Emberi mértékkel egy szemvillanás, kutyaként egy egész élet: kedvencünk mellettünk öregszik meg, és mi elkísérjük útján

Kitártam a Landi ajtaját, és kiadtam az ilyenkor szokásos ukázt: „Befelé! Indulunk haza!”. Jó nagyot kirándultunk, az erdő mindig felüdülés a kánikulában, és minden alkalommal rejteget valamit, ami arra figyelmeztet, mi, emberek, egyáltalán nem a teremtés csúcsa vagyunk, hanem egy az élőlények között, mégpedig az az egy, aki a felegyenesedett járáson és a beszéden kívül képes az értelmetlen pusztításra.

Misa, a fiatalabbik kutyánk beugrott az autóba. Pötyi lihegve toporgott, és nézett rám. Néhány pillanatig nem értettem, mi történik. Lehajoltam, felemeltem és beraktam Misa mellé. Ahogy magamhoz öleltem, nehézséget éreztem, de nem a karjaimban, hanem a szívem táján. Ez a nehéz érzés azóta is velem van nap mint nap. Az történt aznap kora este, az erdőben, hogy ráeszméltem: Pötyi megöregedett.

Szótlanul ültem hazáig, és azon gondolkodtam, hogy elrepült az idő. Emberi mértékkel nem volt több, mint egy szemvillanás. Kutyaként egy egész élet. Pedig ha volt kutya, akit a hátam közepére nem kívántam, az pont ő volt. Igazából nem is a mi kutyánk lett volna, hanem a mamáé. Olyannyira, hogy létezett egy Pötyikutya I. Igen rövid életű kiskutya volt, a mai napig nem tudom sem én, sem az állatorvos, miben pusztult el alig másfél évesen. Pötyi I.

Megátalkodott kiskutya volt. Cikázott a tanyán, mint a villám, ásott, hajkurászta a macskákat, vadászott a tyúkokra. Cserébe annyira mókásan nézett ki, és olyan huncut kis pofája volt, hogy nem lehetett rá haragudni. Ám amikor eltemettük, a mama kijelentette, ide ilyen kutya még egy nem köll, öreg ő már az ilyesfajta megpróbáltatásokhoz.

Igen ám, de a mama nem tudta, hogy mi már megrendeltük Pötyi II-t. Nemsokára megérkezett a hír: megszülettek a kiskutyák, van kan és pöttyös, ahogy azt kértük, pár hét múlva mehetünk érte, azt nem adják senkinek. Örömünkben elkövettük az egyik legnagyobb hibát közös életünk során: azt hittük, a mama meggondolja magát.

De nem. A mamát nem olyan fából faragták, hogy csak úgy meggondolja magát. Ha ő aszongya, hogy nem, akkor cigány gyerekek potyoghatnak az égből piros hóesésben, akkor is nem. Két-három hét könyörgés után én már sejtettem, hogy sehogyan sem lesz ebből igen, ekkor követtem el a másik hibát: mondtam a férjemnek, szóljon a kollégájának, vihetik mások a kiskutyát, mert a mama hajthatatlan.

Hogy a férjem még bízott a csodában, vagy egyszerűen megint nem vállalta fel a döntését, és nem mert nemet mondani, fogalmam sincs. Egy forró nyári napon, mikor éppen grillezni készültünk a barátainkhoz, a szokásosnál később érkezett haza. Én éppen a konyhában dohogtam, elkésünk, miért nem szól, ha késik, és jó, hogy jött, mert segíthetne is készülődni. Nem tűnt fel a gyanús csend.

Aztán megfordultam, és ott álltak előttem. Pontosabban a férjem. Pötyikutya ült. A férjem kezében tartott gyerekcipős dobozban ült, megszeppent arccal, fekete-fehér pöttyösen, és olyan nyámnyilának tűnt, hogy azonnal megesett volna rajta a szívem. De engem sem olyan fából faragtak, hogy ennivalóan édes, pöttyös kiskutyákba első látásra beleszeressek. Hogy őszinte legyek, legszívesebben úgy vágtam volna ki mindkettőt a negyedikről, hogy a lábuk sem éri a földet.

Persze a férjemet sem kellett félteni, balhézásra nem volt idő, egy fél disznóval és némi sütivel, borral-szódával kellett megérkeznünk egy órán belül. Amíg mi összepakoltunk, A Kiskutya vinnyogva összepisilte az egész lakást, állandóan vakarózott és nyüszögött, mert tele volt bolhával.

És persze mindig a kutya választ, sosem te választod a kutyát. Így aztán, míg a többiek vidáman grilleztek, fröccsöztek és viháncoltak, én a teraszon ültem a bolhás kis döggel, mert csak nálam maradt nyugton. Ha megpróbáltam tőle megszabadulni, éktelen vonyításban tört ki.

Másnap természetesen meglátogattuk a mamát, és vittük A Kiskutyát is, hátha majd akkor meglágyul a szíve, ha meglátja, mennyire cuki. Estére biztos voltam benne, hogy van egy kutyánk. A hátam közepére nem kívántam.

Pláne, hogy a férjem és Pötyikettő szemmel láthatóan véd- és dacszövetséget kötött. Így szorultam ki a bőrkanapéról is - megjegyzem, pont a férjem vezette be A Kiskutya hazaérkezése után azt a szabályt is, hogy A Kiskutya nem jöhet be a hálószobába, és nincs helye a bőrkanapén sem. Három hét múlva én a kényelmetlen fotelben üldögéltem, míg ők nagy egyetértésben formaegyet és/vagy meccset néztek.

Hat hónap után egyetlen szabály maradt. A kutya nem lehet a férjemmel Juventus-meccsek alatt. A Zebrák kinevezett kabalája ugyanis pont ellenkezőleg működött, ahogy a férjem szerette volna. Akárhányszor együtt néztek meccset, a Juve csúfosan kikapott. Annak ellenére, hogy kapott fekete-fehér csíkos kis kendővel kombinált nyakörvet is. Így aztán Juve-meccsek idején mi ketten a Dunán kódorogtunk, megjegyzem, abban az évben a férjem kedvenc csapatán az se segített volna, ha a férjem a Holdra lő ki minket egy Forza Juve-zászlóba tekerve.

Pötyi a nevét is a férjemtől kapta. Nem, nem a Pötyit, hanem a hivatalosat, ami a Kisállat útlevélben és az oltási könyvben is szerepel: özv. Zimonyi Ákos.

Ennek tizenkét éve.

Fogalmam sincs, hogy Pötyi emlékszik-e még Zolira, biztos vagyok benne, hogy igen. Abban is, hogy a kutyák pontosan tudják azt, mit jelent, hogy meghalt valaki. Amikor otthon vagyunk, Baján, Pötyi még mindig megáll a régi házunk előtt. Már nem szalad be a lépcsőházba, csak néz rám. Ma már elég nemet intenem a fejemmel, megy tovább.

Úgy vagyunk egymással, mint a borsó meg a héja. Úgy vagyunk egymással, mint a Volt egyszer egy vadnyugat hősei: egy régvolt, eltűnőben levő világ utolsó alakjai vagyunk. Egy régvolt élet csatlósai. A múlt emlékeinek őrzői.

Amikor egymásra nézünk, tudjuk ezt.

Azt is tudom, hogy a Pötyinek én jelentem az otthont. Bárhol lehetünk, ha én ott vagyok, a kutya otthon van. És azt is tudom, hogy egy kutya az életünk tanúja. Nemcsak részt vesz az életünkben, de át is éli azt. Az érzelmeinket, a hangulatainkat. Pontosan tudja, mi történik velünk, bennünk. És azt is tudom, hogy a mi felelősségünk az, hogy neki milyen az élete. Az, hogy kutyánk van, és gondoskodunk róla, nem csak azt jelenti, hogy jó ételt adunk neki, van helye, adunk neki élősködők elleni tablettát, és visszük évente oltásra, ellenőrzésre, de helyet adunk neki az életünkben, és biztosítjuk neki azt, hogy neki valóban helye legyen. A családunkban, az életünkben. Olyan helyet, ami neki való.

És soha, egyetlen pillanatra nem feledkezünk meg arról, hogy az, ami van, ideiglenes. Egy kutya jó esetben nem él túl minket. Mellettünk fog megöregedni, és mi végigkísérjük az útján.

Az első, csetlő-botló lépésektől kezdve. Ott vagyunk, amikor észrevesszük, hogy lassul a mozgása, mi fedezzük fel az őszülés első jeleit. Látjuk, hogy már nem olyan pajkos, nem kergeti a labdát ész nélkül, nem hozza lázba a kukásautó megjelenése. Egyre hangosabban alszik, és egyre többet. Elvonul, elcsendesedik.

Egyre többet látogatjuk az állatorvost. Néha belefacsarodik a szívünk, mikor a gyerekünk arról mesél, ha férjhez megy, a Pötyi és a Misa is ott lesz az esküvőjén, és nagy korában majd ő viszi őket sétálni a férjével és a gyerekeivel. Aztán felkészíted őt arra, hogy ez nem lesz így. És magadat is.

Még mosolygunk, mikor visszagondolunk arra, milyen bután nézte azt a csupasz, ordító kis szőrtelen kis csomagot, aki egyszer csak az élet középpontja lett, aki úgy ment szomszédolni, hogy közben kapaszkodott a szőrébe, aki orvososat játszott vele, és úgy adott neki jutifalatot, hogy lenyomta a torkán. Még lehunyjuk a szemünket egy pillanatra, mikor azokra a véget nem érő napokra gondolunk vissza, mikor a szocializálatlan kis sztrítboj megérkezett a családba, és megvívták a maguk dominanciaharcát, mi pedig néha kétségbeesetten azt süvöltöttük, hogy „tessék szeretni egymást!”

Még fáj a szívünk, mikor az egésznapos offroadozásra már nem visszük magunkkal, mert látjuk, hogy nagyon megterhelő neki, és külön sétálunk egyet este, öregesen poroszkálva a faluban. És reménykedünk, hogy jó élete volt, és jó halála lesz. Örülünk minden napnak, amit még együtt töltünk.

És ha ránézünk, mindig eszünkbe jut, hogy az élet véges. És rövid. És az is, hogy ez velünk is megtörténik majd. És reménykedünk benne, hogy valaki velünk is ott lesz az út végén. Mert mi is megöregszünk, mint a kutyánk.

Fotók: Hódos Hajnalka, Getty Images Hungary

Telik az idő, egyre több mindent engedünk el.

• kutya
• kutya és gazdi
• öregedés
• élet
• lélek
• Gyerek