„A tudomány és a hit a rákos emberben találkozik” - 8 éve tünetmentes a tüdőrák után Tari Katalin

Alig hagyom el Szadát, mikor megszólal a telefon. Katalin hív, megörülök. Épp most akartam én is hívni, nagy a köd, valószínűleg kések pár percet, mondom. Nem baj, mondja, ő meg azért hív, hogy vigyázzak magamra az úton, nem baj, ha kések, ő hímez addig, csak vigyázzak. Megígérem. Leteszem a telefont, elmosolyodok. Még soha, egyetlen interjúalanyom se hívott fel, hogy vigyázzak magamra az úton.

Odabent pattog a tűz, az asztalon keksz, üdítő. Katalin teával kínál, és kedvesen figyelmeztet, délutános, be kell érnie Gyöngyösre a patikába.

- Dolgozom, igen. Négy órában. A főnököm és az orvosom engedélyével. Nyitott ablaknál. Ennyit bírok, és fontos, hogy emberek között legyek. 2013. nyarán ért véget a malagai kezelés, a következő év elején már dolgoztam. Először két órát, aztán egyre többet.

- Ó, én a családnak nem sok beleszólást hagytam! - nevet, amikor megkérdezem, nem aggódik-e érte a családja, közben elzárja az ebéd alatt a tüzet. - Pontosabban ebben sem hagytam beleszólást.

- Jól vagyok - mosolyog - tegnap voltam CT-n, remélem, minden rendben lesz.

Arra gondolok, ideje összekapnom magam. Mert csak ülök, és nézem. Nem túlzás, Katalin egy két lábon járó orvosi csoda. Ő tüdő-sikertörténetnek hívja magát, és látom rajta, hogy nem először kerül olyan helyzetbe, amikor némán bámulják.

- Amikor azt a szót halljuk, hogy rák, az embereknek a halál jut az eszébe. Amikor kiderül valakiről, hogy daganatos beteg, sokan már a következő pillanatban temetni kezdik. Arra nagyon kevesen gondolnak, hogy meg lehet gyógyulni. Van rá mód, hogy ez megváltozzon?

- Sokkal többet, sokkal nyíltabban kellene beszélni a daganatos betegekről. Nagyon sok rákos ember van, szinte nincs család, ahol ne lenne jelen. Ennek ellenére nagyon kevés szó esik róluk és magáról a betegségről. Nem beszélünk róla, és ez hiba. És arról sem beszélünk, hogy a megelőzésre sokkal nagyobb gondot kell fordítani. A szűrővizsgálatokra igenis el kell menni!

A betegeknek is sokkal nyitottabbá kell válnia. Az én pszichológusom a háziorvosom volt. A betegségem elején az embereknek feltűnt, hogy nem vagyok a patikában. Egymást kérdezgették, hol vagyok, mi van velem. Egy alkalommal, amikor a háziorvosomnál jártam, leültetett, és azt mondta, mostantól járjak gyalog a faluban, és ha találkozok valakivel, aki megkérdezi, miért nem dolgozom, meséljem el. Beszéljek a betegségemről. Azt mondta, higgyem el, hogy megkönnyebbülök, megnyugszom. És így is történt.

Azt gondolom, az egy nagyon fontos állomás, hogy elfogadjuk a betegséget. Hogy ez van. Tapasztalatom szerint a betegek a diagnózis után magukba fordulnak. Elkezdik keresni az okokat. A múltjukban. Sajnos sokszor saját magukat okolják, büntetésként élik meg a daganatos megbetegedést. Vádolják magukat, a karmát, a sorsot. Öngyógyításba fognak, túlfoglalkozzák a betegségüket, de van olyan is, aki azt az utat választja, hogy egyáltalán nem törődik vele. A gyógyulás az elfogadás után történhet meg, a rágódás, a miértek keresése nem segít.

Elmesélek valamit, hogy mennyire fontos a lelki dolgokat, az érzéseket helyre tenni magunkban. Van egy kedves barátnőm, a fiának nyáron volt az esküvője Mátraházán. Nagy volt a készülődés, és egy esküvő mindig örömteli esemény. Igen ám, de nekem Mátraháza a fájdalmakat, a hasmenést, a hányást, a rosszullétet jelentette. A szenvedéseim színhelye. Hiába volt velem kedves ott mindenki, hiába bántak velem jól, amikor Mátraházára gondoltam, mindig összeszorult a gyomrom, volt bennem egy kellemetlen érzés. Az esküvő óta ez megváltozott. Az a pozitív élmény megváltoztatta az érzéseimet, és ma már mosolyogva indulok el Mátraházára.

Az elfogadás után mi a következő lépés?

- Nem csak az elfogadás kell. Meg kell tanulni ezzel a betegséggel együtt élni. Ehhez nagyon nagy hitre, erőre és kitartásra van szüksége minden rákos betegnek. Akarni kell meggyógyulni, és csinálni kell. Én magam nyolc éve csinálom, megyek a vizsgálatokra, a gyógyszeremért, ha esik, ha fúj. És persze vannak nekem is olyan gondolataim, hogy jaj, már megint menni kell, már megint kelni kell, az autóm már magától eltalál Mátraházára. De megyek, és csinálom, és nyolc éve tünetmentes vagyok. Ezt el is mondom azoknak, akik felkeresnek.

Katalint és a férjét rengeteg ember keresi fel. A közösségi oldalakon, telefonon. És Katalin mindenkivel beszél.

- Délutánonként, pihenés után szoktam telefonálni. Vannak visszatérő betegeim - mondja Katalin, és kirobban belőlünk a nevetés.

- Hogy mit várnak tőlem? Biztatást. Arra van a legnagyobb szükség.

Katalint nem csak a betegek keresik fel. Az Oncompassal együtt jártak előadásokat tartani, de a vírushelyzet miatt ez most megszűnt. Tartja a kapcsolatot a Magyar Rákellenes Liga Gyöngyösi Alapszervezetével, és sok orvos is felkeresi, hogy megossza velük a tapasztalatait.

- Meg kell érteni, hogy minden ember más, minden daganatos betegség más, mindenkinek egyénre szabott kezelésre lenne szüksége. Mindenkinek megvan a saját útja a gyógyuláshoz. Ehhez azonban legalább két ember kell: a beteg és az orvos. És rengeteg múlik azon, hogy ők ketten milyen viszonyt alakítanak ki. Hogy megvan-e köztük az őszinteség, a bizalom. Én mindig mindent őszintén megbeszéltem az orvosommal, kikértem a véleményét, egyeztettem vele. Nem szabad, hogy a beteg valós információ nélkül vagy egyedül maradjon. Ez nem jellemző egyébként, igaz, sokszor a hozzátartozók sem tudják, mi a jó megoldás. Hogy beszéljenek, beszéltessék a beteg családtagot, vagy hagyják, és várják ki, míg ő maga kezdi megosztani a betegséggel kapcsolatos gondolatait.

Ez egy nehéz téma, mindig a betegnek kell erről dönteni. Nekem például sokkal könnyebb volt, hogy akkoriban egyedül voltam itthon. A gyerekeim nem éltek Gyöngyöspatán, hétvégenként jöttek haza, a férjem kamionsofőrként a világot járta. Az egyedüllét a döntéseket is megkönnyítette, a családot sokszor már a kész tények elé állítottam. De a nyitottság is, a kommunikáció módja is egyénre szabott, amit tiszteletben kell tartani.

Egy rákbetegnek a közösség is nagyon sokat jelent. Itt van a gyöngyösi liga, ez egy nagyon jó csapat. Erősek együtt. Összetartanak. Ha egy beteg egy ilyen csoportba bekerül, az önmagában negyven százalék gyógyulás. Kapcsolódni más emberekhez a gyógyuláshoz vezető út. Sajnos nagyon kevés ilyen csoport van, sokkal több kellene. És ezekről a közösségekről is sokkal többet kellene beszélni, hogy az emberek tudják, van ilyen. Mert nagyon nagy segítség. A beteg ember ugyanis érzékeny. És a hasonló tapasztalatokkal rendelkező emberek között biztonságban van.

Tudom, hogy ez így van. Én is megváltoztam. A férjem, a gyerekeim mondják is, hogy nem ilyen voltam. Ez nem rossz változás, inkább úgy mondanám, hogy elmélyültem a betegség miatt. Másként nézek a dolgokra, az életre. Azelőtt nem, de most minden reggel megköszönöm az éjszakát és a napot, amit a családdal tölthetek. Hogy együtt lehetek velük, hogy segíthetek másoknak.

Ehhez a hit is adott kapaszkodót.

Igen. Hívő vagyok. Sokat jelentett számomra, hogy Malagában vallásos közegbe kerültem. Hiszem, hogy ez is nagyban hozzájárult a gyógyulásomhoz. Jártam szentmisére. Az egyik zarándokúton, még a betegségem előtt vettem egy szép kötésű könyvet, amiben számos nyelven le van írva a szentmise szövege. Óvatosan kivágtam a spanyol részt, odaragasztottam a magyar mellé, így mindig tudtam, hol tartunk. Részt vettem a spanyol vallási ünnepeken, rengeteg Mária-ünnep van. Ez nekem sokat jelentett. Sokan kutatják, hogy fér meg együtt a tudomány és a hit. A rákos emberben találkozik ez a kettő. Mert nemcsak Istenben kell hinni, hinni kell a gyógyulásban, a kezelőorvosban, a készítményben, az Oncompass adatbázisában. Van olyan rákos beteg, aki a velem való beszélgetés után kezdett templomba járni, de sokan titkolják, hogy Istenhez fordulnak.

Aztán itt van nekem a kézimunka. Említettem, hogy a harmadik generikumot kapom a készítményből. A második generikummal kezdtem, de tavaly nyáron nagyon komoly mellékhatások jöttek ki nálam, nyiroködémák, elkezdtem vizesedni. Két hónap alatt tíz kiló víz jött rám, fulladtam. A vízhajtók csődöt mondtak. Már régebben gondoltam rá, hogy elkezdek szőni, anyósom szőnyegeket szőtt, a vizesedés adta meg a végső lökést. Egy sál elkészítése körülbelül nyolc óra, ezalatt a karok és a lábak kétezer mozdulatot tesznek meg szövés közben. A mozgás megmozdította bennem a vizet, mire decemberre megkaptam az engedélyt az új gyógyszerre, a víz már elkezdett távozni a szervezetemből. De a szövés nem csak ezért jó, kikapcsol, feltölt. Minden rákbetegnek javaslom, hogy legyen valami hobbija, kell egy értelmes, kreatív tevékenység, ami kiszakít a mindennapokból.

Amikor megkérdezem, mik a tervei, Katalin újra felnevet.

- Hát, az biztos, hogy most már 92 évre tervezek! Először is, szeretném, ha a családom és én túlélnénk a vírust. Aztán szeretnék dolgozni. Megtanulni úgy igazából szőni. A családommal lenni, ehhez minden adott, a férjem is itthon van, a gyerekeim hazaköltöztek, megszületett az ötödik unokám. Tovább „rendelni”, segíteni másoknak. Tavaly decemberben voltunk Malagában a férjemmel, megleptük a kezelőorvosomat. Nem akarta elhinni, hogy ott vagyunk, csak szorított, magához, ölelt, nem akart elengedni. Még a férjem is megkönnyezte, eddig csak én mondtam, hogy engem itt mennyire szeretnek, akkor megbizonyosodott róla. Velük a mai napig tartjuk a kapcsolatot, levelezünk. Jó lenne még ilyen meglepetés, jó lenne a vírushelyzet után így beállítani az Oncompasshoz is.

Tari Katalin gyógyulástörténete

A gyöngyöspatai patikusnőnek mindössze három hónapot adott az orvos, mire ő faképnél hagyta, és továbbment. Sok megpróbáltatáson kellett átmennie, mire felgyógyult a rákbetegségből.

Fotók: Tari Katalin, Itten Patán - Gyöngyöspata szebbik arca Facebook-csoport.

• rák
• rákgyógyítás
• oncompass medicine
• daganat
• egészség
• remény
• gyógyulás
• Életmód