Dragomán György nyúllábat cipelt a zsebében, Ceglédi Zoltán löszös nyelvvel improvizált - Az érettségijükről meséltek

Ha visszagondolok, az érettségimmel kapcsolatban két hibát követtem el. Az első az, hogy komolyan vettem, és elhittem, hogy minden ezen múlik. A másik majdnem az életembe került.

A szakközépiskolámban magyar irodalomból az első tanórától kezdve az érettségire készültünk. Tanárom, ez az alig 150 centis, madárcsontú férfi a legrettegettebb pedagógusnak számított az egész iskolában. Rendkívül komolyan vette magát, a pedagógusi hivatást és minket is. Minden dolgozatot úgy írtunk meg, mintha az lenne az érettségi dolgozatunk, minden feleletet úgy értékelt, mintha az lenne a szóbeli érettségink, és arra is volt gondja, hogy a nyilvános szereplés okozta szorongást csökkentse bennünk, így lehetőséget adott arra, hogy válasszunk magunknak egy-egy témát, és mi tartsunk belőle órát. Tőle kaptam az első szigorú, de igazságos kritikát is, az Odüsszeuszból írt dolgozatom végére, az ötös mellé az összetéveszthetetlen, szálkás betűivel azt írta: „Érzelmi magömlés!”

A szóbeli érettségi napján egyedül ő volt nyugodt. Úgy sejtettem, azért, mert biztos benne, mindannyian tisztában vagyunk azzal, ha elbaltázzuk, utána megnyúz minket. Halálsápadtan húztam ki a tételem, majd átfutottam az általánosan megfogalmazott sorokat:  „A hazaszeretet ábrázolása egy 19. századi magyar költő művein keresztül." Vagy valami hasonló.

Úgy a hatodik mondatnál láttam a szemem sarkából, hogy a Tanár Úr feje elkezd lilulni, a szája pedig rángani. Fészkelődni kezdett. Ismertem, tudtam, hogy ez nem jelent jót. Egy pillanat múlva az éles fájdalomtól elakadt a hangom. Néhány pillantást váltottunk egymással, valahogy így:  

Én kedves mosollyal azt kérdeztem a szemeimmel, hogy „ez most komoly, hogy belém rúgott egy ekkorát az asztal alatt?” Ő azt válaszolta, hogy „igen, és mindjárt szét is szedlek itt a bizottság előtt”. Erre én, hogy „most mi az úristen van, tök jókat mondok, vagy nem?!” Erre ő: „Hülyegyerek, akkor próbálom máshogy.” Megköszörülte a torkát, és csendesen megszólalt: „Amit eddig elmondott, remek. Én azonban kíváncsi lennék, hogy KÖLCSEY KÖLTÉSZETÉBEN hogyan nyilvánul meg mindez?” Mire én azt feleltem, hogy „Kölcsey Ferenc költészete hasonlóképpen át van itatva a hazaszeretettel, és a feleletem végén hajlandó vagyok ezt részletesebben is kifejteni, de most visszakanyarodnék Vörösmartyhoz.” A szeme egy pillanatra felakadt. Felállt, elnézést kért, muszáj kimennie egy pillanatra. Natessék, gondoltam magamban, most meg itthagy a francba.  

Azt a többiektől tudom, hogy a Tanár Úr, miután becsukta maga mögött az ajtót, tett pár lépést, majd olyan hanghordozással, amitől a vér megfagy az erekben, azt suttogta: „Ha kijön onnan, megfojtom a puszta kezemmel!” Majd méltóságteljesen kivonult az iskola elé rágyújtani. Anyám remegő kezekkel pakolta a szendvicseket a tálcára, és riadt szemekkel, hiperventilálva próbálta elemezni a történteket. Mert abban biztos volt, hogy erőszakos halál vár rám, ha kijövök onnan.

Az előadásom a bizottság más tagjainál osztatlan sikert aratott. A mai napig nem tudja senki, csak a Tanár Úr és én, hogy valóban Kölcseyt kellett volna elmondanom. De nem beszéltünk róla. Ahogy azt sem vertem nagydobra, hogy sokkal később, a polgári jog államvizsgán szintén remek előadást tartottam, csak ott is egy másik tételt mondtam el, és nem azt, amit kihúztam. Ám ott és akkor, szerencsétlenségemre a bizottság összetétele nem földrajz-tesi szakos pedagógusokból állt.

Anyu, szegény, tíz évet öregedett, pedig milyen lelkesen jött a többi szülővel segédkezni. Soha többé nem kísért el, inkább a kezembe nyomott egy kis kabalát, és otthon maradt.

Nemcsak én kaptam szerencsehozó tárgyat, hanem Dragomán György író is:

„Az érettségin különösebb kalandjaim nem voltak. A szüleim valószínűleg jobban izgulhattak, mint én, mert talizmánokkal láttak el: apámtól az érettségi reggelén váratlanul kaptam egy nyúllábat, hogy szerencsét hoz, be is tettem az érettségi öltönyöm nadrágzsebébe, a körmei a bélésen át megnyugtatóan karmolásztak minden vizsga alkalmával. Sokáig megvolt még, egyetemi vizsgákon is jól teljesített, aztán egy szép napon kihullott a szőre, és csontokra esett szét.

Édesanyám egy zsebórával gondolt motiválni, mert őt gyöngéd emlékek fűzték a saját édesapja zsebórájához. Az érettségi öltönyömbe tehát órazseb is készült, viszont én a zsebórát cikinek éreztem - pedig ezüstláncot is kaptam hozzá -, és sose hordtam. Különben is, korábban már kizsebóráztam magam, mert a hétzenés kvarcórám szíja leszakadt, és egy darab paracordra kötve hordtam éveken át a nadrágszíjamra bogozva.

Az írásbeliről csak magyarra emlékszem. Kosztolányi Halotti beszédét elemeztem, azelőtt is, azóta is szeretem azt a verset.

A töriszóbelin volt egy kis gikszer: 1992 tavasza volt, egyetlen tételt nem tanultam meg. A nagy októberi szocialista forradalmat. Juszt is azt húztam ki. A felkészüléshez használható történelmi atlaszban benne voltak a csapatmozgások, és ezek segítségével sikerült négyesre felidézni az eseményeket. Magyarból Csokonait húztam, akit magam részéről egy nagy proto-punknak gondoltam, és gondolok, de ezt azért nem mertem belefoglalni a feleletbe.

Nem sok tétje volt az egésznek, az egyetemi felvételin sokkal jobban izgultam. Anna (Szabó T. Anna író, költő, Dragomán György felesége – a szerk. megj.) akkor már egy éve egyetemista és Eötvös-kollégista volt, sok múlt azon, hogy engem is felvegyenek.”

Durica Katarina író emlékezetében az érettségi úgy él, mint akkori életének legfontosabb napja. A nap, amin minden, az egész élet múlik:

„Fehér blúz, a hosszú hajam csatokkal feltűztem, külön táskában vittem a fekete bőr magas sarkút, nem akartam, hogy kinyesse a lábam. Életem legfontosabb napjára készültem, „itt dől el minden, muszáj teljesítenem, muszáj jól teljesítenem”. Ezt mantráztam egész éjjel magamnak, egy percet sem bírtam aludni. A fénymásolt jegyzeteket elvittem magammal, úgy terveztem, hogy belenézek majd. Dehogy néztem. Ott ültünk, izzadó diákok a felkészülőteremben, meleg volt, az ablakot hiába nyitottuk ki, kinn és benn is fullasztó volt a levegő. A tanárok, diákok mellett pár szülő segédkezett az érettségiző diákok körül. Emlékszem, az egyik osztálytársam anyukája látta rajtam, hogy hófehér vagyok, a körmöm piszkálom. Azóta is azt csinálom, ha ideges vagyok.

- Kati, igyál valamit, az megnyugtat! - mondta, és megkínált egy stampedlivel. A pálinka szagától émelyegni kezdett a gyomrom.

Egy csallóközi kisvárosban érettségiztem, Somorján, a kétezres évek elején. Ekkor már tudtam, hogy a színművészetire nem vettek fel, biztos volt, hogy egy évet ki kell hagynom. Azt is tudtam, hogy Angliába megyek au-pairkedni. A felvételit elcsesztem, az érettségit nem szabad!

Angol, történelem, magyar, szlovák. Nem emlékszem, hogy mit húztam, csak arra, hogy szlovákból kettest kaptam. Szlovákiában fordítva osztályoztak, az egyes a legjobb, az ötös a legrosszabb. A többi tantárgyból jól szerepeltem, a szlovák viszont kettes lett. Elcsesztem. A könnyeimmel küszködtem.

Emlékszem, az érettségi utáni reggelen, amikor már mindennek vége volt, megkönnyebbülés helyett a párnába zokogtam. Őrületes kudarcélmény volt. „Mindennek vége, mi lesz most, hogy lehet így bármit is...” ezek jártak a fejemben.

Ott álltam tizennyolc évesen, egy friss, fiatal, energiával teli fiatal lány, és senki nem mondta, hogy „ugyan már, nem ezen múlik, hogy igazából mindegy, hogy bármi lehetsz!” Egy időre elhittem, hogy az iskola, az érettségi, a jegyek számítanak.

Aztán megráztam magam, és mentem előre. A következő héten már a pozsonyi Carltonban takarítottam, hogy legyen pénzem a nyári kirándulásokra.”

Ceglédi Zoltán politológus, publicista azt írta a felkérésemre: Szerettem kamasz lenni és érettségizni! Tényleg! Valóban így van, olvassák csak ezt a részletes beszámolót, ami olyan, hogy rögtön kedvem lenne újra beülni az iskolapadba, még akkor is, ha újra el kellene kezdenem vonalazni a statisztikafüzetem:

„1997-ben járunk, Baján. Radnóti Miklós Kollégium, Petőfi-sziget. Felveszem „a” zakómat, igen, határozott névelő, akkor még csak egy van belőle, ami így is eggyel több annál, mint amit addig használtam. Át a hídon, szerencsehozó taposás a bélaszobor lábán, fel az osztályterembe.

Érettségizni fogok.

Van ez a megnyugtatóan soha meg nem válaszolható kérdés, hogy érett-e már az ember, vagy mire érett akkor, és néha az élet aktuálisan elő is veszi a Pantone-skálát, odamérni, hogy mi a színed. Az érettségi pont ilyen alkalom volt.

Előző nap még összevesztem a konyhás nénikkel a menzán, amit persze eléggé megbántam azonnal. De négy év alatt egyszer, aznap fordult elő az, hogy reggelire gyümölcsjoghurt lett volna. Illetve volt is, de én fél nyolc után két perccel érkeztem, és már csak azt láttam, hogy szedik be a tálcát. És akkor felmérgelődtem, hogy a fene egye meg, négy éven át ettem reggelente a vajas kenyeret, meg néha a pileća paštetát (Baján vagyunk, mint mondtam), és amikor egyszer valami extra van, akkor két perc késés miatt elveszik. Most meg mindjárt vége az egésznek, el fogok innen menni örökre, életem legszebb négy éve után (ha úgy nézem, ezt azóta is így gondolom), milyen méltatlan így zárni. Úgyhogy meg is kérdeztem pikírten, hogy ha maradt még, akkor miért rakják el, hova viszik, miért csinálják ezt.

Aztán jött Gizi néni, a kollégium igazgatója békíteni, én bűnbánóan elmondtam a konyhás néniknek, hogy nem akartam így viselkedni, ők meg adtak joghurtot.

Mindezt azért mesélem ilyen hosszan, amiért szintén bekezdéseket érne a csütörtök esti bulik sora a szomszédos minigolfpályán, ahol sose idétlenkedett golfütőkkel senki, ellenben hozzám hasonló tinédzserek ugráltak Clashra; mesélhetnék a stúdiómoziról, ahol mindenféle művészfilmekkel tettük még lilábbá a kamaszkort, Sugópartról, szerelemről a pingpongszobában, Monty Python-maratonokról, meg tényleg ezer dologról még, ami az életünk volt 14-18 között. Volt egy Jolana típusú elektromos gitárom is, beletört tremolókarral. Az érettséginek ehhez látszólag semmi köze nem volt. Kölcsönös cinkossággal álltunk hát oda mi, félkész termékei e négy évnek, és a valódi felnőttek, karéjban, hogy az együtt nevelgetett világunkat most bevizsgálja valami országos hivatalosság, mint a gombákat a piacon. Kicsit mindenkiben az dobogott, hogy hát mi idáig elég jól éreztük magunkat, kaptunk egymástól sok mindent, de tudja a fene, mire elég ez a tekintetes törvényszék előtt, a Pestről megküldött elvárásokhoz.

Később érkezőknek mondom: ekkor még az érettségi „csak” érettségi volt, tőle teljesen függetlenül történt a felvételi.

Az irodalomírásbeli nagyon viccesen alakult. A mi évfolyamunk, a Ratkó-gyerekek gyerekei még elég népes volt, három párhuzamos évfolyamot tettünk ki a hagyományos, négyéves gimiben (és volt még két, velünk egyidős hatosztályos gimnáziumi osztály is). Nos, felkerül a három téma a táblára. Az első, nem emlékszem már, mi, nem annyira tetszetős, de bejön az egyik osztályból a magyartanár, és röviden, kapkodva összefoglalja, hogy mit kell erről tudni. Virágnyelven persze, nem azt mondja, hogy mit írjunk le, hanem csak hogy milyen szempontjai vannak a jó érettségi dolgozatnak. A másodikra sem emlékszem, hogy mi volt, de bejön a másik osztály magyartanárja, és szintén gyors vázlatot mond, hogy, úgymond, mire figyeljünk, ha a második témát választjuk. Majd bejön a mi magyartanárunk, drága Csalog Judit, a szokott dervisköpenyében és széles mosolyával, akitől annyit kaptam, és aki annyira tudta, mit nyessen, és mit hagyjon békén rajtam, és na, itt van most is előttünk, és nagyon lelkes, és annyit mond, hogy gyerekek, a harmadik tétel a Tóték, ez egy nagyon szép feladat, biztos mindenkinek jól fog sikerülni, sok sikert. És ennyivel kimegy. Döbbent csend. Én röhögök, és naná, hogy a Tótékat írom meg, mert tényleg nagyon szép feladat. Ötös lesz később. Spoiler: a végeredmény majd úgy fest, hogy mindenből ötös, csak matekból kettes. Utóbbi tantárgyat jóval később szeretem meg, már az egyetemen, amikor nem az a feladat, hogy van tizenkét elképzelt almám, abból elveszek egy négyjegyű függvénytáblázatot, hanem az élet, a nagy dolgok. Hoóz professzor statisztikaóráin, Mach Péternél a mikro- és makroökonómia - ott „valamiről” szólt a matek, nem önmagáról.

Szóval a matematikaírásbelit ekkor, egy egyebekben nehéz feladatsort hozó évben elégségesre abszolváltam. Angolból meg előre ötöst kaptam, ugyanis felmentésem volt a becsúszó szereléssel megszerzett középfokú nyelvvizsgám miatt. Amit eleve azért kellett letennem elővágásként, mert bár elég tisztességesen tudtam angolul, de a nagy pofám miatt (lásd még: gyümölcsjoghurt) az angoltanárom nagyon készült, hogy érettségin megszívat. Nem csak kedves tanáraim voltak. Történelemből is volt némi határvillongás: pompás tételt húztam, el is mondtam, de a tanárnőnél én mindig négyesre voltam „belőve”. Mindig négyes volt a dolgozatom, a feleletem, és itt is ez volt a szándék: utólag tudtam meg, hogy az érettségi bizottság elnöke kérdezte fel az osztályozásnál, hogy miért akar négyes adni, mit mondtam rosszul, vagy mit hagytam ki. Zavart csend, majd szó nélkül beírta az ötöst.

A magyar nyelv és irodalom szóbelije mókás volt. Mikszáthtól Az a fekete folt volt a tételem. Kiváló téma, bele is éltem magam, egyetlen belekérdezés nélkül elmondtam, amit erről gondolok, volt ott minden, rendes produkció katarzissal. Kábé akkor csináltam először ilyet „hivatalos” közönség előtt. No de nem véletlenül az a neve a tantárgynak, ami. Ott volt még a nyelvtan. Az akkori közoktatásban a nyelvtanoktatás a csodálatos magyar nyelvet kórboncnoki szenvtelenséggel szétszedő, az imigyen kibuggyanó fonémazsigerekkel és a manapság divatos szennyvízanalízishez hasonlóan érdektelenül átláthatatlan mondatelemzéssel elundorító nemszeretem tantárgy volt. Most nem tudom, milyen. Akkortájt rühelltük. Szóval ott állok, megvolt a zajos siker, de jönne a nyelvtan, tételem címe Az igenevek. Drága jó Csalog tanárnő már tereli is, hogy persze, kéne az elején úgy általában beszélnem az igenevekről, de ezt most hagyjuk is, itt a példaszöveg, ebben keressem meg az igeneveket, és majd azon mutatom be, hogy melyik miként működik.

Átfutom a szöveget, rámutatok a második sorra:

- Csinálni! - kiáltok fel nagy örömmel, első meccslabda hárítva, megtaláltam azt az igenevet, amit mindenki ismer.

- Nagyon jó, és van még egy a hetedik sorban! - mondja a tanárnő, én meg csak nézek, nézek, ő is néz, majd felkacag. - Jaj, hát nincs is hetedik sor, tévedtem! Köszönjük Zoli.

Így esett, hogy a nyelvtanérettségim egyetlen szó volt.

Bezzeg a földrajz! Tudni kell, hogy eleve ilyen tantárgyunk csak az első két évben volt. Két különböző tanárral. Érettségire viszont egy harmadik, engem soha nem tanító tanár ült be. Egy végtelenül normális, tisztességes ember, aki pontosan érezte a felelősségét. Én meg azt, hogy ezt most séróból kell megoldani, mert ugye, mit tudom én, hol van barnakőszén (az a csíkos négyzet).

A tétel három részből állt. Azt már a magyarnál kitapasztaltam, milyen fontos a jó start - és a szerencse. Az első feladat egy igazi jutalomjáték, már a 18 éves önmagamnak is az volt: népességváltozás elemzése a megadott grafikon segítségével a 20. századi Magyarországon. Hát ez nem is földrajz, drága barátaim, ez történelem, ez geopolitika, ez az élet! Szép, ívelt standup megint, mondom, amíg le nem lőnek. Második kérdés: csapadékok. Huhh, hát ez meg szépirodalom, hogy ugye eső, hó, zúzmara, dér; ami líra csak felötlik, azt odateszem. Megint rendben vagyunk. Még egy poént is mondok Pom-Pomról, aki beleült a jégkristályokba az ágon.

Harmadik rész: kőzetanalízis, méghozzá a lösz. Anyád! Ott a szomszéd asztalon egy tálca, mindenféle kövekkel. Odamegyek, kotorászok. Mit tudom én. Kavarom, keverem, nem tudom. A tanár úr feláll, komótosan odaballag, megáll mögöttem. Nagydarab fickó. Kitakar. Nem az, mondja halkan. Megfogom a másik követ. Nem. A harmadiknál jön egy halk oké.

Visszaülök a kővel, most ugye mesélni kéne róla. Na jó, mondom, akkor adok nektek. Először a triviálisat mondom, a színe, a súlya, a formája. Aztán halvány emlékeimet a múltból, hogy miket szoktak csinálni ilyenkor. Próbálok vele rajzolni, húz-e a csíkot. Egyre szélesebb mosolyok a bizottságtól, ahogy az asztalon kopogtatok vele, majd meg is nyalom, mondván, ilyenkor kiderül, hogy savas-e (vagy mi). Egyre átszellemültebben improvizálok, löszös nyelvvel, poros zakóhajtókában, míg a szétnyalt, kopogtatott, papíron húzogatott, meggyötört kőzet hirtelen szétrobban a kezemben. Kitör a röhögés, köszönjük, Zoltán.

Így esett. Ha konklúziót keresek, akkor… akkor olyan szentimentális és közepesen helytálló dolgok jutnak eszembe, hogy minden esetlegességével és igazságtalanságával együtt jó, hogy volt egy ilyen cezúra az életemben, jó, hogy sikerült venni az akadályt, és utána a pecsétes papírral lélekben körbegratulálni mindenkit, aki odáig elvitt. Kitől évszámokat, megoldóképletet, igeragozást, kitől helyzetfelismerő képességet, csibészséget, kitől meg empátiát kaptam hozzá. Magyartanár, a hajnalban a koleszba „gyertek, pacsirtáim!” felkiáltással visszacsempésző fűtő, és igen, a konyhásnéni is a joghurttal. Simán lehet, hogy csak régen volt, azért szépült meg, de szerintem én mindig is azt gondoltam, hogy jó kamasznak lenni, és a végén még ez az érettségi is tök jól összejött. Szavuk nem lehetett a felnőtteknek.”

Fotók: Hódos Hajnalka, Ceglédi Zoltán, Indafotó/bethy1309, Hollenbach Gabriella, Fortepan/Péterffy István.

Az érettségiig el kell jutni. Matekból néha ez elég embert próbáló.

• érettségi
• vizsga
• felnőttkor
• diák
• élet
• Gyerek