénk ivódik. A kislányom a minap egy tó mellett meg is jegyezte: olyan Baja-szag van itt. A víz.

Mindenki tudja, miről beszélek, aki feküdt már hanyatt a vízen, és hagyta magát ringatni a hullámokon. A tavalyi karantén idején sok ismerősöm fogalmazta meg, hogy számára is meglepetés, mert sosem járt uszodába, de a víz érintése, az úszás nagyon hiányzik neki. Én ugyanezt éreztem. Mert a víz szabadság, és a természet közelségének olyan elemi élménye, amitől kár megfosztani magunkat. És a gyerekeinket is.

Ha az élettani hatását nézzük, jót tesz a fejlődő, növésben levő szervezetnek: a vázizomzatnak, a gerincnek - nemhiába javasolják a gerincsérv karbantartására az úszást. Mivel légzésszabályozásra kényszerít, jó a tüdőnek, a szívnek, szinte minden izmot megmozgat, ráadásul úgy, hogy az alsó- és a felsőtest ugyanolyan terhelésnek van kitéve. Felgyorsítja az anyagcserét. És amit a legjobban szeretek benne, az, hogy teljesen kitisztítja a fejet.

Ha a gyerekünk biztosan úszik, nyugodtabbak lehetünk. Pont az ellenkezője történik, mint amitől sokan tartanak. A kicsik nem mennek ész nélkül a vízbe, hanem megtanulnak a vízzel bánni. Megfontoltabbak és felelősségteljesebbek lesznek. Aki biztosan úszik, és megtanulta a vizet, nem esik pánikba. Én is nyeltem jó pár liter vizet gyerekkoromban, kutyabajom nem lett.

Végül gondoljunk bele, mennyi más élménytől fosztjuk meg a gyerekünket, ha nem tanítjuk meg úszni: kenutúrák, vízi csavargás ladikkal a holtágakban, vitorlázás, egy későbbi rafting a baráti társasággal. Pecálás, sátrazás valamelyik szigeten. Egy olyan nyár, mint Tutajosé és Bütyöké. Amit majd nem lehet elmondani.

Mikor ezeket a sorokat írom, a kislányom sporttáborban van. Az első nap után azt kérte, hadd menjen át úszósnak. Rendben, feleltem. Nem tetszik a tenisz? Tetszik, nagyon - mondta - de amikor a vízben vagyok, főleg, amikor lebegek, olyan, mintha valaki tartana és ringatna meg simogatna. És azt nagyon szeretem.

Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Pontos megfogalmazás. Úgy tűnik, a vér nem válik vízzé. De egy kis Duna-szag keveredik bele.

Fotók: Getty Images Hungary, Hódos Hajnalka

Fontos, hogy sportoljon a gyerek!

• úszás
• mozgás
• sport
• víz
• Gyerek