A magyar fiúk, akik élve kijutottak a gázkamrából: elolvastuk Michael Calvin és Naftali Schiff: Csoda című könyvét

1944. október 10-én, Szimchat Torá napján, amely a zsidó vallás egyik legfontosabb ünnepe, nyolcszáz, 13-17 év közötti fiút vezényeltek a gázkamrába az auschwitzi őrök. Bár azt mondták nekik, hogy zuhanyozni mennek, a fiúk addigra már épp elég ideje éltek a koncentrációs táborban ahhoz, hogy ne lehessen őket átverni.

A meztelenre vetkőztetett kamaszok négy órán keresztül várakoztak a halálra összezsúfolódva a gázkamrában, amikor példátlan dolog történt: az ajtó kinyílt, őket kiterelték a szabadba, és ötvenet közülük kiválasztottak, hogy segítsenek krumplit cipelni. Egy ötvenegyedik társuk valahogy még észrevétlenül hozzájuk csapódott. A többieket visszaküldték a gázkamrába, ahol kivégezték őket.

Az ő történetükről szól Michael Calvin és Naftali Schiff Csoda című regénye.

Az ötvenegy magyar fiú, aki megmenekült a gázkamrából

A fiúk története évtizedeken keresztül elmeséletlen maradt. Naftali Schiff rabbi azonban az 1990-es években hallott az esetükről, és elhatározta, hogy a világ elé tárja. Összesen hat, immár idősödő férfit keresett fel a túlélők közül, akik addigra már elszórva éltek a világban: Izraelben, Angliában, Amerikában. Az ő elbeszéléseik alapján rekonstruálta Michael Calvin, a Sunday Times bestseller szerzője segítségével, hogyan történhetett ez a nem mindennapi megmenekülés.

Első néhány fejezetében a könyv röviden megismerteti a fiúk életét, családi körülményeit a háború előtt. Magyar olvasóként szívesen tudtam volna meg a hátterükről többet: ugyan utalásokból kiderül, hogy az elbeszélők mind kevésbé asszimilálódott, ortodox zsidó családban nőttek fel, egy kivételével a keresztnevük sem volt magyar, és talán mintha az anyanyelvük is jiddis lett volna, de ez a vonal egyáltalán nincs kibontva. Az angol-zsidó szerzőpáros valószínűleg nem tartotta ezt a körülményt annyira érdekesnek, magyar szemmel azonban izgalmas lett volna mélyebben belemenni, milyen volt ezeknek a családoknak az élete a két világháború közötti Magyarországon.

Mindez már csak azért is igényelt volna bővebb kifejtést, mert, a magyar holokauszttörténetek legtöbbjének egy közös vonása, hogy a benne szereplők hangsúlyosan inkább magyarnak, mint zsidónak tartják magukat. Elég arómai katolikus Radnótiraés Szerb Antalra, vagy a zsidóságát vallásos szinten nem megélő, Piarista Gimnáziumot végzett Örkény Istvánra gondolni. A hazánkban élő, alig asszimilálódott, vallásos zsidó családok életmódjáról fájdalmasan keveset tudunk, és mivel nagy részük elpusztult, a kevés túlélő pedig nem tért vissza az országba, az örökségük is végleg eltűnt.

A haláltáborok borzalmai között megmaradt hit

Annál részletesebben lehet olvasni a gettókban majd a koncentrációs táborokban átélt borzalmakról. A visszaemlékezések nem szemérmeskednek, megrázó aprólékossággal mutatják be a táborok rettentő körülményeit. A cél maradéktalanul érvényesül: az olvasó a bőrén érzi a csontig ható hideget, és az orrában a testnedvek, a mindent beborító emberi ürülék és a folyamatosan égő holttestek orrfacsaró bűzét. 

Éppen ezért annak, aki erre érzékenyebb, nehezen is mehet az olvasása. Mégis érdemes nekirugaszkodni akkor is, ha a kelleténél többször kell félretenni a könyvet, mert azt érzi az ember, hogy egyszerre ez egy kicsit sok.

A mindenhol jelenlévő halált és szenvedést közben végig ellensúlyozza  a fiatalok erős, rendíthetetlen hite. Megrendítő és egyben elgondolkodtató, hogy a legméltatlanabb, legsanyarúbb körülmények között is ragaszkodnak az identitásukhoz, és a vallási rituálék lehetőség szerinti megtartásába kapaszkodnak az utolsó pillanatig. 

A túlélők szinte mind Istennek adtak hálát életük végéig, amiért megkímélte az életüket. Többen elmondták, hogy számukra ez nem választás kérdése volt: a zsidó identitás addigra már a vérükbe ivódott, és semmi körülmények között nem tudták volna levetkőzni.

A hat megkérdezett túlélő között mindössze egy volt, aki az átélt borzalmak hatására elveszítette a hitét:

“Vagy abban hiszünk, hogy mindent az Isten tesz, vagy abban, hogy semmit sem tesz. (...) Ami engem illet, inkább mondanám, nem létezik, és nem kell gyilkosként elképzelnem! (...) Én miért maradtam életben? Ne mondja nekem senki, hogy azért, mert Isten megóvott.”

A jelenleg élő holokauszttúlélők már legalább 90 évesek. Évről évre egyre kevesebben lesznek, akik a saját tapasztalataik alapján tudják elmondani, hogyan történt az emberiség történetének legprecízebben végiggondolt népirtása. Mire 2024-ben a könyv írásának végére kerültek, az 51 túlélő fiúból is már csak egy volt életben. Addig kell a hangjukat meghallgatni, amíg lehet, és utána soha nem elfelejteni, mivé válhat az ember.

Borítókép: Getty Images

• könyvajánló
• történelem
• igaz történet
• auschwitz
• zsidó
• holokauszt
• Terasz