Anyákat kérdeztünk a beszoktatásról: nem volt sétagalopp a bölcsi- és az ovikezdés, de túlélték

Amikor eljön az idő, hogy az apróságok bölcsibe, oviba mennek, sem nekik, sem a szülőknek nincs könnyű dolga.

A beszoktatási folyamat kinél könnyebb, kinél nehezebb. Sajnos sok sírással járhat, de szülőként fontos szem előtt tartani, hogy ez normális. Óriási változás ez, mert egy születés óta tartó rendszer borul fel. A gyerek napja jó részét már nem otthon tölti, és a szülő sincs ugyanannyit mellette. Senkinek sem könnyű megszokni az új helyzetet, más anyákkal viszont mindenképp jó erről elbeszélgetni. Könnyít a lelken, és segíthet a tapasztalatcsere is: két anya osztotta meg velünk, hogyan élték meg a beszoktatást.

Timinek minden egyes alkalommal megszakadt a szíve, de idővel megszokták a bölcsit a lányai

- Mindkét gyereknél két hét volt a beszoktatás, az első héten még bent lehettem velük, addig nagyon jól érezték magukat, azt hitték, hogy egy újabb játszótér, játszószoba vagy valami ilyesmi.

Úgy emlékszem, a harmadik naptól kezdve egyre hosszabb időre kellett kimennem a szobából: miután elbúcsúztam tőlük, mondani kell nekik valamit, hogy anyának van valami dolga, és addig a gondozó nénik vigyáznak rá. Második héten megpróbálták velük az ott alvást és fokozatosan az egész napos ott-tartózkodást. A nagylányom nagyon tiltakozott az egész ellen, kint a folyosón hallgattam, ahogy sír, és kiabál a gondozónővel, hogy hagyja békén, amikor próbálta bepelenkázni. Az én szívem pedig megszakadt minden egyes alkalommal.

A leválás kétirányú. Mindkettőnknek nagyon megterhelő folyamat volt lelkileg. A kisebbik lányommal annyi könnyebbség volt, hogy a második gyerek volt, aki beszokott a csoportba (nem egyszerre szoktatják be az összes gyereket, hanem fokozatosan, úgy emlékszem, hetente kettőt), és nagyon aranyos gondozója volt, aki járt előtte a családi napközibe is, tehát nem volt neki teljesen ismeretlen.

Nekem is kicsit könnyebb volt, mivel a nagylányom utoljára szokott be, így nem találkoztam más anyukákkal a folyosón. Itt viszont voltunk páran, tudtuk egymást vigasztalni, akik még bent lehettek a szobában, azok pedig hozták a híreket a gyerekekről. Mindkettővel egy hosszabb folyamat volt a beszokás, hetek, hónapok teltek el, mikor már nem sírtak bent, de a bölcsibe való eljutást később is próbálták mindig elszabotálni - mesélte a kétgyermekes anya, Timi.

Kitti kislánya még jobban igényelte a figyelmet, miután óvodába ment

- Nekem baromi nehéz volt belül, hogy ne lássa rajtam. Ő jól viselte, sohasem sírt, de nagyjából két hét után csapódott le nála, hogy akkor ez most már mindig így lesz, ő oviba fog menni, nem játszhatunk otthon, mint előtte.  Akkor elég drasztikusan megváltozott a viselkedése, frusztrált volt, ideges, robbanékony, így jött ki rajta. Próbáltam bebizonyítani neki, hogy így is sértetlen marad a közös időnk, ovi után mindig nagyon ügyeltem arra, hogy csak vele legyek, csak vele foglalkozzak.

Közös játékokkal, játszóterezéssel, meseolvasással oldani tudtam a benne felgyülemlett feszültséget. Nagyon igényelte a figyelmemet, ha nem az oviban volt, így nehéz volt azt az időszakot összelőni a munkával, mindig türelmesnek lenni, hallgatni, ha arra volt szükség, de legfőképpen lelkileg is maximálisan jelen lenni. Ez egy türelemjáték az egész családnak. Nem lehet siettetni a leválást, egyszer csak átmegy a gyereken, feldolgozza. Felnőttként is nehéz szerintem - mondta az édesanya.

Láthatjuk tehát, senkinek sem könnyű. Bármilyen nehéz is azonban, türelem: végül minden kialakul. Addig is érdemes minél többet beszélgetni más anyákkal, akik hasonló cipőben járnak, vagy van már erről az időszakról tapasztalatuk.

A '70-es és '80-as évek ovija

Nosztalgikus képeken gyerekkorunk ovijai: apró asztalkák, székek és megannyi játék - pont, mint ma, mégis másképp.

• bölcsőde
• óvoda
• beszoktatás
• nehéz időszak
• beszoktatással járó nehézségek
• Gyerek